A Szentháromság jegyében | Száz Magyar Falu

A Szentháromság jegyében

A földesúri faluról az 1332–35. évi pápai tizedjegyzék a legkorábbi forrás. Eszerint a helységnek temploma és plébániája volt. A fehérvári egyház fennhatósága alatt működő plébános évi harminc ezüstdénárt tartozott fizetni egyházi tizedként. A sárdi egyházközség történetének mai krónikása, Dóber Viktor a korabeli feljegyzések alapján leírja, hogy az ősi templom alapjait biztosan őrizte az a templom, amely még állt a XIX. században. A középkorban egzisztált a falu határában még egy, plébániával, pappal rendelkező település: Szentkirály – megemlékeztünk már róla –, amely Sörnyepuszta területén helyezkedett el.

„Saárd” helység legkorábbi lakosainak vallási életéről történeti forrás nem tudósít bennünket. A török hódoltság korában valószínűleg nem volt teljes a pusztulás, legalábbis erre következtethetünk a legkorábbi időből, 1720-ból fennmaradt ecclesia összeírásból. A történeti fejezetben említett 1695. évi kamarai összeírás mint legrégebbi dokumentum tájékoztat bennünket arról, hogy Sárd újranépesedése főként katolikus vallású „illyrekkel”, azaz sokácokkal kezdődött, de a többi összeírt jobbágycsalád is a katolikus vallást követte. A helység katolikus jellege folyamatosnak tűnik, ebben meghatározó szerepet játszott az a körülmény, hogy újkori földesurai maguk is ezt a hitet vallották.

A katolikus közösség nem alkothatott önálló hitközséget a XVIII. század elején az alacsony lélekszám miatt. A hívek az 1717-ben újjáalapított nagybajomi római katolikus plébániához tartozó filia, azaz leányegyház keretében gyakorolták a hitéletet. Az egyházi összeírók egy földesúri kápolnát találtak, s feljegyezték, hogy a jobbágyközösségnek nem volt külön oratóriuma (imaháza). A veszprémi püspök az 1748. évi látogatása alkalmából megállapította, hogy Csák Mihály földbirtokos újíttatta fel a régi templomot, amelyet Urunk színeváltozása tiszteletére szenteltetett fel. Más forrásból tudjuk, hogy 1731-ben történt ez a fontos esemény. Meg kell jegyezni, hogy ebben az időben Csák Imre volt a nemesi család feje, akinek nem volt Sárdon birtoka. Valószínű, hogy a híveket megcsalta az emlékezetük, amikor a régi templom sorsáról vallottak a magas egyházi látogatóknak.

A lakosok vallási életéről és a filiáról az 1745. évi egyházi lélekösszeírás szolgál némi információval. Fekete Márton bajomi plébános feljegyzése szerint a faluban ekkor háromszáztíz katolikus hívő lakott, nagy többségüket illyrnek, azaz horvátnak nevezték. A sárdi hívők világi ura ekkor már egyedül Somssich Antal – családjával kezdték az összeírást. Sörnyén, amely szintén a plébániához tartozó hely, de még puszta volt, 67 lelket írt össze a bajomi plébános.

A vallási életről és annak legfőbb színteréről, a templomról további érdekességek olvashatók az 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben. A régi templom akkor is leromlott állapotban volt, ezért a püspök ismételten kérte az új földesurat, hogy építtesse újjá, s vállalja annak kegyuraságát, azaz a templom fenntartásának a költségeit. A leírásból megtudhatjuk, hogy a templom mellett volt a körülárkolt temető, amelyben egy nagy nagy kereszt állt. Az új helyre települt falu közepén helyezték el a Szent kereszt tiszteletére emelt harangot.

A plébános lelki szolgálata ellenében a hívek különféle munka- és terményszolgálattal fizettek, akiket ez alkalommal is horvát nemzetiségűnek neveznek, megjegyezve, hogy jól beszélik a magyart. A hívek számát 322 főben állapították meg, akik ezúttal is név szerint szerepelnek a jegyzőkönyvben. Sörnyén – ekkoriban már falu – a földesúr családja evangélikus vallású volt, a többi 92 lakos a katolikus vallást követte.

