Összefoglaló
Összefoglaló
Az Árpád-kortól lakott Zala megyei település az Észak-Göcseji-dombság peremén, de már az úgynevezett Kelet-Zalai-dombság területén, a Válicka völgyében fekszik. Domborzata változatos, hálás talaj- és vízföldrajzi adottságok jellemzik az erősen erdősült tájat. A völgytalpon hosszan elnyúló rétek, a magasabb dombvonulaton szőlőművelésre kiválóan alkalmas és már a középkorban bort termő hegyoldalak kínáltak alkalmas feltételeket a megtelepedésre. A tájegység jellemzője a jelentős csapadékhozam, ahogy a viszonylag kiegyensúlyozott, a szélsőségeket nem ismerő éghajlati adottságok is.
Régészeti kutatások bizonyítják, már a rézkori kultúrák embere is lakta a falu határát, mint ahogy egy, az 1970-es években publikált nagyszabású feltárás a tényt: valamikor az 1060 körüli években, amikor a délnyugati határ vonalát az addiginál több tíz kilométerrel délebbre és nyugatabbra helyezte át az országot száz évvel korábban elfoglaló magyarság, ide, a mai falu déli részének közelébe őrfalut telepítettek, amelyet akkortól az erődített védvonalhoz tartozó közeli Zalavárnak szolgáló, katonáskodó várjobbágyok és családjaik laktak. Szép számban. A már akkor is tekintélyes lélekszámú faluban a XII. században mintegy háromszázan éltek, köztük az első földbirtokossal érkező jobbágyokat megelőzve vagy másfél százan a katonáskodással idővel nemesi jogot szerző családokhoz tartozó söjtöriek.
A falu neve oklevélben első ízben 1214-ben fordul elő, de nincs okunk kételkedni abban, hogy az első őrtelep is ezt a nevet viselte – noha bizonyítani nem tudjuk. A nevet etimológiája a sajtár szóval kapcsolja össze, azzal az edénnyel, amely ókori ürmértékként is szolgált: a név pedig talán a település helyére, a sajtár alakú katlanra utal.
A falu első temploma a mai úgynevezett felső temető dombján épült fel, zalavári mintára Szent Adorján tiszteletére, feltételezések szerint a XI. század végén. Két nemzedékkel később megjelenik a falu határában az első földbirtokos, akinek III. István magyar király (1162-1172) adományoz itt és másutt jelentős földterületeket: a Hoholt nemzetséghez tartozó thüringiai német lovag, a Hahót-Buzád nemzetség ősatyjának személyében. (Családnevét a Söjtörrel szomszédos település, Hahót őrzi.) Mivel egy, a XIV. században kelt újabb adománylevél az itt élő várszolgákat magvaszakadtaknak mondja, fel kell tételeznünk, hogy ekkorra a falu határának csak a kisebbik része maradt az egykori határőrkatonák utódainak kezén, és jelentős területeket lehetett újraadományozni. Ez meg is történt, főleg a XIV-XVIII. században, amikor a Hahótok – illetve leszármazottaik – mellett földet kapnak Söjtör határában más jeles, esetenként főrangú famíliák, a Széchyek, Hásságyiak, zalabéri Horváthok. A XVIII. századra alakul ki a határ birtoklásának végleges családi rendje, jellegzetesen középbirtokokat tulajdonolnak itt a négy-öt családhoz tartozó földesurak.
Söjtör jobbágyainak – a már az 1500-as évekből fennmaradt urbáriumok szerint is – viszonylag nagy telkek állnak rendelkezésükre, a robot nem túl nagy, a gyakorlatilag szabad erdőhasználat révén – házaik, épületeik boronaházak – saját szükségleteiket a kor igényei szerinti színvonalon el tudják látni, helyzetük konszolidált. A kedvező környezeti adottságokat kihasználva jelentős állatállományt mondhatnak magukénak, a falu lélekszáma – emiatt s mert az erdőktől elvett irtásföldekre szívesen hoznak új és új telepeseket a földesurak – jelentősen gyarapodik már akkor is, ahogy mindvégig a legnagyobb településnek mutatják az összeírások a térségben.
