Ónyaöntés, kotyolás, hideg szoba
Ónyaöntés, kotyolás, hideg szoba
Talán ma már alig találni hírmondót is a paraszti kultúra második világháború előtti tárgyi emlékeiből, és az itt élők évszázadokon át hagyományozott, helyi jellegzetességeket tartalmazó szellemi örökségének nagy része is feledésbe merült. Hagyományőrző egyesület híján a múlt apró foszlányai csak elvétve maradtak fenn egy-egy személy szelektív emlékezetében.
A faluban élő, nem magyar nemzetiségűekről alig vannak korabeli forrásaink, pedig az 1910-es népszámlálás még mintegy száz tót – azaz szlovák – és száz német anyanyelvű lakosról tud. Az utóbbiak az 1921-ben kivált településrészeken éltek, míg az előbbieket néhány évvel korábban telepítették Bótapusztára a Nyitra megyei Vágsellyéről. A felvidéki származású lakosság asszimilációja rendkívül gyorsan lezajlott.
A faluban már az 1950-es évek közepén feljegyezték, hogy a régi földműves életforma velejárójaként, korábban nemzedékről nemzedékre szálló szokások az akkori öregekkel együtt kihalnak, mivel a „fiatalabb generáció, de különösképpen az ifjú nemzedék nem is ismeri már ezeket a szokásokat”. Központi kezdeményezésre országosan sok helyen készítettek „falumonográfiának” nevezett összeállításokat az 1950-es években. Az egyik akkori zalai pedagógus, Bán Béla 1954-ben gyűjtött össze a megadott szempontok szerint egy kéziratnyi helyi vonatkozású adatot, érdekességet. Köztük a zalaiak számos szokását és babonáját rögzítette. Az alábbiakban főleg erre támaszkodva vázoljuk a XX. század közepén még ismert és részben gyakorolt, a mindennapi életet színesítő hagyományokat.
A gyermekáldást részben szabályozni próbálták, de ha már útban volt a kis jövevény, örömmel fogadták. A csecsemőhalandóság sokáig nagyon magas volt. Az áldott állapotban lévő anyákra igyekeztek vigyázni, kímélték őket. A gyermekáldást követő idők teendőit számos szokás, babona, rítus szabta meg. Miután a bába megfürdette és bepólyálta az újszülöttet még egy feladat várt rá, ő hívta meg a szülők megbízásából a leendő keresztanyát a következő szavakkal: „Ha meg nem veti komaasszonyát, akkor mennyen el hónapután körösztütetni.” Erre a „Köszönöm a fáradságát, majd emönök” választ kapta a hírvivő.
A kitűzött napon a komaasszonyok a gyermekes háznál elköltött reggeli után csipkézett réklicskét, sapkát és pólyát adtak az újszülöttre, majd elvitték megkeresztelni a paphoz. A fiúgyermekek csak ritkán kapták apjuk keresztnevét. A keresztelőn részt vettek ezután visszatértek az örömszülők házába, ahol az előresiető bába az ajtóból háromszor kérdezte: „Mit hoztál?”, mire a felelet mindannyiszor az volt: „Keresztény bárányt.” A házba lépve a gyermeket először az ágy alá tették, hogy „jó legyen”, ezt követően pedig az asztalra helyezték, hogy „tiszta legyen”. További babona volt az újszülött első látáskor való „megpöködése”, nehogy valaki szemmel verje. A kisded életét volt hivatva védeni a boszorkányok ellen a párnájára tett rózsafüzér is.
A keresztelő napján tartott ebéd, az úgynevezett „paszita”, „tikhusleves, tikhus, rétes, köttészta, guglof, bor” meglehetősen gazdag választékából állt, és ez az étrend nem túl régi kialakulására utal. A következőkben a gondoskodó rokonság napokon át hordta az ebédet a szülőanyának. A komaságot komolyan vették, és számíthattak erre a kötelékre életük ügyes-bajos dolgaiban. A szülést követő első három-négy hétben az anya egy eset kivételével nem mozdult ki, míg meg nem erősödött. A házat csak az Istennek járó hálaadás miatt hagyta el az egyik vasárnapon. Ennek az úgynevezett „egyházkelésnek”, vagy „avatkozásnak” az úti célja az Istenházának is nevezett templom, ahol a szülőanya köszönetet mondott a gyermekáldásért és felgyógyulásáért.
Ha férfi ment el megnézni a csecsemőt, kalapját a gyermek fejére tette, ettől szintén a betegségek távolmaradását remélték. A néphit szerint az öszszenőtt szemöldökű emberek Zalán is szemmel verhették a gyermekeket, ezért piros szalagot kötöttek a nyakára és ugyanolyat egy fára is. Utóbbi mintegy levezette a szúrós tekintetű emberek nézéséből adódó ártalmakat. Nem volt szabad a csecsemő fürdővizét este az udvarra önteni, mert vénasszonyok ennek segítségével megronthatták a kis jövevényt, pelenkáját pedig nem volt szabad napnyugta után kint hagyni, mert akkor nem tud aludni. A cseperedő gyermek elválasztási folyamatában az anyja által megrágott, „csócsált” étel fokozatosan került be a még fogatlan apróságok étrendjébe.
