Hétköznapok, ünnepek

Full text search

Hétköznapok, ünnepek
A település földrajzi és természeti környezete alapvetően meghatározta a zabolaiak mindennapi életét. Ez a helység a völgységi falvak települési szerkezetének jellegzetes rendszerét követi. Utcái párhuzamosan haladnak a hegyekből lefutó patakokkal. A község Felszegnek nevezett, keleti részén egyesül a Berecki-havasokból eredő Gyepü- és a Bakara-patak. Ezt a helyiek Koták várának is nevezik. A település másik területi egysége a Hegymege, amely az Orbai-patak völgyének alsó részén fekszik.
A Felszegből és a Hegymegéről lefolyó patakok a falu központjában, a református vártemplom közelében egyesülnek, ahol a hegyek lábánál, a Kézdivásárhelyi-medence szélén áthalad a Kovásznát Kézdivásárhellyel összekötő megyei út. Ettől az aszfaltozott főúttól nyugatra, a medence sík vidéke felé fekszik a falu harmadik, Alszegnek nevezett része, amelyet a Gyepü és az Orbai-vizek egyesüléséből keletkezett Nagy-patak szel át.
A családok keskeny telkei az utcára merőlegesen helyezkednek el. Általában a kaputól jobbra találjuk a lakóházat, balra a magtárat, a nyári konyhát és a gyakran a szekérszínt is magába foglaló kisebb, többcélú épületet. A szalagszerű telken hátra felé haladva következik az istálló. Az udvart hátul az úttal párhuzamosan a szénáscsűr zárja, amelynek alsó részében sok portán a nagyobb állatok istállója is helyet kap. A hatalmas méretű, fenyő boronafallal épített csűr mögött rendszerint zöldséges- és gyümölcsöskertet találunk.
Zabolán a lakóházakat is hagyományosan fenyőboronából építették. A XVIII. században az úgynevezett sarokereszes hajlékok keletre és délre néztek, s többnyire egy nagyobb lakószobából, konyhából és kamrából álltak. Ebben a régebbi típusú székely házban nyitott, csempéből rakott kandallós tüzelőberendezések működtek.
A lakószoba belső terét átlósan rendezték el. A mindennapi élet a tűzhely körül zajlott, az utca és az udvar felőli sarokban padládák, előttük a kamarás asztal állt. Ebben a szegletben, a festett fali tékában a Bibliát, a zsoltároskönyvet, valamint a fontos családi iratokat őrizték.
A XVIII. században a bútorok – így az ácsolt szuszékok is – keményfából készültek. A sódnak nevezett kandallók a lakásokat szinte füstmentessé tették, ezért a házak jelentős részét fenyődeszkából készített színes, festett bútorokkal rendezték be. A falakat és az ágyakat gyapjúból előállított csergék, valamint geometrikus mintákkal díszített székely szőnyegek borították. A reneszánsz hatásokat őrző festett bútorok – ládák, padládák, tékák – Zabolán a XIX. század közepéig népszerűek maradtak.
Ebben az időben a legkedveltebb háztípus az úgynevezett középereszes, nagyméretű lakóépület. Az udvarból a középen elhelyezkedő kisebb eresz alá lehetett belépni, innen az utca felé a tisztaszobába. Vele átellenben a lakószoba következett. Az eresszel szemben – a tisztaszoba és a lakókonyha között – nyílt a kamra.
A jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben, a XIX. század második felében a tisztaszoba mind nagyobb szerepet kapott, és városi, polgári jellegű bútorokkal rendezték be. A korábban használt festett bútorok a lakószobába és a nyári konyhába szorultak. A XIX–XX. század fordulóján mindinkább elterjedtek a keményfából készült, flóderozott szecessziós bútorok és lakberendezési tárgyak, így a „divánok”, a „fiókos kasztének”: igényesebb szekrényfélék. A régebbi átlós szobaelrendezés a lakókonyhában megmaradt, a tisztaszobában az ágyakat már párhuzamosan állították. A XIX. század végén a lakószobák falait színes nyomatok díszítették. Általában az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeit, valamint a Habsburg-ház családtagjait ábrázolták. A XX. század első éveiben kedvelt díszek voltak még a színes katonai leszerelő levelek.
