A székelység hont foglal
A székelység hont foglal
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére a XII–XIII. század fordulóján fokozatosan telepítette be a székelyeket, akik Erdély délkeleti vidékén évszázadokon át ellátták a nekik szánt feladatokat. A határőrzés viszonzásaként közösségi szabadságjogokat és területi autonómiát kaptak. Zabola székely magyar lakossága is a tudatos telepítés nyomán teremhetett magának otthont a Kárpátok közvetlen szomszédságában.
A Székelyföld nem tartozott sem az erdélyi vármegyei rendszerhez, sem az erdélyi vajda fennhatósága alá. Fő elöljárója a székely ispán, a latin nyelvű oklevelekben Comes Siculorum. A székelyek nem fizettek adót, helyette sajátos szolgáltatással, az úgynevezett ökörsütéssel tartoztak. Adómentességüket, jogi és közigazgatási autonómiájukat a hon- és határvédelemben játszott folyamatos katonai szolgálataikért kapták.
A székely társadalom kezdetben egységes, tagjainak jogai és kötelességei azonosak, nem voltak benne sem nemesek, sem jobbágyok. Kelet-Erdélybe való betelepedésük idején még viszonylag szoros vérségi kapcsolatokra épülő nemzetségi szervezetben éltek. A székely nemek mindegyike négy-négy ágra tagolódott, így a székeket összesen huszonnégy alkotta. Jelenlegi földjükre történő beköltözésük nemek és ágak szerint történt.
A székelység lakóterületét a XIV. század közepéig elsősorban földnek (latinul terra), ritkábban pedig vidéknek (districtus) nevezték. A szék (sedes) fogalom viszonylag későn terjedt el, de a XIV. század végén már egyértelműen a székelység belső területi, önkormányzati intézményét jelölte. Kezdetben csak egy-egy székely vidék tanácskozó, ítélkező testületét nevezték széknek, később már az általa irányított közigazgatási és területi egységet is. Legfontosabb feladata a jogi szolgáltatás volt, amit a választott tisztségviselők – például hadnagy, székbíró – és a tekintélyesebb családfőkből való vének közösen láttak el.
A jogi ügyek irányítása mellett a szék fontos feladata volt a székelyek katonai, honvédelmi felkészültségének folyamatos ellenőrzése, a közbiztonság fenntartása és a törvénysértők megbüntetése.
A katonai vezető hadnagy és székbíró tisztségét a XVI. század elejéig a hat székely nem huszonnégy ágának tehetősebb képviselői felváltva viselték. Korábban, a XV. századtól jelent meg a királybíró (iudex regius) tiszte, akit közvetlenül a királyi hatalmat képviselő székelyek ispánjának rendelték alá.
Az erdélyi nemesek közül kezdetben a magyar király nevezte ki a központi hatalom nevében működő székely ispánt, majd Hunyadi János kormányzó idejétől maguk az erdélyi vajdák. Később az erdélyi fejedelmek is viselték ezt a méltóságot. A Székelyföldön egyedi önkormányzatot élvező szabad székely személyek együtt alkották a székely nemzetet, a natio siculorumot, amelynek tagjait a hon- és határvédelemben, a rendi szerkezetben elfoglalt különleges helyzet, az erős belső öntudat, valamint sajátos lelkület fogott össze.
Egy adott székely faluban élők közösségét a rendi korszakban communitasnak nevezték, amely elsősorban a földterületek közös birtoklásán és a helyi közügyek autonóm igazgatásán alapult. A szabad székely falvak mindennapi életét úgynevezett falutörvények szabályozták, melyeket a helyi közösség tagjai és elöljárói közösen alkottak meg.
A letelepedés után az állattartás mellett egyre inkább a földművelés játszott fontosabb szerepet a székelyek gazdákodásában, ezért a régebbi nemzetségi szervezet lassú felbomlásával megindult a vagyoni és a társadalmi elkülönülés. Emiatt fokozatosan kialakult a székelyek három neme, a tria genera Siculorum. Ezután a székely communitast, vagyis közösséget már a tehetősebbek (seniores, potiores vagy primores), a lófők (primipili) és a gyalogos közszékelyek (pedites, illetve pixidarii) alkották.
