A föld rabságában | Száz Magyar Falu

A föld rabságában

A magyar közigazgatás 1872. évi nagy reformja nyomán Tiszavárkony nagyközségi státust kapott. 1876-ban, az új megyerendszer kialakításakor Jász-Nagykun-Szolnok települése. A megye tiszai alsó járásának része lett. Közigazgatásilag ettől kezdve járási szinten Tiszaföldvárhoz, megyei szinten Szolnokhoz tartozott. 1885-ben – mint már említettük – a járási szolgabíró székhelyét is átköltöztették a Benkó-kastélyból Tiszaföldvárra. A nagyközség elöljáróságának tagjai 1879-ben a bíró, a törvénybíró, a pénztárnok, a közgyám, négy tanácsos és két jegyző.

Tiszavárkony lakóinak száma az 1860-as években jelentősen nőtt, majd átmeneti csökkenést mutatva a XIX. század végén kétezer-háromszáz körül állapodott meg. A lakosság számának átmeneti csökkenését a gyermekvállalási kedv visszaesésével, az elköltözéssel és a környékbeli puszták benépesülésével, a környező tanyaközségek, egyházközségek megalakulásával magyarázhatjuk. (Az 1870-es évektől az 1890-es évek végéig terjedő időszakban jött létre Jászkarajenő, a varsányi pusztákon pedig Rákóczifalva és Rákócziújfalu, majd Kengyel.)

A XIX. század második felében a falu lélekszámának növekedésében főleg a földnélküliek számának emelkedése játszott szerepet. Ők voltak a Tiszavárkonyi-szőlők nevű határrész és a puszták lakói. A határ benépesülését elősegítette, hogy a magyar állam 1871-ben kisajátította az egykori dézsmás szőlőterületeket. Így a Sárközy-örökösök 165 hold földje és Markbreit Adolf 152 hold földje állami tulajdonba került.

Ugyancsak állami beavatkozást jelentett – ahogy erre már szintén utaltunk – az épülő Szolnok–Kiskunfélegyháza vasút létesítéséhez szükséges földkisajátítás. Az érintett területek egy-egy família esetében általában egy hold körül alakultak. A Fejér-, a Sárközy-, a Böszörményi-örökösök, a Deutschék és a Markbreiték birtoka így valamelyest csökkent, de beleegyezésükkel a falu bekerült az ország vasúthálózatába, s ez megkönnyítette számukra is az áruszállítást.

Új jelenség, hogy ebben az időszakban zsidók is birtokossá válnak a községben. A Tápiószeléről származó Deutschék először bérlőként jelennek meg, majd birtokon belül kerülnek. Az ausztriai származású Markbreiték Budapesten laktak, és 1878-ban vásároltak először földet a Kecskeméten lakó Sárközy lányoktól, majd további vásárlásokkal bővítették a birtokaikat.

A nagybirtokon egyaránt foglalkoztatják a helybeli nincsteleneket, de a máshonnan ide szegődötteket is. Számukra a lakást elsősorban a majorokban lévő cselédházak jelentették. Ezeken kívül a pusztai tanyákon és a szőlőkben is laktak nincstelenek. A külterületen élők száma 1910-ben már 1043 volt. A falutól hat kilométerre található Tiszavárkonyi-szőlőkben annyira megsokasodott a népesség, hogy a XX. század elejétől a község vezetőitől már külön gondoskodást igényelt az itt élők helyzetének javítása.

A várkonyi szegény emberek megélhetése szempontjából fontos tényező maga a Tisza. A folyó és mellékvizeinek szabályozása adott munkát sokaknak a XIX–XX. században. A Gerje-Perje–Körös-ér vízgyűjtőterületének átfogó rendezési tervét 1854-ben Horváth György mérnök dolgozta ki. A munkálatok fő szervezője a Gerje-Perje Társulat. A Perje-ér ekkor még Tiszavárkonynál ömlött a Tiszába.