Az első világháború gyökeres változást hozott a falu építészetében. A keskenyebbé vált lakóház használati szempontból tovább tagolódott. Az utca felől található az úgynevezett belső ház, középen a hálószoba, ezután következett a konyha, majd a kamra. A tisztaszobában elhelyezett szekrényekben, fiókos kaszténekben elsősorban a ruhákat és a különféle textíliákat tárolták, és csak jeles alkalmakkor – keresztelők, lakodalmak, temetés – tartózkodtak benne rövid ideig. A középső, vagyis a hálószobában az ágyakat általában már párhuzamosan helyezték el egymás mellett, de sok családnál a két ágyat a szoba közepén összetolták. A két világháború közötti évtizedekben a bútorok jelentős részét még a helyi vagy a közeli városok asztalosai készítették. A textíliák, a vásznak java részét helyi, zabolai asszonyok szőtték. A szobák falát már családi fényképekkel díszítették.
A második világháborút követő években, különösen az 1962. évi kollektivizálás után újabb háztípus terjedt el Zabolán. Az utcával párhuzamosan két tisztaszobát építettek, utána következett az elő-, valamint a fürdőszoba, majd a lakókonyha és a kamra. A 1960-as évektől kezdődően az ebédlő és a hálószoba berendezését már gyári sorozatban előállított bútorok közül választották, és többnyire árukiállításokon vásárolták. A XX. század végén a lakásokat díszítő textíliák jelentős részét is üzletekben vették. Elsősorban az értelmiségi családoknál az 1960-as évek végétől ismét kedveltté váltak a különféle erdélyi – kalotaszegi, udvarhelyszéki –, hímzett párnák, terítők, valamint a korondi kerámiák. A gyapjúpaplanokat és a rongyszőnyegeket Zabolán még napjainkban is házilag állítják elő.
A XIX. század végén készült fényképek arról vallanak, hogy a városi eredetű polgári viselet már szélesebb körben meghonosodott a faluban. A közelebbi Kézdivásárhelyen vagy a távolabbi Brassóban vásárolták, elsősorban a lányok és a fiatalasszonyok, az akkor legnépszerűbb szecessziós ruhákat. A gazdaemberek, vagyis a férfiak viselete a második világháborúig megőrizte a hagyományos formákat és anyagokat. A férfiak templomi öltözete a következő darabokból állt: fekete csizma, házi szőttes, fekete szövetből készült priccses, azaz bricsesznadrág, fehér ing, fekete szövetmellény és kabát. Télen meleg, úgynevezett bőrös kabátot és bundasapkát is öltöttek magukra. Az értelmiségi és a kézművescsaládokban a férfiak ünnepi viselete már a XIX–XX. század fordulóján városi mintákat követett.
Mikes Hanna szorgalmazására az 1930-as években a grófi család szövőüzemeiben újra elkészítették a XIX. század végén eltűnt székely viselet egyes darabjait. A régi román világban, vagyis a két világháború között a magyar népviseletben megerősödtek a nemzeti azonosságot kifejező elemek. Amíg a magyar férfiak munkaruhája többnyire szürkés színű gyapjúszövetből készült, addig a román juhászok sötétbarna öltözetet hordtak. A színhasználat egyértelműen az etnikai különbséget jelezte. A második világháborút követő évtizedekben a reformátusoknál a konfirmáció alkalmával, a római katolikosoknál az első áldozáskor viselt úgynevezett székely ruha erdélyi magyar nemzeti jelképpé vált. Zabolán a hétköznapi öltözet máig megőrizte a régies formákat.
