Falu a Pákozd-hegy alatt
Falu a Pákozd-hegy alatt
A Velencei-tó északi partjának adottságait már az újkőkor népessége is kedvezőnek találta. A Császár-víz völgyéből és a tópartról neolitikus faluhelyeket ismerünk. A település régészetileg kiemelkedő fontosságú emléke a környék régi lakói által is Pákozdvárnak nevezett középső bronzkori földvár. Az erődítmény a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon található huszonhat hasonló típusú építmény közül a legnagyobb: használatának idejében uralta a Velencei-tó környékét és a Mezőföldet. Az erdőkkel borított Meleg-hegy délnyugati magaslatán helyezkedik el, a Hurka- és a Csöpögő-völgy fogja közre.
A lelőhely három jól elkülöníthető részre tagolódik: a várat a feljáróul szolgáló Bodza-völgy osztja fel, a nyugati, egyik oldaláról sánccal övezett Nagyvárra és a keleti, kettős sánctól és árokrendszertől erődített Kisvárra.
A többi korabeli földvárhoz hasonlóan két egységből álló erődítmény földsáncainak felső peremét agyaggal összetapasztott kőburkolat erősítette. A följáró felső nyílását bástyaszerűen felhányt magaslatok védték, a kapunál a védők elhelyezkedésének biztosítására teraszt képeztek ki. A földvár oldalába emberi kéz vájta Bárcaházi-barlang keletkezése a közelében talált edénytöredékek tanúsága szerint ugyancsak a bronzkorra tehető, magával az erődítménnyel állhatott kapcsolatban.
A Kisvártól északra fekszik a lelőhely harmadik eleme, a telep egykori urnatemetője, amely már a múlt században ismert volt.
A hajdani bronzkori település földbe vájt lakóházainak nyomait a Nagyvár területén ásták ki. A földvár feltárását Marosi Arnold irányította 1925– 1927 között. A leletek – melyekben a bronz másodlagossága mellett a kő-, csont- és agancseszközök dominálnak – az úgynevezett Vatya–Koszider-kultúra jellemzőivel mutatnak rokonságot; a telep korát a Kr. e. 1400–1200 közötti időszakra teszik a kutatók.
A területet a késő vaskorban a kelták lakták. Településeik nyomát és temetőiket három helyen találták meg a község területén. Az M7-es autópálya építésekor (1971) egy forrásszentélyre bukkantak; a lelőhelyen domborított maszkkal díszített korong, más bronztárgyak, továbbá egy munkahelyül szolgáló épület maradványai is előkerültek három kemencével.
A megtelepedett népesség folytonosságát jelzi a Börgöndön feltárt temető, amely kelta, római kori és késő avar kori sírokat is tartalmaz. Az Aquincumból Gorsiumba vezető út mellett, a Bella-patak völgyében nagy kiterjedésű római kori település ismeretes. A római katolikus templom 1960-as évek elején végzett felújításakor befalazott sírkövekre bukkantak; az egyik háromalakos sírkő a sekrestye melletti külső falban látható. Az Óbudát Székesfehérvárral összekötő középkori út, régi római nyomvonalon, a Velencei-hegység és a tó között Velencétől Sukorón át Pákozdra vezetett. A község az út mellett alakult ki.
Pákozd nevét elsőként Anonymus munkája, a honfoglalás eseményeit regényesen elbeszélő, XIII. század elején keletkezett Gesta Hungarorum említi Pacoztu alakban. Árpád fejedelem egyik „költött” vezére, Ősbő a Veszprém ellen indított hadjáratban egyik táborhelyét Pákozd hegye közelében üti fel, miként a Budáról Veszprémbe vezető országút egyik állomása is településünk. A község neve feltehetően szláv eredetű személynévből származik, amely a magyar pákosztos melléknévvel állhat etimológiai rokonságban.
A legkorábbi birtoklástörténeti adatok szerint a falu már egyházi birtokként jelenik meg a forrásokban. 1279-ben a veszprémi püspök – melynek egyházi fennhatósága alá tartozott a középkori Fejér megye is – Székesfehérváron álló palotáját Kolin veszprémi főesperes használatába adta azt követően, hogy a főesperes visszavette az épületet az azt jogtalanul elfoglaló fehérvári polgároktól. A palota javadalma a Pákozdon elterülő birtok is (terra de Pakazt), a veszprémi püspök királyi adományként juthatott ezekhez a püspöki palota fenntartását szolgáló jövedelmekhez; nem lehetetlen, hogy még a püspökség alapításakor, Szent István életében. 1298-ban is mint birtokot említik a vele nyugatról szomszédos Noé (Novaj), a mai Kisfalud nemesek által birtokolt részének határleírásában.
A birtok benépesülésére, a falu meglétére enged következtetni a XIV. század első harmadában – az adat 1323-ban kelt – az egyik fehérvári kanonok neve, aki származási helyére utaló melléknévvel szerepel a forrásokban: Paulus de Pakazth (Pákozdi Pál). (Ő maga valószínűleg a káptalan közelségének, illetőleg annak, hogy Pákozd egyházi birtok volt, köszönhette azt, hogy bekerült a rangot és javadalmat jelentő székesfehérvári káptalanba.) Noha Pákozd az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzékekben még nem szerepel a templomos helyek között, 1348-ban egy oklevél a válival együtt már plébániáját említi, amelyhez templom is tartozhatott.