Ebben az időben vállaltak először kubikosmunkát a várkonyiak. Később az ő leszármazottaikból valóságos kubikosdinasztiák alakultak itt ki. Munkájukra egyre nagyobb szükség volt, hiszen a Széchenyi István és Vásárhelyi Pál által elindított Tisza-szabályozás érintette a Tiszavárkony határát jelentő folyószakaszt is.

Az első világháború okozta károk között a község számon tartja az ekkor bekövetkezett gátszakadást is. Évekre adott feladatot a falu népe számára a töltés rendbe hozása, az elszabadult vizek visszaterelése a folyómederbe. 1919-ben egy hét alatt hetven munkás 325 nap gyalogmunkát teljesített, amelyért 13 650 koronát fizettek ki. Az első héten 42 korona volt a napi munkabér, majd azt követően 35. Július elején 31 munkás dolgozott a gátakon.

1920-ban a szolnoki folyammérnökség tervet készített a vízzel borított területek lecsapolására. A szakemberek azt javasolták, hogy a vezseny–karajenői úttól a Körösi-érig egy 2,8 kilométer hosszúságú csatornával vezessék le a várkonyi határból a vizet. A csatorna kiásása ötezer-ötszáz köbméter föld megmozgatásával jár. A munka megindítására Tiszavárkony huszonötezer, Vezseny tizennyolcezer, Jászkarajenő hétezer koronát különített el. 1921-ben az állam százezer koronát engedélyez az tiszavárkony– jászkarajenői út építésére. 1923-ban Markbreit Aladár mintegy ötven kishold felső-réti földjét – a magasparti rész mélyebben fekvő laposait – úgy kívánja ármentesíteni, hogy a vizet egy csatornával a Gerje-Perje-csatornába vezesse.

1924-ben ismét árvíz fenyegette a vidéket. Az ár elleni védekezés a község számára újabb jelentős terhet jelentett: 25 millió korona értékű rőzsét, deszkát és karónak való rudat kellett beszerezni. Tízmillió koronára volt szükség a kubikosok bérezésére, és 27 millió koronát számítottak a napszámra és a kocsifuvarbérekre. A kiadások fedezetére négy kilogramm búza árát rótták ki minden magyar kis holdra, azaz egy ezerkétszáz négyszögölnyi területre. Napi munkabérként teljesítményarányosan a kézi munkára nyolc–tizenkétezer koronát, az igás munkára harminc–ötvenezer koronát állapítottak meg.

A gátépítés, amely már öt éve húzódott, egyre sürgetőbb feladattá vált. Többen javasolták, hogy víztársulatot hozzanak létre a szomszédos községekkel, de a testület nem fogadta el a tervet: 1924 szeptemberében az önerős gátépítés mellett tette le a voksot. A közpénztár terhére, az előzetes költségekre öt kilogramm búza árát szavazták meg azzal a megjegyzéssel, hogy a mentetlen rét, illetve legelő esetében két hold számít egy egységnek.

1925-ben Vezseny község hozzálátott a gát szélesítéséhez, így Tiszavárkony sem tétlenkedhetett tovább. 56 kubikos alkalmazása mellett megkezdődtek a munkák a várkonyi partszakaszon is. A kubikosok minden köbméter föld kiemelését és a gátba való beépítését két és fél kilogramm búzáért vállalták. Eszerint tízezer köbméter föld munkadíja 280–300 mázsa búza volt. Ehhez jött a pallók ára (tizennégy mázsa búza), a napidíj és a kölcsönök kamatai (26–30 mázsa). Ha mindezt összeadjuk, négyszáz mázsa búza árát kellett előteremteni. Így a kivetést holdanként tíz kilogramm búza árára módosították. Az elöljáróságot arra is felhatalmazták, hogy hetvenmillió korona kölcsönt vegyen fel.