A családok életében most is fontos szerepet játszik az erdő. A havason nyaranként gyógynövényeket, gombát, málnát, szedret és áfonyát gyűjtögetnek. Nyírfaágakból seprűket, mogyoróvesszőből kasokat készítenek. A lakó- és a gazdasági épületeiket ma is fenyőboronából építik. Ezek a hagyományos módon összeácsolt épületek a vidéken gyakori földrengések idején sem dőlnek össze, többnyire csak a vakolatuk sérül, azt gyorsan helyre lehet állítani.
A vadászat nemcsak a falu főúri családjainak a kiváltsága volt évszázadokon át, számos közrendű családban is apáról fiúra öröklődtek az erdei állatok megfigyelésével kapcsolatos tapasztalatok, a vadejtés szabályai, a csapdák elhelyezésének titkai. A második világháborúig vadászlőfegyvert bárki viszonylag szabadon birtokolhatott, ezért Zabolán is vadászfamíliák alakultak ki. A kommunista diktatúra évtizedeiben megszigorították a fegyvertartás szabályait, elkobozták a puskákat és más vadelejtő eszközöket. Ennek ellenére még a legutóbbi évtizedekben is állítottak egyes falubeliek csapdákat vadmacskának, hiúznak, vaddisznónak, őznek, szavasnak a Zabola fölötti havasokban. A régi vadfogó felszereléseket napjainkban már csak kártékony állatok – patkány, egér, görény – fogására használják.
A hegyek lábánál fekvő település gyors vizű patakjaiban még az elmúlt évtizedekben is több halfaj élt, állományuk időnként a Mikes család parkjában mesterségesen kialakított tó halivadékaival is gyarapodott. A halászat az utóbbi időben elsősorban a fiúgyermekek kedvenc foglalatosságává vált. Elsősorban horgásztak, de vízeltereléssel, vesszőből font kassal, sőt kézzel is fogtak halat.
Zabola határát a XIX. század végéig három részre – Halom, Közepső rész és Csere mezeje – tagolták, és úgynevezett parlagváltó rendszerben művelték. A Halom mezejéhez a következő földterületek tartoztak: Bocz, Köz-patak környéke, Halom eleje, Halom mege, Halom réve, Dánkosára, Kerek-tó, Kajtár út stb. A Közepső rész: Pázsint, Déllő, Forrótó, Lüget, Tóköz, Gémes, Kalóc, Nyulak tója, Körtebokor, Balaton-szeg, Vállas út. A Csere-mező ismertebb helyei: Szentjános, Neszter, Estepely, Tanórok, Barátok, Hosszak, Patra hegye, Régi városi út, Csipkés, Kancellária-kert, Bor-kút, Hosszú-domb. Az 1900–1901-ben végrehajtott tagosítás után a szántók egyharmadát már nem hagyták ugarnak, tudatos vetésforgóval és ipari növények termesztésével előzték meg a földek kimerülését. A műtrágyák és növényvédő szerek használata csak a XX. század második felében terjedt el.
A zabolaiak úgy szervezték meg gazdaságaikat, hogy azok elsősorban a családok biztonságos megélhetését szolgálják. Igavonó és tejelő állatokat is tartottak, hiszen a havasi legelők és a Fekete-ügy folyó mellett lévő Rét kaszálói jó fűtermést adtak. A hagyományos növények termesztése mellett a XIX. század végén jelent meg mind nagyobb területen a burgonya – helyi nyelven: pityóka –, valamint a cukorrépa. Ennek következményeként megnőtt a sertésállomány. A disznók egy részét a gazdák általában késő ősszel értékesítettek, a hízott bikaborjakkal együtt. A zabolai gazdák egyik legfőbb készpénzbevétele az állatok eladásából keletkezett. Azok a családok, amelyek a legelsők között álltak rá az ipari növények termesztésére, jövedelmüket újabb földterületek és korszerű gépek vásárlására fordították. Igavonásra ökröt vagy ökröket fogtak a szekerek elé, csak az 1950-es évektől vált általánossá a lovas fogat. Az utóbbit a kollektivizálás utáni évtizedekben egyre inkább kiszorították a traktorok.