A XV. század második felében megbomlott a társadalom szerkezete. A szabad lófőkből és gyalogokból álló székely communitasok rovására a főemberek, azaz a primorok nagyobb része a vármegyék területén élő mágnásokhoz hasonló előjogokat igyekezett szerezni. Ez azt jelentette: az előkelők többször megkísérelték, hogy a közszékelyeket közvetlenül a fennhatóságuk alá vonják. Nem volt véletlen, hogy 1466-ban a sepsi, a kézdi és az orbai székelyek küldöttei Szentgyörgyi János erdélyi vajda, a székelyek grófja vezetésével Zabolán tanácskozást tartottak, és a közszékelyek korábbi szabadságjogait újból megerősítették. A három szék küldöttei egyúttal gyökeresen módosították a bíráskodás rendjét. Eldöntötték, hogy a főemberek hat úgynevezett székülőt választanak, de ugyanannyit jelölnek a közszékelyek is. Ezentúl tehát minden székben tizenkét székülő lesz, aki a kapitánnyal, a királybíróval és a székbíróval együtt rendezi majd a vitás ügyeket. A helyben hozott ítéleteket a székelység anyaszékének központjában, Székelyudvarhelyen, a harmadik – egyben legfelsőbb – fokon pedig csak a székely ispán közreműködésével lehetett a királyi udvarban megfellebezni.
Mátyás király idején tovább nőtt az oszmán-török veszély, ezért az uralkodónak égetően szüksége volt a szabad székelyek katonai erejére. Egy 1473-ban kelt oklevelében arra utasította az főurakat, hogy tartsák tiszteletben azok korábban elnyert szabadságjogait és kiváltságait, és ne terheljék őket különféle pénzadókkal. Ugyanakkor elrendelte, hogy a katonáskodó székelyeket vegyék nyilvántartásba, és a lustrákban külön nevezzék meg a lófőket, illetve a gyalogosokat. Miközben azonban a király határozottan megtiltotta, hogy a katonai szempontból számára oly fontos székely középréteg rendi státusát önkényesen bárki megváltoztassa az összeírás idején, Háromszéken mégis tovább folytatódott a lófők térnyerése, és Zabolán előbb a Basa, majd a Mikes család jutott jelentős nemesi birtokhoz. A XVI. század végén tehát ebben a székelyföldi faluban is látványosan növekedett a főúri függőségbe került szabad székely famíliák száma. II. János király 1567. március 5-én Tordán kelt oklevelében a Basa családnak tizenhat, a két Mikes testvérnek nyolc ház jobbágyot adományozott.
Az önálló erdélyi fejedelemség megalakulása után a törökellenes háborúk jelentős veszteségeket okoztak, és az egyre gyarapodó terhek miatt a székely köznép jelentős része elszegényedett, s „fejét kötve” előkelők szolgálatába szegődött. A közszékelyek egy része 1562 májusában fegyveresen felkelt kötöttségeik szigorítása miatt – mozgalmukat Balassa Menyhárt szította –, de János Zsigmond hadai az Alsó-Fehér vármegyében, Holdvilág falunál leverte a lázadókat. A fejedelem ezután csakhamar két erődöt emeltetett a székelyek féken tartására: az egyik a Székelytámadt Udvarhelyszéken, a másik a Székelybánja Háromszéken, Zabolától nem messze fekvő Lécfalva melletti Vár-hegyen.
A székely felkelést követően, 1562. június 20-án a Segesváron tartott erdélyi országgyűlés hűtlenségi pert indított a lázadás vezetői ellen, majd a diéta kimondta: a székelyföldi főemberek és lófők jogi helyzete ezentúl a vármegyei nemességével azonos, a közszékelyeké pedig a jobbágyokéival. Tehát a jobbágyaikat, akik elveszítették addig meglévő szabad költözési jogukat is, adófizetésre kötelezhették.
A jogaikban megsértettek 1595–1596-ban újabb felkelést indítottak, amelyet Báthori Zsigmond fejedelem kegyetlenül vérbe fojtott, és intézkedéseivel újabb szabad székely tömegeket süllyesztett jobbágysorsba. Ez csakhamar kiváltotta az orbai szék népének nyílt ellenállását, és 1599-ben jelentős számban Mihály havasalföldi vajda oldalára álltak, aki a Szászföldön, Sellenberk falunál október 28-án legyőzte Báthori András fejedelem seregét. Mihály vajda 36 ezer fős hadának egyharmada székelyekből állt, akik jelentősen elősegítették, hogy a havaselvi kalandor, mint I. Rudolf magyar király erdélyi helytartója, csaknem tíz hónapig bitorolja Erdély trónját.
A XVII. század elejének küzdelmeiben még fontosabbá vált a székelyek katonai ereje. A Habsburgok zsoldjában álló, Erdélyben hadakozó Giorgio Basta generális 1602–1603 folyamán rendi állapotuk szerint pontosan összeíratta a hadköteles székelyeket, és feleskette őket a császár hűségére. Egy évtizeddel később, 1614-ben Bethlen Gábor saját fejedelmi biztosainak segítségével vette számba újból a székelységet. A bölcs államférfi határozott intézkedésekkel sikeresen akadályozta további szabad székelyek jobbágysorsba kerülését. A következő több mint egy évszázadban, 1750-ig többek között emiatt Zabolán sem emelkedett jelentősen a „fejekötött” családok száma.
A zabolai templomerőd rekonstrukciós rajza (Kónya Ádám)
XV. századi lovagos csempe rajza
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