1926-ban az elöljáróság bejelentette, hogy „az árvíz közeledtével kapcsolatban a Tisza rohamos növekedésére való tekintettel a veszélyeztetett pontokon egyenesbe véve szélesbítette és a szomszédos községek által a saját határuk területén végzett árvízvédelmi munkálatok előrehaladtával karöltve a megfelelő magasságban a töltést szintén megemeltette”. Ezen munkálatok teljesítésére a rendelkezésre álló összeg nem bizonyult elegendőnek. Újabb 85 millió koronára volt szükség. A földtulajdonosokra további öt kilogramm búzát terheltek holdanként. A búza árát háromszáznyolcvanezer koronában rögzítették. Hovodzák Lajos községi bírót, Székely István főjegyzőt és Izsó József községi pénztárnokot megbízták, hogy újabb százmillió korona kölcsönt vegyenek fel a Tiszavidéki Hitelintézet Részvénytársulattól.

1926-ban a folyammérnökség újabb javaslatot tett a tiszai védgátra. Szilkey Béla műszaki főtanácsos a következőkben összegezte észrevételeit: „Az 1919. évi tiszai árvíz Tószeg, Tiszavárkony, Vezseny, Jászkarajenő és Újkécske községek határaiból mintegy 16 000 kis holdat öntött el. Azóta 1922 és 1924 években a határok ismételten veszélyeztetve voltak, úgy hogy 1924-ben nagy megerőltetett munka árán s csupán a véletlen folytán menekült meg a határ az újabb elárasztástól. Árvizek idején Tószeg – Várkonyi határnál, továbbá Várkony – Vezseny községek közt s Jászkarajenő község határában a Körös-ér vízfolyása mentén kell védekezni. E helyeken levő nyúlgátakat mindannyiszor erősítgetni kellett, ahányszor az árvíz veszélye fenyegetett.

A Várkony–Vezseny község közötti legveszélyesebb szakaszon levő nyúlgát újbóli erősítését e községek elhatározták s a munkát folyamatba tették oly módon, hogy közvetlen a gátak mögött régebben ásott anyaggödrök betömetnek s a meglevő nyúlgát magassága pedig az eddigi legnagyobb árvízszint fölé mintegy 0,50–1,00 méter magasra lesz építve. Bár a tervezett munkák végrehajtásával a töltés erősödik, teljes árvízvédelmi biztonságot azonban nem nyújt.

Nagy hibája ugyanis e nyúlgátnak hogy az ma már közvetlen a part szélén, vagy attól alig 1-3 méter távolságra van. Ez megnehezíti az árvédekezést, sőt az előforduló veszélyesebb eseteknél, mint például töltés, csurgás, átázásoknál stb. a védekezés majdnem lehetetlenné válik. A part közelsége veszélyezteti a töltés állékonyságát is, mert előfordulható nagyobb partomlásoknál a töltés vagy annak része a Tiszába szakadhat, mely esetben a katasztrófa szinte elkerülhetetlen.

A másik hiba a töltés szerkezetében van, mert a töltés úgy készült, hogy árvízveszély idején annyi földet hánytak a régi töltésre amennyit éppen szükséges volt, nem törődvén azzal, hogy az újonnan hányott föld a régivel összeforr-e. Ennek következménye, hogy a töltés nagy tömege ellenére is gyenge, s így árvizekkor fokozott éberség nagy munkaerő s nagyobb mennyiségű védanyag válik szükségessé. A part szakadozásával, s a nagy árvizek ismétlődésével a töltés további erősítése időről időre ismét szükségessé válik, ami által majdnem egy végnélküli munka végzése lesz a községek feladata és kötelessége, amelyet még súlyosbít az a körülmény, hogy az árvédelem nem lévén egységes a rettegés minden nagyobb árvíznél meg lesz…”

1927-ben arról értesült a község, hogy a Tisza szabályozásának tizenöt éves munkaprogramjában szerepel az Iványi-féle gátátvágási terv. A község belterületének megóvása végett ennek megvalósítását szükségesnek tartották, így újból és újból napirendre kerül a gát kérdése. A folyó is gondoskodik arról, hogy ne feledjék. Évente rendszeresen elárasztotta a mentetlen részt. Míg a túlpartot építi, Várkonytól mindig elvesz egy-egy darabot. A víz egyre közelebb kerül a partra épített házakhoz, a községházához. A partra lenyúló udvarok egyre zsugorodnak. Ezzel az ott lakók is számoltak. Erdőt telepítettek a mentetlen rétekre. Ekkor ültették a nyárfákat a ma futballpályának használt területre. A Fűz-kertet is kisajátította az állam, és gondoskodott a faállomány pótlásáról. 1931-ben ismét kiöntött a folyó.