Zabola és környéke rideg természeti viszonyai nem kedveznek a zöldségtermesztésnek. A paradicsomot, a zöldpaprikát, a padlizsánt, a dinnyét és a borszőlőt a szomszédos Moldva melegebb, sík vidéki területeiről szállították ide. A XIX. század végétől az iskolákban nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a gyermekek megismerjék a gyümölcstermesztés alapjait. Értsenek a fák telepítéséhez, szemzéséhez, oltásához és gondozásához. Ennek meg is lett az eredménye: az elmúlt évszázadban a kertészetből és a gyümölcstermesztésből származó összegek folyamatosan kiegészítették a zabolai gazdák jövedelmét.
A faluban mindig működött két-három pálinkafőző kisüzem. Zabolán almából is készítettek bort és pálinkát, de rostos almalének – úgynevezett házi csügörnek – is feldolgozták. A zord éghajlati viszonyok, valamint az erdő közelsége miatt a hagyományos kézművesmesterségek – a szövés-fonás, asztalos, kádár, zsendely(zsindely)-készítő, ács, szabó, cipész, kovács, szíjgyártó, fazekas, molnár – mindig fontos szerepet töltöttek be a zabolaiak életében.
Mátyás király már 1478-ban két országos vásárt – virágvasárnap és Jakab napján – engedélyezett a Mikes családnak. E nagy kirakodó árumustrákat a Páva falu felőli domb aljában fekvő úgynevezett Sokadalom-kertben tartották. Már a középkori oklevelek is megemlítik, hogy kelendő portéka volt a messze földön híres zabolai fátyolkendő, valamint a gyapjúszövetből készített prémes kabát. Nemcsak zabolaiak, hanem más faluból származó kereskedők is forgalmaztak ilyen ruhadarabot. Egy irat szerint a kovásznai Fazekas Bálint 1745-ben arról panaszkodott, hogy Rácországban kifosztották, amikor a „zabolai füre való keszkenőket árusította vala”. Ugyancsak a kovásznai kereskedők 1750-ben a guberniumhoz fordultak, hogy engedélyezze számukra a zabolai fátyolkendőkkel való kereskedést, mivel „a Rurali Aeconomiából, Földünkből magunkot külömben nem segélhetjük, s nem tarthatjuk el”. A kézdivásárhelyi kézművesek és kereskedők 1795-ben élesen tiltakoztak a jelentős jövedelmet hozó zabolai vásárok megtartása ellen.
A XIX. század derekától gyorsan kibontakozott gyáripar tömegtermékeivel csődbe juttatta a zabolai fátyolkendők készítőit és értékesítőit. A Mikes-uradalomban működtetett szövőüzemeknek jelentős szerepük volt abban, hogy a faluban fennmaradt a takácsmesterség, és nagy tudású szövőasszonyok működnek napjainkban is. A konyhában használt textíliák zömét ma is ezek a mesterek készítik. A helyi vászonszövés és annak rendkívül változatos termékei – megfelelő forgalmazás hiányában – az elmúlt évtizedekben sem váltak azonban látványossággá, a turisták keresett cikkeivé.
A zabolai ember szereti, tiszteli és méltósággal megüli ünnepeit. A karácsonyt megelőző nevezetes napok egyike Borbála, december 4-e. A két világháború között még élt az a szokás, hogy a lányok ezen a napon egy kisebb ágat lemetszettek a cseresznyefáról, és azt vízzel telt edénybe helyezték. A kizöldült ág virágjainak száma mutatta, hogy hány év múlva mennek férjhez.
