Az új földesúr: a vallásalap | Száz Magyar Falu

Az új földesúr: a vallásalap

A XVIII. század második felének Habsburg uralkodói (Mária Terézia és fia, II. József) a kiépülő felvilágosult abszolutizmus érdekeinek befolyására az állam elkerülhetetlenné vált korszerűsítését a katolikus egyház vagyonának és hatókörének megnyirbálásával kívánták megoldani. Olyan egyházat akartak, amelynek belső lehetőségeit (évi négymillió forintos jövedelemét és közel tízezer főnyi tanult emberét) e nagy cél javára mozgósíthatják. Ennek érdekében igyekeztek az egyház állami irányítását biztosítani, külföldi szálait elvágni, jövedelemhalmozását megszüntetni, a kolostorokban élő „dologtalanokat” munkára szorítani, a falusi plébániák számát növelni, a papokat a népnevelés terén hasznosítani, és kiemelni az egyház köréből a művelődés olyan szektorait, amelyek – mint például az oktatásügy – a régi kereteken belül már nem voltak megújíthatók.

Ezért hozták létre a közalapítványokat is, melyek elsősorban tanulmányi, valamint kulturális célok anyagi fedezeteként szolgáltak. Ezek közül a legfontosabb a tanulmányi alap, az egyetemi alap és a vallásalap volt.

A tanulmányi alapot 1773-ban Mária Terézia létesítette a feloszlatott jezsuita rend vagyonából, de később más szerzetesrendek birtokait is megkapta. Célja főként a középiskolai oktatás fejlesztése, új iskolák létesítése, a középiskolás ifjak tanulásának anyagi és szellemi támogatása volt.

Az egyetemi alapítványt is Mária Terézia hívta életre 1778-ban, amikor úgy rendelkezett, hogy a megszűnt pécsváradi bencés apátság javai a magyar tudományegyetem birtokába kerüljenek, és attól fogva az egyetem céljait szolgálják.

A vallásalapot II. József 1782. szeptember 10-én kiadott rendelete hozta létre, amellyel a feloszlatott kolostorok vagyonát a katolikus vallás céljaira – elsősorban új plébániák szervezésére – adományozta és a lelkészpénztárhoz csatolta. (A lelkészpénztárt a kisebb jövedelmű plébánosok segélyezésére még III. Károly alapította 1733-ban.) A vallásalapnak adományozta azután az uralkodása későbbi éveiben feloszlatott rendházak és megszüntetett prépostságok vagyonát, valamint az üresedésben lévő egyházi javadalmak jövedelmeit is. Ide kerültek azok a pénzösszegek is, amelyek a nyilvános árveréseken eladott templomi edények, kelyhek, képek – sajnos hamar szétszóródó műtárgyak – után befolytak.

A somlóvásárhelyi kolostor és birtokai sorsát is alapvetően érintették II. József intézkedései. 1782. január 12-én közzétett rendeletében feloszlatta és lefoglalta mindazon szerzetesrendek vagyonát, amelyek iskolai oktatással, betegápolással, illetve tudományok művelésével nem foglalkoztak, így elsőként a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi és klarissza kolostorokat, majd pár év múlva (1786-ban) a bencés, domonkos, ferences és premontrei, végül a pálos rendházakat. (A bencés, premontrei és ciszterci rendet 1802-ben visszaállították.)

A klarisszák birtokai – köztük Vásárhely mezővárosában, Felsőiszkáz, Csősz, Kisszőlős falvakban és Lovaspusztán birtokolt területei – a vallásalap kezelésébe kerültek. A rendelet végrehajtására és az összeírás nagy és terhes munkájára a helytartótanács királyi biztosul Perczel Jánost rendelte ki, összeíróbiztosként pedig Veszprém vármegye részéről Rába Boldizsár másodszolgabírót és Csoknyai József esküdtet.

A bizottság munkája 1782. március közepén kezdődött, és március 21-én fejeződött be. A helytartótanács valamennyi biztosnak megadta az utasítást, hogyan járjon el dolgában. Ennek megfelelően Vásárhelyen is felolvasták a föloszlató rendeletet, majd a birtok tiszttartójával és alkalmazottaival esküt tetettek, hogy lelkiismeretesen vallanak be és adnak át minden birtokot és vagyontárgyat. Ezek után megindult a javak, tárgyak és készletek összeírása és átvétele.