A bajomi plébános egyedül nem tudta ellátni a filiákban a lelki szolgálatot, így abban segítségére voltak a ferencesek. Sárdon a Segesdről és Andocsról kiküldött barátok mint káplánok segítettek a misézésben, az anyakönyvezésben és más lelki szolgálatokban.

Sárd lakosainak vallási életében is nagy változások történtek Somssich Antal földesurasága idején. Az új földbirtokos nem kívánta a falutól távol lévő régi templomot rendbe hozatni, úgy döntött, hogy új szentegyházat építtet saját családja és jobbágyai használatára. Somssich 1755-ben tájékoztatta szándékáról a veszprémi püspököt, s három év múltán már állt az épület az új kastély közelében. Egy későbbi egyházi összeírás szerint 1758 volt az ecclesia, másként szólva a gyülekezet, esetünkben a filia alapításának éve. A Szentháromság tiszteletére felszentelt templom kegyura, Somssich Antal és utódai gondoskodtak annak fenntartásáról, a hitélet és az elemi oktatás anyagi feltételeiről.

A sárdi lakosok hitélete, vallásgyakorlata nyilván rendszeresebbé vált a templom elkészülte után, amelyet erősített az a tény is, hogy a földesúr állandó káplánt tartott, aki segédpapként szolgált a bajomi plébános mellett. A következő lélekösszeírás során, 1757-ben már 41 katolikus nagycsaládot s 383 lelket számláltak össze, ám feltűnő, hogy a Somssich család neve ezúttal nem szerepel az összeírásban. A Sörnyén lakó hívek száma is meghaladta a százat 1757-ben.

A következő évtizedekben fokozatosan gyarapodott Sárd népessége s ezzel a katolikus hívek száma. Az 1784. évi megyei paróchia (plébánia) öszszeírás készítői nyolcszáz hívet számláltak, ezért felvetették azt a javaslatot, hogy plébániát kellene létesíteni a mezővárosban. Maga a földesúr, Somssich József is osztotta ezt a véleményt s ennek megfelelő nyilatkozatot tett a megyei közgyűlés előtt. Nem tudjuk, miért, végül is a püspökség nem szervezett önálló egyházközséget Sárdon.

A veszprémi püspök 1815-ben tett újabb körutat az egyházmegyéjében. A sárdi templom, a vallási közösség és hitélet helyzete részletesen elénk tárul a jegyzőkönyből. Olvashatjuk például, hogy az alapító kegyúr, Somssich Antal ötszáz forintos alapítványának kamatai fedezték a templomi költségeket. A bajomi plébános köteles volt minden harmadik vasárnap misézni Sárdon, ha éppen nem volt házi káplánja az uraságnak. A jegyzőkönyvben leírták azt is, hogy a régi templom még állt, de torony nélkül, fazsindelyes tetővel, s nagyon elhanyagolt állapotban. Arról nem tettek említést a látogatók, hogy tartottak-e szertartásokat ebben a házban.

A lakosság vallási megoszlása nem változott, néhány család kivételével katolikusok éltek Sárdon. A sörnyei filia ebben az időben már a somogyfajszi plébániához tartozott. A lakosság nagy többsége ott is változatlanul katolikus vallású. A vallássoság, de legalábbis a hitélet helyzetéről nem túlzottan kedvező megállapítások olvashatók a jegyzőkönyvben. A sárdiak hétköznap nemigen vettek részt a miséken, a sok munka miatt. A hitoktatást rendszeresnek, ám a hívek erkölcseit és magatartását néha kifogásolhatónak minősítette a vizitáció.

A sárdi katolikus hívek számának további gyarapodása miatt az egyházi kötelezettségek igen nagy terhet jelentettek a bajomi plébánosoknak, nem is szólva a távolságról, amit bajos dolog volt áthidalni a korabeli útviszonyok közepette. 1825-ben komoly nézeteltérés támadt a sárdi hívek és a plébános között, ezért a megyéhez fordultak panaszukkal. A vitát az egyházi hatóságnak kellett rendeznie, elmozdították a plébánost, igazat adván a panaszosoknak.