Szent Miklós napja, december 6-a elsősorban a gyermekek jeles ünnepe. A Mikulás-járás az 1960-as évek elejéig volt élő szokás Zabolán, amikor a portákat kifordított bundás, báránybőrsapkás, kenderbajuszos idősebb férfiak keresték fel. Megkérdezték a szülőket, hogy jók voltak-e gyermekeik az elmúlt esztendőben. Ezt követően a kezükben tartott színes, gyapjúszalagokkal díszített nyírfavesszőkkel tréfásan megveregették a megszeppent aprónépet, majd édességgel és gyümölccsel ajándékozták meg. A gazdák Tamás napját, december 21-ét követően kezdik a disznóölést. A kálvinisták ezért tréfásan református böjtnek is nevezik a megelőző heteket.
A legjelentősebb ünnep a karácsony. Már advent idején a lelkükben és környezetükben megtisztulva készülnek: nagyhéten minden este templomba járnak, nagytakarítás után a gazdasszonyok készítik az ünnepi étkeket, sütnek, főznek. A XIX. században a karácsonyi asztalra halételek, többféle gyümölcs és különböző kalácsok kerültek. Zabolán a millennium évében, 1896-ban a Mikes család állította az első szaloncukorral, gyümölcsökkel és üveggömbökkel díszített karácsonyfát gyermekeinek. A XIX–XX. század fordulóján Mikes Árminné Bethlen Klementina már a községi iskola lépcsőcsarnokában emelt mennyezetig érő, feldíszített fenyőfát. Az iskolai karácsonyfa alá – elsősorban a szegényebb sorsú gyermekeknek – ruhákból álló ajándékcsomagokat tettek. A karácsonyfa-állítás szokása az első világháború idején, elsősorban a módosabb családoknál terjedt el. Szélesebb körben csak a második világháború után, amikor a kommunista diktatúra szorításában felértékelődött a meghitt családi körben eltöltött szenteste. A hatalom a karácsonyfát kitiltotta az iskolákból. A magyar nemzetiségű hívők ebben az időben a templomokban is állítottak karácsonyfát, s ott ünnepeltek. Az elmúlt évtizedekben Zabolán is mind népszerűbbé vált az ajándékozás szokása. Az adventi koszorú, valamint a gyertyagyújtás újabban lett az ünnep velejárója, elsősorban az értelmiségi családoknál.
A két világháború között még szokás volt, hogy a katolikus és a református dalárdák a falu egyházi és világi vezetőit vallásos énekekkel köszöntötték. Az 1960-as évek elejéig a zabolaiak december 24-én este – nyomban sötétedés után – kisebb-nagyobb csoportokban kántálni mentek szomszédaikhoz, rokonaikhoz és jó barátaikhoz. A környék magyar ajkú cigánysága eltanulta-átvette a székelyektől az említett karácsonyi szokást, és a legutóbbi évekig megőrizte azokat a magyar „kántákat” és köszöntőverseket, melyek a fennmaradt legrégibb magyar apokrif népi imáinkkal rokoníthatók.
A második világháború vetett véget egy kedves zabolai karácsonyi szokásnak. A helyi béresek minden évben megrendezték a betlehemi történet előadását. A sajátos játék bemutatásában csak férfiak és legények vehettek részt, Mária és az angyalok szerepét is ők alakították. Betlehemezésükre jelentősen hatott a falutól északra lévő katolikus közösségek játéka. Az 1930-as években a falubeli béresek a Gelencén élő betlehemesváltozatot honosították meg, egyik ilyen előadásukat gróf Mikes Hanna is lefényképezte.
A két karácsony, vagyis a karácsony és vízkereszt közötti időben énekesek köszöntötték először december 26-án az István, másnap a János nevű gazdákat. Régebben december 28-án reggel a kisfiúk, utánuk a legények, valamint a házasemberek aprószentezni jártak. A hosszú, hajlékony nyírfavesszők felső, kisebb ágait összefonták, színes szalagokkal és gyapjúszálakkal díszítették. Kisebb-nagyobb csoportokban meglátogatták a lányos házakat, s miközben a köszöntőverset mondogatták, nyírfaággal veregették meg a hajadonokat.