Először a készpénzt és a kamatokra kiadott alapok és tőkék jegyzékét írták össze és vették át. Azután szakértő iparosok meghallgatásával számba vették és értékben kifejezték az épületeket, a naturáliákat (bor, élelmiszerek), fölszereléseket, bútorokat, szerszámokat, az irattár tartalmát, a templom, kápolnák, a lelkészlak fölszerelését. A külső birtokon értelmes földművesek segítségével hasonlóan folyt a munka. Összeírták a jobbágyokat, szolgálmányaik és kötelezettségeik mennyiségét, a majorsági birtokok értékét és jövedelmét, az állatok számát.

A birtokösszeírás és -átadás megtörténte után következett a vallásalapnak mint birtokosnak berendezkedése az átvett javakon. Az uralkodó jól áttekinthető és ellenőrizhető, központosított rendszert alakított ki. A vallásalap birtokainak gazdasági igazgatását nyolc kerületre osztotta. Vásárhely mezővárosát a szentmártoni kerületbe helyezték, ahová még Pannonhalma, Lébény (Győr megye), Csorna, Ledec és Wohndorf (Sopron megye), Nezsider (Moson megye), Majk (Komárom megye), Tihany, Türje, Rokolán, Nyavalád (Zala megye) tartozott.

A kerület központja Pannonhalma volt, élén a kerületi jószágkormányzóval (provisor, prefectus districtus), akinek vezetése és hatásköre alá tartozott a gazdasági kerület igazgatása. Az alapítványi uradalmak tőle kapták a körleveleket, rendeleteket, birtokkezelési, gazdálkodási és számadási utasításokat, ő ellenőrizte működésüket. A pénzügyek intézését a győri kamaraigazgatóság végezte. Feladatköréhez tartozott az alapítványi uradalmak gazdaságának pénzügyi irányítása, a könyvelés, számvitel intézése. Segítette az uradalmakat évi nagyobb számadásaik elkészítésében, innen kapták egyúttal az alkalmazottak kiutalt fizetésüket és díjazásukat is. A győri pénzügyi hivatal viszont a királyi kamarának, az 1790-es évektől a helytartótanácsnak számolt el.

A kerület további számtartóságokra oszlott. Az egyik ilyen számtartóság központja Vásárhelyen volt. A somlóvásárhelyi közalapítványi uradalom iratai szerint igazgatása alá tartozott a klarisszák volt birtokain (Vásárhely mezőváros, Lovaspuszta, Felsőiszkáz, Kisszőlős, Csősz falun) kívül Agyaglikpuszta (a bakonybéli bencés apátsághoz tartozott), Tüskevár (a tüskevári pálos rend korábbi területe), a pápai pálos rend feloszlatás előtti javai közül Pápa mezővárosban lévő javak, Tima, Karakó és Dabrony faluban, Jánosi-, Léhert- és Vázsonyszentmihálypusztán fekvő birtokai. Ezenkívül a dömölki Benedek-rend konventjének jószágai közül Kisjenő, Várda, Felsőmesteri, Pórdömölk és Kiscell. Továbbá Adásztevel község korábban a zirci ciszterek által birtokolt jobbágytelkei, az Ugod melletti Vadkerten lévő urasági vadászház és végül a Somló hegyen a pozsonyi klarisszák, a dömölki bencések, a tüskevári és pápai pálosok által – a feloszlatás előtt – birtokolt szőlőterületek.

A vásárhelyi számtartóság gazdaságának irányítását és felügyeletét a tiszttartó (provizor) látta el. Vásárhelyen ezt a feladatot a klarisszák utolsó intézője, Tadeus Bittó végezte 1794-ig, utódja Schendl Mátyás lett, akit győri kamaraigazgatóságról helyeztek ide, magyarul nem beszélt, levelezéseit németül és latinul folytatta. Lakása Tüskeváron volt, az uradalom ügyeit is gyakran onnan intézte. Ő tartotta a kapcsolatot a felettes szervekkel, irányította a házi kezelésben lévő birtokok gazdálkodását, a termelt javak eladását, ellenőrizte a javak bérbeadását, a bérlők fizetését.

Feladata sokrétű volt, hiszen gazdászati kérdéseken kívül foglalkozni kellett építészeti, rendészeti ügyekkel is.

A gazdaság irányításában a központi elv az volt, hogy a kisebb birtokokat bérbeadás útján kell hasznosítani, míg a nagyobbakat házi kezelésben tartani. Ennek megfelelően először a kisebb és félreeső birtoktesteket, épületeket, kocsmákat, malmokat adták bérbe (később közülük többet el is adtak), majd az urasági házak és az allodiális (a földesúr saját kezelésében tartott) földek kerültek kiadásra.