A település lakosságának vallási életében még sokáig nem történt szervezeti változás, annak ellenére, hogy a lakosság lélekszáma folyamatosan emelkedett, s a népesség túlnyomó többsége változatlanul a katolikus vallást követte. A bajomi plébánosok mellett továbbra is a Ferenc-rendi szerzetesek szolgáltak a Somssichok házikáplánjaként, s elláták a filia lelkészi teendőit. 1884-ben alkalmaztak először világi papot házi káplánnak, egy, a veszprémi egyházmegye kötelékébe tartozó lelkipásztort.

A barokk templom első nagyobb felújítására és belső átalakítására 1862– 63-ban került sor, majd 1898-ban Somssich Andor végeztetett hasonló munkálatokat. Valószínűleg 1848 után szűnt meg véglegesen az ősi, leromlott állapotban lévő templom használata, legalábbis a Pesty Frigyesnek adatokat szolgáltató nagybajomi jegyző szerint. Az ősi szentegyház sorsa végül 1896-ban teljesedett be, amikor életveszélyes állapota miatt le kellett bontatni. Az akkori házi káplán kimentette a faoltárat, s abból készítette el saját kezűleg az oldalhajóban (kápolnában) elhelyezett szent sírt. Megjegyezzük, hogy a sárdi hívek közössége kísérletet tett a régi templom megmentésére az 1890-es évek elején, amikor is támogatást kértek, egyenesen Rudolf főherceg trónörököstől, annak helyreállításához. Jóllehet a kérelem és a vele kapcsolatos egyéb iratok nem maradtak fenn, az elutasító válaszról tudunk.

A hitélet és egyházi szervezet nehéz időszaka volt az 1914–1920 közötti időszak. Ezekben az években nem működik állandó házi káplán Somogysárdon. A bajomi plébános vagy kisegítő, ideiglenesen ott tartózkodó lelkészek gondoskodtak, csakígy, a község katolikusainak pasztorálásáról. A feladat a korábbinál is megterhelőbb: a hívek száma ekkor már megközelíti a kétezret. Érthető, hogy ismét napirendre került az önálló anyaegyház megszervezése. A háborús viszonyok késleltették ezt a lépést, de a háború után mind a helyi vallási közösség, mind pedig az egyházi hatóság halaszthatlannak ítélte a plébánia megalapítását. Minden bizonnyal szerepe volt ebben a politikai körülmények alakulásának, hiszen az önmagát keresztény nemzeti szelleműnek hirdető hatalmi rendszernek szüksége volt a katolikus egyházra mint a lakosság többségének lelki és erkölcsi életét befolyásoló intézményre.

1923. január 1-jei hatállyal alapították meg a somogysárdi római katolikus egyházközséget. A plébánia a felső-segesdi esperesség kebelébe tartozott, s azon keresztül épült be a veszprémi egyházmegye szervezetébe. Első plébánosa Schoderbeck Lajos, aki 1920-tól mint házi káplán már Somogysárdon működött. A plébános, egyházi előírás alapján, a Historia domusban jegyezte le a vallási élet és a plébánia fontosnak tartott eseményeit. A második világháború idején minden irat megsemmisült, amikor a nagybajomi frontszakaszon zajló heves harcok miatt a lakosságnak el kellett hagynia a községet. Az egyházközség két háború közötti történetéről ezért keveset tudunk. Azt igen, hogy a működési feltételek nem voltak túlzottan kedvezőek, amire jellemző, hogy a régi kápláni lakházban kellett elhelyezni a plébániahivatalt is.

A második világháború után bekövetkezett változások gyökeresen új kereteket szabtak a vallási élet számára, miközben az egyházak szerepe a politikai küzdelem egyik ütközőpontja lett. Az újonnan kialakuló államszocialista rendszer lényegéből fakadt, hogy a vallást és az egyházakat az egyik fő ellenfelének tekintette. A magyar társadalom nagy többségének vallásossága ugyan arra kényszerítette a pártállamot, hogy eltűrje az egyházak működését, de alapvetően igyekezett ezt korlátozni, a magánéletbe száműzni, szoros ellenőrzés alá vonva az egyházi szervezeteket és személyeket.