Szilveszter éjszakáján a fiatalok táncmulatsággal búcsúztak az óesztendőtől. A falu magyar népe közvetlenül éjfél előtt összegyűlt a református vártemplom kivilágított tornya alatt, ahol a harangokkal „esszehúzták” az ó- és az újesztendőt, miközben a vadászok puskáikkal lövöldöztek, a nagyobb legények pedig „náddugókkal pukkantgattak”. Az újesztendőt zsoltárokkal és a magyar himnusz eléneklésével köszöntötték, majd a református lelkész prédikált. Ezt követően a falubeliek a torony alatt boldog újesztendőt kívántak egymásnak, és mindenki visszatért ahhoz a portához, ahonnan érkezett, s rokonaival, barátaival hajnalig mulatott.
Az újév első napján, kora reggel a kisebb gyermekek patakból vagy kútból merített friss vizet öntöttek egy kancsóba, majd az edénybe jégdarabkákat raktak. Kupával a kezükben felkeresték a nagy-, illetve keresztszüleiket, szomszédaikat, és jókívánságokkal, az újévet köszöntő rigmusokkal nyújtották át nekik azt az úgynevezett aranyosvizet. A helyi hagyomány szerint ugyanis, aki újesztendő reggelén abban mosakszik, egész évben egészséges lesz.
Vízkereszt napján, január 6-án a falu római katolikus plébánosa a vidimuszoknak nevezett ministránsokkal és egy-két egyházfival sorra látogatta a családokat, és a porták bejárati ajtajának a szemöldökfájára krétával ráírta a három napkeleti bölcs nevének kezdőbetűit – G + M + B –, valamint az új esztendő évszámát. A nagyobb legények ilyenkor édességekkel halmozták el a papot kísérő kisgyermekeket, akik ezért cserébe kikiabálták a faluban a nagyobb lányok „csuszamlósabb” eseteit. A „kikiabáltatás” már régen nincs szokásban Zabolán, legutóbb a két világháború között fordult elő.
Télen a lányok és az asszonyok fonókat szerveztek. Régebben ezek a fonóházak jelentették a zabolai fiatalok számára a kötelező munka – fonás, varrás – mellett az önfeledt téli és farsangi szórakozást. A XVIII–XIX. századból fennmaradt egyházi iratok éles hangon ítélték el az ifjak ilyenfajta mulatságát.
Zabolán is számon tartotta a faluközösség, hogy húshagyókeddig a nagyobb lányok közül kinek kérték meg a kezét, és ki maradt pártában. A XX. század közepéig élt az a szokás, hogy a legények a kevélyebb vénlányok házának ajtaját kikötötték, dióverő karóval a tetőn a zsindelyt erősen megverték, és az ablakuk alá hamuval megtöltött cserépedényt, úgynevezett bakkfazekat dobtak. Ilyen, „macskazenével” is aláfestett megszégyenítő esemény után a szülők mindent elkövettek, hogy a következő farsang végére férjhez adják a pártában maradt lányukat. Fél évszázaddal ezelőtt az esküvők zömét falunkban is a farsangi víg hetek alatt tartották.
A különféle polgári egyletek – tűzoltók, iparosok, gazdakörök – farsang idején jelmezes bálokat rendeztek. Már a XIX–XX. század fordulóján budapesti zenészek tánciskolákat szerveztek Zabolán, ezért a vigasságok nótái között a pesti vigadók éppen legdivatosabb táncaiból is játszottak néhányat. Ennek ellenére a helyi farsangi bálokon kötött polgári táncrendben mulattak az 1940-es évek végéig.
Korán polgárosult községünkben csak az első világháborúig tartottak maszkos felvonulásokat a farsang végén. Az idősebbek az 1960-as években még emlékeztek arra, hogy többnyire sátoros cigány családokat, lakodalmi és temetési meneteket utánoztak a húshagyókedden felvonuló szekeres maskarák. 1945 után a tanárok már csak kisgyermekek számára szerveztek jelmezes karneválokat, amelyeken díjazták a legjobban sikerült maszkokat.