A gátépítéshez, magasításhoz földet onnan vettek, ahonnan tudtak. Így kubikgödrök keletkeztek a határban. Emellett rendkívüli esetekben a gát magasításához még az istállótrágyát is felhasználták. 1933-ban például ifjú Csontos György kétszázhetven pengőt kért az elvitt trágyáért. 1926-ban Verebes József 35 mázsa búzát kért, mivel a Fűzkert szomszédságában lévő földjétől három ásónyom mélységben kétezer-négyszáz négyszögöl földjét hordták el a gátépítéshez. 1933-ban udvartöltéshez és gátépítéshez a Muszáj-kertet jelölték ki.

1933-ban a Tiszavárkony–Vezseny község közötti gátszakasz építéséhez kisajátították a szükséges területet. Idős Ács Imrétől, ifjú Berkó Mihálytól, Ács Mihálytól négyszögelenként hatvan fillérért, a Verebes-féle földet pedig magyar holdanként hatszáz pengőért vásárolta meg a község és átadta a folyammérnökségnek. Úgy számítják, hogy a munkálatok 222 földmunkásnak jelentenek ismét kenyeret. A gát használatát is szabályozták. Eszerint tilos a mentett oldalon három méter távolságon belül, a víz felőli részen pedig egy méter távolságon belül művelni a területet. A gát és a tilalom alá eső rész csak kaszálóként használható. A gáton vagy a rámpán kívül állatokat hajtani, kocsival átjárni tilos.

Az árvíz idején egyébként a Várkony és Vezseny közti dűlőutakat is tönkretették, így ott a kocsival való közlekedés nagy nehézségekbe ütközött. Egy kétkilométeres szakaszon szükségessé vált az árvízveszély elmúltával annak rendbetétele. Erre ezernyolcszáz pengőt költöttek 1934-ben. Ebben az időben kövezték ki a hajóállomáshoz vezető utat is.

Nem sokáig maradt nyugton a folyó. Az 1940-es évek is árvízzel kezdődtek. Erre, és az ezt követő évek nagy vizeire, a védekezésekre még ma is élénken emlékeznek a várkonyiak.

A gátépítők bandákban dolgoztak. Legfontosabb munkaeszközük a talicska, az ásó, a lapát és a heveder volt. Ez a földmunka nagy erőkifejtést követelt. A kubikossá váláshoz jó testi felépítés, nagy munkabírás kellett. A szakmai fogások elsajátítása is fontos volt.

A kubikost családtagjai segíthették. A gyermekből vagy a feleségből lehetett a „csikó”, aki a talicskát húzva megkönnyítette az azt toló dolgát. A szükséges földmennyiség kitermelése kubikgödrökben történt, amelynek a közepén mindig meghagyták a „babát”, magasságához viszonyítva mérték a kitermelt föld mennyiségét. Így mindenki egyéni teljesítménye alapján kapta meg a fizetségét.

A kubikos az étkezéséről maga gondoskodott. Étrendjében gyakori volt a szalonna és az úgynevezett egytálétel. Ez utóbbi száraztésztából, köleskásából vagy krumpliból zsírral, szalonnával, esetleg némi szárított, füstölt hússal előállított, szabad tűzön főtt, lé nélküli étel volt.

A munka befejezésével távolabbi vidéken is vállaltak hasonló tevékenységet a várkonyiak. A kubikosok nevében mindig a bandagazda tárgyalt, és ő végezte az elszámolást is. A munka színhelyére gyalogosan, talicskát tolva mentek a munkavállalók. Szállást rendszerint egy-egy birtokos pajtájában, istállójában kaptak. A munka idényjellegű volt, ahonnan rendszerint csak annak befejeztével érkezett haza a kubikos a családtagjaihoz.