A török megszállás másfél évszázadában – az 1550-es évektől a XVII. század végéig – sem néptelenedik el a falu, mindvégig lakják, bár kétségtelen, hogy a törökkor elmúltával komoly apálya mutatkozik a lélekszámnak. De a XVIII. századra regenerálódik Söjtör, az első magyarországi népszámlálás adatai szerint (1784-1787) 225 házat regisztrálnak, az itt élők száma pedig megközelíti az ezerötszázat (természetesen a nemesekkel együtt: huszonöt különleges jogállású famíliát tart számon a statisztika ebben az évkörben). A XVIII. század hozza azt a változást is, ami – következményeiben – országos hírrel s dicsőséggel ajándékozza meg a települést. A Hásságyiak örökében megjelenő Deák család első tagja az 1760-as években veszi át az itt fekvő több mint ezerholdas birtokot, az ő unokájaként születik meg a faluban 1803. október 17-én Deák Ferenc, akit a magyar történelmi emlékezet a Haza Bölcsének nevez mint az 1867. évi osztrák-magyar politikai kiegyezés, a magyar nemzet és a Habsburgok megbékélésének kovácsát.
Amikor Deák átveszi felmenőitől söjtöri birtokait, az országban és itt is érlelődik már a fordulat. Az úrbéri rendezést, majd a jobbágyfelszabadítást követően, az 1850-es évektől a maga uraként gazdálkodó s az előzmények miatt akár tehetősnek is mondható parasztfalu, Söjtör a kis- és középgazdák faluja lesz, és változatlanul a legnagyobb Göcsejben. Ezen a néprajzilag határozottan elkülönülő vidéken, amelyet sajátos nyelvhasználata, gondolkodásmódja és szokásrendje különböztet meg Magyarország minden más országrészétől, népcsoportjától. A falu születésétől katolikus, magyar és göcseji – névállománya is erről vall –, családjai öt-, hat-, hétszáz éve élnek itt, egész hagyományvilága, közösségi kultúrája ezekre az előzményekre épül. Az 1920-30-as években éli virágkorát, közösségei ekkorra építik ki a maguk infrastruktúráját, Söjtör egyéni és közös gazdasági teljesítményei ekkor érik el azt a szintet, amely megtartó erejét tovább erősíti. A negyvenes évekre több mint 2500-an lakják, a sorban utána következő göcseji település lélekszáma jó harminc százalékkal marad alatta ennek.
1945 – és 1948 – után a falu sorsa éppen úgy alakul, ahogy minden másiké Magyarországon. Összetartó kisközösségeit szétveri a hatalom, a szorgos paraszti gazdálkodás kereteivel együtt. Megalakult az első s hamar csődbe került szövetkezet, s bár a második ér majd el eredményeket, s idővel a helyi kezdeményezések is eljutnak odáig, hogy a közösségek újraszervezéséhez hozzáfogjanak, Söjtör identitása meggyengül, miközben más tekintetben a falu fejlődik. Főleg intézményei és ellátórendszerei. A kilencvenes évekre azonban az 1960. évihez viszonyítva majd ezer lelket veszít: a társadalmi mobilitás régen várt javulásának maga a község lesz az áldozata. A falu – a kor igényeit is tekintve – nem tud már eltartani (mint amikor a legtöbb volt) 2600, legfeljebb 1700 lelket (a legutóbbi, az 1990. évi népszámlálás adata). A maradék lehetőségeket is összezilálta az 1990-es esztendővel szimbolizált rendszerváltozás, amelynek még nincs ott hozadékában a falu belső világának valamiféle újrastrukturálása, közösségeinek legalább részleges rehabilitálása, gazdaságának rendbetétele és új rendszerbe foglalása.
Deák Ferencnek, a Haza Bölcsének faluja útját keresi. Abban a reményben, hogy amire rátalál, ugyanaz lesz, amelyen közel ezer esztendeje jár. Magabíró tehetséggel élhető életet kínál s mutat majd. Története, amelynek töredékeit ez a kismonográfia kísérelte meg összerakni – először a falu históriájában –, ehhez kínálhat támpontokat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