A tavaszi ünnepek szokásai között több, termékenységre utaló, mágikus hiedelem maradt fenn. A XX. század első felében – régi szokás szerint – az állatokat Szent György napján, április 24-én hajtották ki először a legelőre. A gazdák értékesebb jószágaikat – borjaikat, teheneiket, ökreiket, lovaikat – ezen a napon vasláncon vagy tűzön keresztül terelték az utcára, hogy betegség, vadállat ne tudjon kárt tenni bennük. Az istálló kijáratát – rontás ellen – kakastollakkal vagy tövises ágakkal tűzdelték körül. Az asszonyok nem mulasztották el, hogy a néhány napja elvetett kender- és lentáblákat éjfélkor szótlanul, mezítelenül és hátrafelé megkerüljék. A hitük szerint ezután a növény magasabbra nő, és a madarak nem okoznak kárt benne.
Május 1-jén hajnalban az 1960-as évek elejéig a nagyobb legények sudár nyírfaágakkal díszítették fel a lányok kapuit. A polgárosodás hatására éjjelizenével, szerenáddal is felköszöntötték ezeknek a házaknak a lakóit. A városi kultúra terjedése nyomán a gazdagabb legények már gramofonról szolgáltattak zenét. Az egymással vetélkedő legények többnyire ellopták a vetélytársuk által felállított ágakat, ezért a nyírfákat reggelig őrizték. A XX. század elején a legénytársadalom ekkor büntette meg a kevély, rátarti lányokat, akiknek kapuját kocsánnyal, azaz kukoricaszárakkal, „ganés” seprűkkel díszítették fel, az utcakapukat bemázolták vagy nagyobb távolságra elhurcolták, és mindehhez „macskazenét” szolgáltattak.
A farsangi vidám hetek után hamvazószerdától húsvétig tartott a nagyböjt, amikor mulatságokat és esküvőket már nem rendeztek. A református vallású fiatalok virágvasárnap konfirmáltak. A XX. század elején még az a szokás járta, hogy a konfirmációt követő családi ebéd után a konfirmandusok végigsétáltak a falu utcáin. Az idősebb legények egy-egy fiút kiragadtak a csoportból, és alaposan kiporolták a nadrágját.
A konfirmált lány már vizitát adhatott, azaz legényt fogadhatott. A konfirmált fiú ettől kezdve már udvarolhatott, és egyedül is betérhetett a korcsmába. Az ifjaknak azonban a legénnyé válást elsősorban a napi munkában kellett bizonyítaniuk. Ezután a kaszálók sorából nem „dőlhetett ki”, azaz akkor sem állhatott meg pihenni, ha elfáradt. Az erdőből pedig már egyedül kellett hazahoznia „egy tere”, vagyis egy szekér fát.
A húsvét előtti nagyhéten elcsendesedett a falu, a közösség az ünnepre készült. Az idősebb római katolikus hívők a nagyböjti tilalmakat következetesen betartották. A reformátusok csak nagypénteken tartózkodtak a hús fogyasztásától. Az idősebb katolikus asszonyok – főként a rózsakeresztes társulat tagjai – a római katolikus templom oldalkápolnájának az oltára előtt megformálták Jézus jelképes sírját, és a feltámadási körmenetig csendesen imádkozva virrasztottak mellette. Zabolán is élt az ételszentelés szokása. Vasárnap reggel a misére tartó asszonyok kosarába a tréfás kedvű legények egy-egy követ igyekeztek elrejteni. Az ünnep vasárnapján a családi asztalra többnyire báránysültet tettek.
