Víz és homok garmadái | Száz Magyar Falu

Víz és homok garmadái

Vaja a Nyírség észak-keleti részén fekvő település. A felszín kifejlődése, kialakulása, mai képe több százezer év alatt tulajdonképpen az új pleisztocénban – a földtörténeti újkorban – formálódott olyanná, amilyennek ma látjuk. Ekkor már nem folytak rajta keresztül hatalmas, nagy hordalékkúpokat építő folyók. Az az időszak következett, amikor a szél munkája óriási futóhomokmozgással, akkumulációs felhalmozódással rendezte el a felszínt. Ez volt az az erő, ami változatossá, széppé, mozgalmassá tette a tájat. Az elrendeződő felszínen megmaradnak a hatalmas hosszanti homokhátak, parabola alakú homokbuckák. A garmadák felemelkednek, néhol merészen a mélyen fekvő részek fölé, van, ahol húsz–harminc méteres magasságban is. Ezen a területen a homok már eléggé kötött.

Sok helyen fordul elő a másfél–két és fél méter vastag mésztelen barnaföld. Az elmúlt évezredek alatt alakult át, eredetileg homokos lösztalajokból. A barnafölddel fedett területek értékesek Vaján és környékén. Ezzel szemben ahol a buckák még nagyobb arányban uralkodó felszíni jelenségek, ott tápanyagban szegény és talajeróziónak igen erőteljesen kitett a terület. Itt olyan növényeket lehet és kell termelni, amelyek ezt a felszíni mozgást megakadályozzák vagy késleltetik.

Vajától délre, mint számos helyen a Nyírségben, a lefolyástalan, mély fekvésű részeken a pangó vizek mocsaras, ingoványos – a régi pákász-, halász-életnek oly ideális – helyszínt alakítottak ki.

Ha elszakadva a felszíntől valami csodálatos műszerrel letekinthetnénk a föld mélyébe, akkor ezen a területen izgalmas és érdekes dolgokat láthatnánk. Éppen Vaja, Mátészalka közelében helyezkedik el egy közel ötezer méter mély medence, az úgynevezett mátészalkai. Ezt a területet egykor igen aktív vulkáni működés jellemezte, még a földtörténeti középkort követő időben. Ez az aktivitás igen mozgalmas volt, egész eltemetett hegyeket, négy-ötezer méter vastag összefüggő vulkáni rétegeket találunk az egész Nyírség területén. Egy nyolc-kilencszáz méteres fiatalabb korú üledék alatt kezdődik ez a nagy vulkáni összlet.

Képzeljük el ezt a tájat négymillió évvel ezelőtti állapotában: sekély, meleg tengerből kiemelkedő füstölgő szigethegyek, gyönyörű délszaki fák, növények jellemzik az egész vidéket. Mi maradt meg ebből? Csak a Tokaji-hegy, a beregszászi Nagy-hegy és még sok apró vulkáni dombocska Sárospatak, Sátoraljaújhely környékén.

Vidékünk egy nagy, karéjos törés mentén lezökkent, és elkezdett süllyedni, csak Tarpánál maradt fenn egy kis vulkáni kúp – amit ma már jórészt elhordtak – vagy a határ mentén, Kaszonynál akadnak a lávából kristályosult kőzetek a felszínen.

A felvázolt földtörténeti fejlődés olyan, a mai napig ismeretlen kincseket is rejthet, amelyekről egyelőre keveset tudunk. Egy dolog azonban biztos, hogy ezen a területen, hasonlóan a Nyírség legnagyobb részéhez, bárhol lefúrva nyolc-kilencszáz méter mélységből ötven–hatvan Celsius-fokos termálvizet nyerünk, jó az összetétele, és a kutak igen bő hozamúak.

Amikor Vajának és környékének a felszíne kialakult, még szép számmal voltak a területén hosszan elnyúló, keskeny tavak, egykori elhagyott folyómedrek, amelyek a felszínt felszabdalták. Még a történelmi időkben is nagy területeket borított a víz, csapadékosabb esztendőben igen nagy gondot okozott, akadályozta a közlekedést és ugyanígy a földművelést is. Ezért kellett itt is ármentesítő munkálatokat végezni, csatornákat ásni, hogy a terület és a magas talajvízszint, ami nagyon sok helyen a mélyen fekvő felszíni részek lefolyástalanságából adódott, mezőgazdaságilag hasznosítható legyen. Így indultak meg a múlt század második felében a lecsapoló munkák az egész Nyírségben és Vaja környékén is. A Nyírségben háromezer-kétszáz kilométer hosszú csatornahálózatot létesítettek, így épült meg Vajánál a III. számú főfolyás.

Ma már azt mondhatjuk, hogy a területnek egyetlen természetes vízfolyása sincs, mindenütt a csatornahálózat dominál. Ezek a csatornák a területen a Belfő- és a Lónyai-csatorna révén a Tiszába vezetik a vizet, de Nyírbátor és Mátészalka vonalától délkeletre már a Kraszna irányába áramoltatják a fölösleges csapadékot.

Egyre nagyobb gondot jelent az egész világon, Magyarországon is a megfelelő ivóvíz biztosítása. Ezen a területen éppen az előbb említett földtörténeti események következtében – tekintettel arra, hogy a Kárpátok számos folyója sok-sok helyváltoztatással óriási tömegű, több milliárd köbméter hordalékot felhalmozva halad a belső medence, az Alföld közepe felé – az eltemetett hatalmas, úgynevezett kavicsteraszokban óriási mennyiségű első osztályú víz is felhalmozódott. Ez igen nagy kincset jelent ezen a vidéken a jövő szempontjából, lehet, majd értékesebb lesz, mint ha olajat találnának.