Már a községbe bevonuló szovjet alakulatok komoly károkat okoztak a barokk templom berendezésében és díszítményeiben. Az egyházközség iratai is – ahogy említettük – megsemmisültek. Szólás Zoltán 1941-ben került a plébánia élére, neki kellett a nehéz helyzetben újjászerveznie az egyházközség életét és működését. 1946-ban kijavíttatta a templombelső legsúlyosabb sérüléseit. Ezután még hosszú évekbe telt a károk teljes felszámolása.

A gyülekezet és a plébánia működését új alapra kellett helyezni a földreform után, mert a templom és egyházközség kegyura, Somssich Miklós birtokát kisajátították. S ugyan a plébánia is kapott – mint korábban már utaltunk rá – tíz hold szántót kántorföld címén, ez csak a teljes államosításig, 1952-ig maradhatott az egyházközség használatában. A súlyos adóztatás arra kényszerítette a plébánost, hogy – sok birtokos gazdához hasonlóan – felajánlja földjét az államnak.

A működés anyagi feltételei tehát lényegesen romlottak, a lelki szolgálatért járó díjazások és a hívek adományai teremtették elő szűkösen a hitélet minimális feltételeit. Az egyházközség kezelésében lévő épületek fenntartása, felújítása folytonos nehézséget okozott a következő évtizedekben, s csak esetenként számíthattak az egyházmegyei hatóság segítségére. A régi plébániaépület tönkrement, nem volt alkalmas a hívek fogadására, a hitélet gyakorlására.

A legnehezebb évek szolid lenyomata a Historia domus 1952-ben kelt bejegyzése: „Június 27. és 28. Reggel 8–14 óráig lehetett a gyerekeket hittanra beíratni. Bizonyos lazaságok is megnehezítették a jelentkezést; de a fő nehézség abban nyilvánult meg, hogy kellően nem lehetett a hívek tudomására hozni a jelentkezés idejét és feltételeit. Így 144 katolikus tanuló közül 88 lett csupán hittanos.”

Az egyházközség trörténetében emlékezetes eseményként tartják számon a megrepedt nagyharang helyreállítását. A megjavított harangot izgalmas körülmények között emelték a helyére, ugyanis Szólás Zoltán akkori plébános úgy tervezte, hogy 1954 karácsony szentestéjén tartott ünnepi mise keretében szólaltatják meg ismét a nagy becsben tartott, közel kétszáz éves bronzot. A javítás azonban késlekedett, s csak az utolsó órákban sikerült Sárdra szállíttatni és időben helyére emelni a majdnem három mázsa súlyú nagyharangot. Ezzel az ünnepélyes aktussal zárult le a templomot ért legsúlyosabb károsodások helyreállítása.

Az 1956-os forradalom eseményeinek érdekes utójátéka játszódott le a templomkertben, amely szomszédos volt az akkori iskola udvarával. Néhány iskolás gyerek katonásdit játszott, amelyben az oroszok voltak az ellenség. A játék kiváltotta egyesek nemtetszését, olyannyira, hogy újságcikk jelent meg a somogysárdi gyerekek „ellenforradalmi” játékáról, szerzője a plébános felelősségrevonását követelte.

Kossiczky Magdolna kántor 1955-ben kezdte meg harmincéves szolgálatát, a hívek nagy megelégedésére. Az egyházközség élén 1962-ben Hoszszú Mihály plébános váltotta elődjét, s volt tíz évig Somogysárd plébánosa. 1972-től 2000-ig Dóber Viktor volt az egyházközség plébánosa.

A plébánia leromlott állagú és szűkös épületének átalakítására, a megnagyobbított lakrész és az igényeknek megfelelő hivatal kialakítására 1963 és 1965 között került sor. A befejező munkálatok még évekig elhúzódtak. A költséges átalakítás részben a hívők anyagi áldozatának, részben az egyházmegye támogatásának volt köszönhető.

A somogysárdi egyház krónikáját egy igazán fontos esemény bemutatásával zárhatjuk: 1986-ban fejeződött be a templom belső tereinek és alkotásainak hat éven át tartó restaurálása.