Húsvéthétfőn a kisfiúk délelőtt, a legények és a házasemberek délután mentek locsolni. Az ekkor megszentelt vizet gondosan eltették, az igézett gyermekeket gyógyították vele. A nagyobb legények vízbevető hétfőn, vagyis húsvét másnapján csoportosan jártak házról házra, és az eladósorban lévő lányokat a kút mellett vödörből, bő vízzel öntözték. Zabolán a hímes tojásokra még a XX. század első felében is régi motívumokat festettek. Napjainkra ezek a szokások már megkoptak, az ünnep második napján csak a kisgyermekek locsolkodnak. Azonban a közösség emlékezetében még él a hagyomány, hogy a húsvéti öntözésnek és a piros színű hímes tojásnak termékenységvarázsló jelentése van.
Pünkösd hat héttel, az ötvenedik napon követi húsvétot. Régen a helyi iparosok a zabolai fúvószenekarral közösen erdei majálist szerveztek a falu fölött magasló Pérászka-hegy egyik tisztásán, amelyek az 1900-as évek elején voltak a legnépszerűbbek. Az első világháborút követő évtizedekben már csak a grófi kastély fölötti Nyírkertben rendeztek majálissal összekötött táncmulatságot. Pünkösdkor – szintén a Mikes család támogatásával – az iskolások számára a Kancellária-kertben tartottak mezei ünnepséget. Vidám lepényevéssel, zsábafutással, rúdmászással és kötélhúzással választották ki a legügyesebb gyermekeket, akiket süteménnyel és fagylalttal jutalmaztak. A második világháború utáni évtizedekben püskösdkor tornabemutatókat és kerékpárversenyeket szerveztek.
Aratóünnepségeket Zabolán még a XX. században is rendeztek. Az uraság, a pap, a bíró kenyérgabonáját a falubeli legények és lányok közösen, kalákában aratták le. A tábla mindkét végén egy-egy cigányzenekar állt. Amikor az aratók kiértek a tábla végére, pihenésként egyet táncoltak, s utána még vidámabban folytatták munkát. Amikor befejezték az aratást, azt kiáltották: „Fogjuk meg a nyulat, fogjuk meg a nyulat!” Azt hitték, hogy a búzában rejlő titokzatos életerő az utolsó gabonaszálakba bújik nyúl formájában.
A szálakra nagyon vigyáztak, és mezei virágokkal együtt az aratókoszorúba fonták, amit egy legény a fején vagy a kedvesével közösen vitt kézben vidám énekszó kíséretében a gazda házához. Miközben az utcákon vonultak, a tréfásabb kedvű gazdák és asszonyok vízzel locsolták a koszorút és annak vivőjét. Az aratókalákát estebéd és táncmulatság zárta. A koszorút a gazda tisztaszobájának a gerendájára kötötték. A következő évben az aratókoszorú gabonaszemeit a vetőmag közé szórták.
A zabolai római katolikus családok legjelentősebb őszi ünnepe a templombúcsú, amelyet minden évben szeptember 28-án, a Szent Kereszt felmagasztalásának napján tartanak. Ekkor szervezett csoportokban keresztalják érkeznek a szomszédos katolikus településekről, és hazalátogatnak a távolabb lakó családtagok és rokonok. A református gyülekezet később, október 31-én műsoros istentisztelet keretében emlékezik meg a reformáció emléknapjáról.
Az őszi jeles napokat a halottak napja zárja november 1-jén, amikor az elhunytakra emlékeznek. Az ünnep estéjén sötétedés után a temetőben virágokat raknak a sírokra, és gyertyákat gyújtanak, a katolikus pap pedig újra beszenteli a sírokat.

Tornácos ház Zabolán

Középereszes ház Páván

Szárad a kender Nagy Rózsi háza előtt

Falukép a cigányok dombjáról

A Deák házaspár a XIX. század végén, a negyvennyolcas szabadságharcot fiatal házasként élték meg

Kukoricafosztás kalákában az 1970-es években

Gabonakévéket hordanak a szérűre az 1930-as évek végén

Cséplés Sáfár György tüzesgépével az 1940-es évek elején

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me