A vízrendezéseket térségünkben még nem végezték el teljes körűen. Különösen gondot okoz az, hogy bizonyos periódusokban öntözni kell, más esetekben pedig óriási vízfölöslegek vannak. Ezért vált szükségessé, hogy víztározókat építsenek, amit a felszíni domborzati adottságok lehetővé tesznek. Az országban a legolcsóbban itt lehet nagyobb tömegű vizet tárolni a szárazabb időszakokra. Így alakítottak ki Vaján is egy víztározót. A tározót a III-as számú főfolyás táplálja, 68 hektár területen hétszázezer köbméter, sőt végszükségben egymillió köbméter vizet tud befogadni.

Az éghajlati körülmények viszonylag kedvezőek, az alföldi tájakhoz viszonyítva több a csapadék: 533–645 milliméter hull le átlagosan egy-egy évben. A napsütéses órák száma is meglehetősen kedvező, 1950–2000 a napsütéses órák száma, és ez a gazdag napfény és megfelelő hőmérséklet kiváló adottságokat jelent a talajokat is figyelembe véve a gyümölcstermesztésnek, valamint a hosszú tenyészidőszakú növények termelésének. Alkalmas a terület olyan értékes növényféleségek megtermelésére (bodza, feketeribizli), amelyek korlátlanul exportálhatók.

Elsősorban északi, északkeleti, valamint déli, délnyugati a szélirány. A szél – mint említettük – évezredekkel ezelőtt Vajának és környékének igen jelentős felszínformáló tényezője volt. A homokfelszín védelme érdekében megfelelő növénytakaróval, fásítással, erdősítéssel meg kell védeni a felső talajrétegeket az erre a vidékre oly jellemző széleróziós hatásoktól és veszélyektől.

Vajának és környékének változatos felszíne valamikor lápokban, mocsarakban, rétekben, gyönyörű tölgyfaerdőkben, nyírfákban gazdag terület volt, ezek maradványai még helyenként láthatók. Mára a szántóterületek váltak uralkodóvá.

Az egykori flóratartomány több mint fele közismert közép-európai fajokból áll, míg más része az Atlanti-óceán partjáról vándorolt be, de még északi, sőt balkáni, kárpáti elemek is megtalálhatók: gazdag képet mutat az élővilág. Különlegesen értékes és szép fajok is megjelentek – a bennszülött fajok, például az alföldi piros szegfű, a fehér homoki szegfű vagy a homoki vértő észak-magyarországi változatai. Számos olyan alfaj is előfordul, amelyek mindegyike ritkaság. Ilyen például a magyar kökörcsin vagy a mocsári angyalgyökér, a szibériai kannavirág.

Ezt a tájat a régészeti leletek szerint a késő bronzkorban népesítette be az ember. Annak ellenére, hogy az 1960-as évektől buzgó honismereti aktivisták, zömmel pedagógusok működtek a községben, s noha eredményes múzeumbarát kör dolgozik a településen, régészeti emlékek felbukkanásáról egyetlenegyszer tudósíthattak: amikor a helyi Béke Termelőszövetkezet kertészetében végzett csatornázáskor késő bronzkori cserepek és egy kora vaskori edény látott napvilágot.

Valószínű, hogy ez az az időszak, amikor az őskorban a környék valóban benépesült. Ugyanis még az 1850-es években gróf Vay Ádám birtokán, a szeszgyár közelében állítólag húsz tömör és borított markolatú bronzkardot találtak, melyeket széthurcoltak. Az 1868-ban megalakult Szabolcsvármegyei Régészeti Egylet részére azután e leletből id. Szikszay Pál főszolgabíró két kardot, dr. Saáry Sándor nyíregyházi főorvos, műgyűjtő pedig egyet ajándékozott, a többi sorsáról nincs tudomásunk. (A lelet elkallódásában az is közrejátszhatott, hogy ez időben a Vayak nem tartózkodtak Vaján, birtokuk bérletben volt, így a kincslelet megszerzésére nem is tehettek lépéseket.) A szakember a lelet tömör markolatú kardját az úgynevezett Hallstatt A 1 időszakra keltezi, azaz a kora vaskor elejére (Krisztus előtt 600–800), s a két nyélnyújtványos kard is megfelel ennek a keltezésnek.

Hasonló a kora egy kéttekercses bronzfibulának, amelynek lelőhelyét sajnos nem ismerjük. Amikor a Jósa Múzeum tudós igazgatója, Kiss Lajos néprajzos az árvaszék megbízásából 1938-ban megfordult a vajai kastélyban, az első emeleti Pipázóban egy barokk szekrényben meglátta a kérdéses tárgyat – a kastély birtokosa nem lévén otthon –, levélben kereste meg özvegy Vay Ádámné született gróf Zichy Mariettát, vajon nem gyarapítaná e hiányzó darabbal a múzeum gyűjteményét? A grófnő válaszleveléből tudjuk, hogy a fibulát beküldte Nyíregyházára, azt azonban nem közölte, vajon vajai-e a lelet vagy a Vay-birtokok valamelyikén került-e elő.

Végül a Jósa András Múzeum több középkori vassarkantyút őriz Vaja lelőhely megjelöléssel, ezek egyikéről írják, hogy a várkastély területén találták. Nem csoda, hiszen a család középkori kúriái is e tájon, a református templom környékén álltak.