A szerzetesek mindennapi ellátását biztosító gazdaságot (lovakat, szarvasmarhákat, szárnyas jószágot) felszámolták, annak felszerelését – ekéket, kocsikat – eladták, a szolgálatukban álló tiszteket, cselédeket elbocsátották.

A házi gazdaságok felszámolása, a bérbeadási szerződések megkötése, a fizetség behajtása a tiszttartó feladata volt, de ahogy az uradalom irataiban megőrzött nyugták és számlák tanúsítják, a kölcsönügyletek lebonyolítását – nyilván a tiszttartó felügyeletére bízott birtokok nagy száma és területi távolsága miatt is – a birtokátvételt követő években a helyi bíró és esküdtjei végezték, a tiszttartó csupán ellenjegyezte az elkészült szerződést vagy elszámolást. Ily módon a mezőváros vagy község ténylegesen befolyásolhatta a település lakóinak kezelésében lévő föld, ház, kert, esetleg más haszonvételek (mint a kocsma, mészárszék, malom) használatát. (A győri kamaraigazgatóság ellenőre időnként megjegyzést is tett a bérbeadás körülményeinek ellenőrizetlenségére.) Az 1790-es évek végén kelt árendás szerződések szerint vásárhelyi polgárok bérelték ekkor Lovaspusztát, valamint a vásárhelyi urasági házak és kertek többségét.

Az uradalom gazdasági igazgatásának és személyzetének kiépülésével a mezőváros és a falvak önkormányzatának ilyen szerepvállalására már nem volt szükség, a későbbiekben csupán a dézsmajegyzékek hitelesítéséül írta alá nevét a város vagy a falu bírója, elöljárósága.

A XIX. század elejéről ismerjük a vásárhelyi uradalom alkalmazásában álló személyzet összetételét, fizetésének nagyságát. A gazdaság irányításáért felelős tiszttartó közvetlen munkatársa és segítsége a számtartó (racionista) volt, aki az uradalom számadásait végezte. Ő készítette az uradalmi pénztár havi mérlegeit, éves kimutatásait, fizette ki a személyzet illetményét. Mikovinyi Ignác, aki közel harminc évig töltötte be ezt a hivatalt (1800– 1828), gyakran helyettesítette a távollévő tiszttartót is. A számtartó munkáját segítette a kasznár (frumentor) és az írnok (scribar), ez utóbbi az irodai munkát végezte.

Az egymástól távollevő uradalmak élén az ispánok (spanus) álltak, akik a házi kezelésben maradt birtokok gazdasági ügyeit intézték. 1802-ig (a bencés rend visszaállításáig) három ispánt alkalmaztak: a dömölkit, dabronyit és karakóit. Havi jelentéseiket a vásárhelyi központba küldték, ide érkezett a terményszolgáltatások egy része is.

A gazdaság személyzetéhez tartoztak még a hajdúk (öt), juhászok (Lovason, Dabronyban és Karakón), marhapásztorok (Pápán és Lovason), erdőőrök (öt), vincellérek (három), a vadász, kéményseprő és kosárkötő.

A vásárhelyi számvevőség jogi ügyeit az uradalmi ügyész (fiscalis) intézte, aki 1848-ig szorosan hozzátartozott az uradalom személyzetéhez. Vásárhelyen egy időben Rohontzy János töltötte be ezt a hivatalt.

Az uradalmi személyzet részben készpénzben, részben természetben kapta illetményeit. A tiszttartó és számtartó éves fizetése háromszázötven forint, míg a kasznáré és az uradalmi ügyészé kétszáz, illetve 218 forint volt. Utánuk következett az írnok és a vadász százforintos, majd az ispánok nyolcvanforintos járandósággal. A kéményseprő hetven, a hajdúk átlagosan ötven, a juhászok harminc, a marhapásztorok és erdőőrök huszonöt, a vincellérek tizenhét forintos évi bért kaptak. A készpénzen kívül különböző járandóságok egészítették ki a jövedelmüket. Így a terményjárandóságon (búza, rozs, árpa, zab, bor, só, széna, szalma és tűzifán) kívül az uradalom személyzetét meghatározott mennyiségű föld, valamint az állattartás joga is megillette. Lakást általában természetben kaptak, de ha a közalapítvány nem rendelkezett az illető székhelyen megfelelő lakással vagy házzal, a lakásilletményt pénzben fizették ki. Szolgálatuk leteltével (az eltöltött idő arányában) nyugdíjban részesültek. A személyzet általában hosszú időt töltött el a közalapítvány szolgálatában. Árpási András hajdúként 32 évet szolgált, Horváth István erdőőr 31 évig, haláláig dolgozott az uradalomnál. Gyakrabban változott a vincellérek és pásztorok személye.