A püspöki és káptalani vagyon átrendeződése nyomán a XV. században a települést már a jelentős birtokokkal rendelkező, kiváltságos helyzetben levő fehérvári társas káptalan – pontosabban a káptalan egyháza, a Boldogságos Szűz Máriáról nevezett királyi bazilika – birtokában találjuk. A birtokos káptalan szerepének súlyát emelte, hogy hiteleshelyi tevékenysége országos hatáskörű volt, a hozzá tartozó egyház pedig a magyar királyok koronázótemploma. Őrkanonokja (custos) ügyelt a koronázási jelvényekre, vezetője egyben a királyi kancellária első embere; kulturális jelentőségét az általa működtetett préposti iskola jelezte.
Egy 1474. évi birtoksértési per kapcsán ismerjük a káptalan négy pákozdi familiárisának és ötvenhét jobbágyának nevét is: Egyházi, Kis, Mohai, Bíró, Bónis, Sukorói, Sági, Nemezes, Török, Igari, Köncöl, Takács, Kántor, Borsos, Regös, Baranyai, Pünkösd, Tál, Veres, Jó, Tót, Paksi, Szalai, Illés, Benedek, Kaszás, Fornai, Vég, Váli, Botos, Nevetlen, Csáki, Somogyi, Orondi, Szemes, Varga. Lázár deák térképén 1522-ben a falut templomának stilizált rajza illusztrálja.
Székesfehérvár elfoglalásakor, 1543-ban a törökök nemcsak a várost, hanem a környékbeli falvakat is feldúlták. A megye hódoltsági terület lett, a település magyar földbirtokosa, a székesfehérvári káptalan még abban az évben feloszlott. Pákozd elnéptelenedett, csak majd az 1563–1565-ben készült török adóösszeírás mutatja, hogy népességének egy része visszatért régi lakóhelyére.
A Fehérvár elestével megszűnt magyar nemesi vármegye szerepét – Pákozd esetében – fokozatosan Komárom megye hatósága vette át. A falu igazgatás és adózás szempontjából egyaránt kettős (magyar–török) irányítás és elosztás alá került. Mindez a háborús konfrontációk időszakától eltekintve többé-kevésbé egyezményesen és békességben zajlott.
Az uralkodót és a földesurat illető adó megállapítása érdekében készült összeírások közül a török források mondanak többet a településről, a lakosság gazdasági teljesítőképességéről. A hász- és tímárbirtokok 1570. évi öszszeírása gabona- és szőlőtermelését, valamint a puskapor előállításában hasznosítható salétrombányáját emeli ki. A később, a XVIII. század első felében Magyarországot leíró Bél Mátyás is azt írja az egész megye jellemzésében, hogy a talaj termékenysége salétromtartalmának tulajdonítható, a legelők némelyike só gyanánt szolgál a csordának, a Veszprém megyeiek pedig rendszeresen vásárolnak a sós földből. A falu 1570-ben nem jelentéktelen összeget, 17 500 akcsét jövedelmezett török földbirtokosának, a szultánnak.
III. Murád uralkodása alatt Pákozdon hatvan jobbágycsaládfőt és egyetlen házas szolgát írtak össze (lásd: Függelék I.). A családtagokkal és a házaknál élő szolgákkal együtt összesen száztíz felnőtt férfit jegyeztek fel név szerint. A hatvan családfő mintegy ötven jobbágytelket birtokolhatott, mivel ötven egység után kellett ötven-ötven akcse (egy forintnak megfelelő) fejadót (kapuadót), összesen kétezer-ötszáz akcsét fizetniük. A falu népessége ekkor körülbelül háromszáz fős lehetett, lakóinak használatában hatvan hold szántó volt. A környező községek egy részének pusztulása lehetővé tette, hogy a pákozdiak idegen határokat is művelés alá fogjanak. Az intenzív gazdálkodást jelzi a falu mérete (a székesfehérvári náhijéban, ahová Pákozd tartozott, csak Battyán és Polgárdi múlta felül), valamint a szolgák nagy száma (minden második telekre jutott egy).
A pákozdiak művelték a Velencei-tó déli partján fekvő Agárdpusztát, s „régtől fogva” szántották, vetették a vele szomszédos Gárdonypusztát is; a termés után járó tized ezer, illetőleg ezerötszáz akcsét tett ki. A Pátka és Pákozd közé eső, egykor virágzó Ság falu területét is a XVI. század második felében pákozdi lakosok művelték, a Vörös nevű rét és Szabó János rétje után ezer akcsét fizettek. A következő századokban a sági határon megosztozott a török hódoltságot átvészelő két szomszédos település, az egykori középkori falu fekvésére utal Pákozdon a Sági-hát, Sági-rét, Sági-kút név. 1862-ben feltehetően Ság kőtemplomának romjai kerültek elő a földből a Sági-háton.
A hódoltsági Fejér megye falvainak királyi adóját 1551-től, ingyenmunkáját (robotját) 1567-től a közeli Palota, a Veszprém megyei végvár védelmére fordították. Pákozd 1588-ban – erre a célra – évi adóját hat porta után fizette. A porták számát az adóalap, elsősorban az állatállomány függvényében állapították meg.
Philip Zoltán Pákozdvárat ábrázoló rajza 1930-ból
Anonymus Gesta Hungarorumának részlete Pákozd első említésével
Lázár deák térképének részlete 1522-ből
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