Az alkalmazottak képzettsége a XVIII. század végén és a XIX. század első felében még csupán a paraszti technika évszázados gyakorlatát jelentette. A gazdálkodás elmaradottságát időnként az uradalom alkalmazottai is kritizálták, mint Menyhárt György karakói hajdú 1806-ban a tiszttartónak írt levelében: „ a mi vetéseink is lehetnének oly szépek, mint más uraságé ezen a tájon, de mivel a parrag földet csak egy szántás után vetteti el az Ispán Úr, lehetetlen, hogy jók legyenek”. Gazdálkodásukban alapvető szemléletváltozás nem következett be, a gabonakonjunktúra idején sem törekedtek mindenáron termőterületük gyors kiterjesztésére.

A mezőgazdasági termelést és az állattenyésztést tekintve az új kormányzóság ugyanazokat termelte, amit a korábbi birtokosok meghonosítottak. A fő súly természetesen a földművelésre helyeződött, mellette azonban tekintélyes helyet foglalt el a szőlőművelés a Somlón és (a Celldömölk melletti) Ság-hegyen. Dabronyban, Karakón és Pórdömölkön birkatartással foglalkoztak, Vadkerten erdészet és vadgazdaság működött.

A helytartótanácshoz beküldött rendszeres jelentések tájékoztatnak bennünket az uradalmakban termett gabona, takarmány, bor mennyiségéről, az úrbéri szolgáltatásokból befolyt termékek nagyságáról. Ugyanis a vallásalap uradalmait is megillették azok az úrbéri eredetű szolgáltatások, amelyet a jobbágyok a földesúr részére teljesítettek terményben, munkában vagy pénzben.

A közalapítványi iratok szerint a jobbágyoknak minden terményükből kellett kilencedet adni, így a gabonaneműeket illetően búzából, kétszeresből, rozsból, árpából, zabból és ezenkívül a borból.

Az 1810-es évek elejétől tűnnek fel a dézsmajegyzékekben a kapásnövények: a kukorica és a burgonya, majd az 1830-as évektől a dohány. Kukoricát elsősorban Dabrony, Csősz, Felsőiszkáz és Kisszőlős jobbágyai termeltek, míg krumplival Dabrony és Kisszőlős lakosai foglalkoztak.

A bordézsma szolgáltatásokról külön jegyzékeket vezettek. A borkilenced nagysága a termésátlagtól függően igen eltérő lehetett. 1786-ban például a Somló vásárhelyi oldalán adózó 223 személy (közülük 119 vásárhelyi, 24 idegen helységbeli) ezerhatszáz akó (egy akó = 54,3 liter) termése után 177 akó bordézsmát szedett be a tiszttartó. 1801-ben a borkilenced ugyanerről a területről 179 akó, 1802-ben 704, 1807-ben 890, 1809-ben 664 akó volt. (A termésátlag emelkedése összefüggött a robotmunkáról a bérmunkára való áttéréssel is.)

A kilenceden kívül a terménylajstromokban tüntették fel rendszerint a papi tizedet is, amelyet szintén az uradalom szedett be az egyház részére, és átvételét a település plébánosa névaláírásával ismerte el a lajstrom lezárása során.

A közalapítványi uradalmak jobbágya robottal is tartozott. Robotnapjait, hátralévő robottartozásait és a már leszolgált napokat a robotlajstromokon tartották nyilván. A Somló környéki községek és Vásárhely mezővárosának jobbágyai a robotnapokat pénzben váltották meg, a szekeres robotot napi húsz krajcárral, az évi tizenkét nap gyalogrobotot három ezüstforinttal.

A vallásalap kezelésében lévő somlói szőlőket napszámban műveltették, a kifizetési jegyzékek szerint elsősorban vásárhelyi munkásokkal. A kapálásért fizetett bér napi tizenhét krajcár volt, kötözésért kilenc krajcár, a szüretkor alkalmazott napszámosok fizetése feladatkörüktől függően hat–húsz krajcárig változott (a szedők hat, a csöbörhordók tizenhét, a zsáknyomók húsz krajcár fizetést kaptak naponta).

A „pénzes munkások”, napszámosok munkája nagyobb eredménnyel kecsegtetett, mint a robotban elvégzett szőlőmunka. A termés mennyiségének növelésére annál is inkább szükség volt, mert a XIX. század elején, majd különösen az 1820-as évek második felében megnőtt az érdeklődés a könnyű francia borokéhoz hasonló minőségű magyarországi fajták, így többek között a somlói bor iránt is. A kereskedők az 1801–1804-es török háborúba is szállítottak bort a Somlóról a kedvező piaci lehetőségek miatt. (Nem véletlen, hogy a napóleoni háborúk idején a francia katonaság számára is elsősorban bort követeltek Somlóvásárhelyről. Pedig a Somlót és környékét 1809 nyarán csak a csapatmozgások szele érintette, harci tevékenység nem folyt a közelben.) A borkivitel értéke az 1815 utáni évtizedben a XIX. század elejéhez képest egyharmadával, 1831 és 1840 között évente átlagosan további hat-hét százalékkal nőtt.

Az alapok jövedelmeit a terményeken kívül a regálék (kisebb királyi haszonvételek: vám, kocsma, mészárszék) bérbeadásából származó bevétel, a községek által a robot és a földesúrnak járó egyéb szolgáltatások megváltása ellenében fizetett összegek és kölcsönök kamatai tették ki. A fölösleges gabonát, takarmányt, bort, építési anyagokat eladták – az értékesítés rendszerint a központ előzetes engedélyével történt –, s mindig jelentést küldtek róla a helytartótanácsnak.

A feloszlatás után a vallásalap átvett más földesúri jogokat is, amelyekkel a megszüntetett apátságok és szerzetesrendek mint földesurak rendelkeztek, így a kegyúri jogokat és kötelességeket, valamint a bíráskodás jogát. Nem vette át viszont az egyházi és iskolai funkciókat.

A vallásalapra átszármazott kegyúri jogokat (mint a plébánosi állás betöltését) a helytartótanács intézte a megyés püspök jelölését és véleményét figyelembe véve. A templomi szükségletek fedezéséről, az egyházi épületek karbantartásáról, az alkalmazottak fizetéskiegészítéséről, tüzelőellátásáról, a szükséges felszerelések megvásárlásáról a tiszttartó gondoskodott.

A szemlélet különbözősége és a haszonelvűségre törekvő gondolkodás miatt a vallásalap keveset áldozott erre a területre. Addig, amíg az egyház a gazdaság fejlődéséhez mérten építkezett és rendben tartotta épületeit, a vallásalap csupán a legszükségesebb javításokat végeztette el, az átvett épületeket – s különösen a központtól távol esőket – elhanyagolta. Ha mégis építkezésbe kezdett, a kolostori épületekből lakást, raktárt vagy magtárakat alakított ki. Ez történt Vásárhelyen is, ahol a monostor épületét az adminisztráció szükségletei szerint irodákká és lakásokká, valamint terményraktárrá alakíttatta át.

Egyszerűbbé vált a templom felszerelése, a régi istentiszteletek díszéhez-fényéhez nem adott támogatást, sőt a „felesleges és hivalkodó” körmeneteket egyszerűen megtiltotta. Kétségtelen viszont, hogy II. József uralkodásának tíz éve alatt az így átcsoportosított összegekből ezerkétszáz új lelkészséget szervezett.

Ha összehasonlítjuk Vásárhely lakóinak életlehetőségeit a pozsonyi klarisszák és a vallásalap birtoklásának időszakával, azt látjuk, hogy a – szabadabb határhasználat és a robot megváltása révén bekövetkezett – kezdeti fellendülés után megtorpanás következett. Az 1820-as évektől a vallásalapítvány gazdasági vezetése korlátozni kezdte a város megszerzett jogait és haszonvételeit. Az európai gazdaság kihívásaira és lehetőségeire nem a majorság modernizációjával, hanem a régi rendszer konzerválásával, a már túlhaladott szolgáltatások visszaállításával felelt.

Akkor, amikor az egyre erőteljesebben fejlődő cseh-morva és osztrák textilmanufaktúra-ipar nyersanyagigénye mind jobban felértékelte a magyarországi gyapjú nyersanyagforrását, vagyis a magyar juhászatot, a vallásalapítvány nem a maga birkanyájainak számát szaporította, hanem legelőit adta bérbe annak, aki többet ígért érte. A vásárhelyiek egyik legnagyobb vesztesége, hogy „a lovasi legeltetésből idegenek miatt kivetkeztettünk”, ugyanakkor az uradalom a maga birkáit a vásárhelyi határába, legelőrétjeire hajtatta, kárt okozva így a még megmaradt területekben is. Pedig az uradalmi földek bérbevétele létfontosságú volt az itt élők számára, mert a vásárhelyi jobbágyok és zsellérek, akik telkiállománnyal már alig rendelkeztek vagy a használatukban lévő földbirtok alapján nincstelennek látszottak, a bérföldek révén esetleg telki állományuk többszörösét tartották kezükben. Ráadásul legelőiket, rétjeiket felszántották, ami után sem kilencedet, sem tizedet nem fizettek. A vallásalapítvány pedig a bérelt legelők elvételét megtetézve még az ezek után járó szolgáltatások megfizetését is követelte. A városiak további sérelme, hogy a pénzszolgáltatás helyett az uradalom újra robotmunkára szorította őket. Az 1820-as évektől az itt élő mesterembereket a vallásalap súlyosan megadóztatta, így többségük más településre költözött, csupán a legszükségesebb kiszolgáló ipar maradt meg.

A mezőváros önkormányzatának működési köre is beszűkült. A városba érkezők és ott letelepedni kívánók kérelmét a vallásalap számtartója bírálta el, a bíráskodás, a végrendelkezés és az árvák vagyonának kezelése is kicsúszott az elöljáróság hatásköréből, mindezt a vallásalap tisztviselői intézték. Az 1820-as évektől az uradalom a városi ingatlanok szabad adásvételébe is beavatkozott.

A lakosság két nagy csoportja, a nemesség és az úrbéres jobbágyok együttes érdekérvényesítését mindezekkel szemben erősen akadályozta, hogy az egymás rovására folytatott viták merítették ki energiáikat. A lakosság közel felét kitevő kisnemesség viszonya a reformokhoz amúgy is ellentmondásos. Birtoktalan lévén anyagi veszteség alig fenyegette a feudalizmus lebontásával, ugyanakkor nemesi privilégiuma volt egyetlen tulajdona, amitől többnek érezhette magát a „szegény adózó népnél”. Ez a kettősség magyarázza ingadozó, sokszor kiszámíthatatlan állásfoglalását. Ennek ellenére lelkesedéssel fogadták 1848 márciusa eseményeinek hírét, a mezőváros lakossága pénzbeli adományokkal és katonával támogatta a szabadságharcot. (A vásárhelyi nemzetőrök jegyzékét a Függelékben közöltük.)

A mezőváros népessége fél évszázad alatt sem számban, sem gazdasági erejét tekintve nem gyarapodott. Gazdasági fejlődésének megakadását a korban gyakori természeti csapások is befolyásolhatták. A szabályozatlan Torna-patak 1838-ban, majd 1844-ben és 1847-ben a mezőváros épületeinek többségét, az állatállomány nagy részét elsodorta, szántóföldjein a vetéseket, a kertek veteményeit, a réteket iszappal borítva használhatatlanná tette.

A halálozások száma is magasabb volt az átlagnál településünkön. A jelenségre már 1848-ban felhívta a figyelmet Cseresnyés Sándor Veszprém megye tiszti főorvosa. Szerinte a város kedvezőtlen éghajlata, lapályos fekvése miatt „színtelenek, puffadtak, görvélyességre hajlandók” a város lakói, elsősorban a gyermekek. A helység különösen a gümőkór-halálozás (tuberkulózis) tekintetében mutatott tragikusnak minősíthető adatokat.

1848-ban, Rosos István első alispán – Veszprém megye állapotáról készített – jelentése szerint lakóinak száma 1 450 fő (ugyanekkor Veszprém 13 846, Pápa 12 332, Várpalota 5 839, Devecser 3 180 lelket számlált). Közülük 619 nemes, 831 jobbágy. A mezőváros 259 házból áll, 113-at kisnemesek, 119-et szerződéses jobbágyok, 27-et zsellérek laknak. A XIX. század közepén Vásárhely a lakosság számát, gazdasági szerepvállalását a település önkormányzati jogait tekintve már alig különbözött valamiben a megye közepesen fejlett falvaitól.