Az úgynevezett „korozsma” alkalmával történt a keresztanyaság megerősítése. Ez a gyermek kétéves korában esedékes, mikor a keresztanya ruhát vesz a kisgyermeknek.
Gyermek megbetegedése esetén az úgynevezett ónyaöntéstől várták a kór okozójának megtalálását, és ennek kellett a gyógymódot is sugalmaznia. Ilyenkor viaszt olvasztottak és ezt a beteg gyermek feje felett egy hideg vízzel teli edénybe csurgatták. A különféle alakzatokban megdermedő viasz alapján döntötték el a további teendőket.
A zalaiak vallásosságának és erős erkölcsi normáiknak tulajdoníthatjuk, hogy például a XX. század elején az évenként átlagosan született 31 gyermekből 29 törvényesen megesküdött szülőké volt, és csak kettő minősült „törvénytelennek”.
A falu lakosságszáma már az 1920-as évektől fogyatkozott. A tanító úr ezzel kapcsolatban a következőket vetette papírra, bár tudjuk, hogy ő csak az 1940-es évek végétől dolgozott a zalai iskolában, így nem biztos, hogy minden megállapítása helytálló: „A község lakóinak lélekszáma csökken. […] Ennek egyik legsúlyosabb oka az egykerendszer. Csak pár holddal rendelkezők bírtak nagyobb családdal. A nagyobb, módosabb gazdáknál csak egy gyerek volt.” A továbbiakban egy meglehetősen zárt helyi társadalomról kapunk vázlatos képet: „Rokoni házasságkötésekkel igyekeztek a vagyont gyarapítani. Számtalan esetben látható, hogy a dédszülőkig visszamenőleg is unokatestvérek házasodnak össze. Más községekbe való nősülés vagy más községekből való nősülés igen ritkaságszámba ment. A betelepedetteket idegeneknek tekinti a bennszülött lakosság. Ennek oka, hogy az esetleges ki- vagy beházasítást megakadályozzák.”
Az eljegyzés, házasság, lakodalom szokáskörébe sok, mára már rég elfeledett népköltészeti alkotás is tartozott. Ha a vőlegény által küldött két kérő előadva jövetelük célját igenlő választ kap a menyasszonytól, meg is vendégelik őket. A házasságkötés és lakodalom előtt a vőfélyek énekelve járják a falut, és akiket meghívnak, annak a házánál az „Eljöttünk a mi kedves vőlegényünk (menyasszonyunk) nevében, / Hogy meghívjuk a házat, / Egy tál étel megevésére és pohár bor megivására” rigmust adják elő.
A menyasszony házánál, csak az ő rokonságának részvételével a lakodalom napján úgynevezett „siratót” tartottak, a család számára bizonyos értelemben meghalt a férjhez menő leány. A menyasszony minden, az esküvőhöz szükséges holmiját a vőlegény adta, aki cserébe csak egy inget kapott. A kelengyében semmi sem szerepelhetett párosával, mert az szerencsétlenséget hozhatott.
A lakodalmi vacsora a vőlegényes háznál került sorra, „rezesbanda” toborozta össze a násznépet. Minden tál ételhez köszöntőt mondtak. Minden nyoszolyólány tortát hozott, annak kínálta, akinek akarta. Az ifjú pár életének anyagi megsegítését is szolgáló menyasszonytánc éjfélkor kezdődött. Eddigre házi ruhába, menyecskének öltözött, fejére piros-fehér pettyes kendőt kötött. A tánc kezdetétől a vőlegény egyik kezében üres tányérral, másikban égő gyertyával gyűjtötte a menyasszony táncoltatásáért járó pénzt, míg az egyéb ajándékokat egy nagy kosárba tették. A tánc végén a vőlegény tánccal vette vissza a menyasszonyt. Zalán és a környékbeli falvakban az úgynevezett kétéltű – vonós és fúvós – parasztzenekarok szolgáltatták leggyakrabban a talpalávalót még a XX. század közepét követő években is. Híres „zenekarmester” volt Tabon ebben az időben Vicli Román.
Az orvosokhoz nem volt sok bizodalmuk a zalaiaknak. Betegség, sérülés esetén inkább javasasszonyokhoz fordultak, akiknek a praktikái és szerei sokszor gyógyulást hoztak a kínlódóknak. Orvoshoz már csak akkor kerültek az itteni betegek, ha a népi tudományokkal nem értek el javulást vagy éppenséggel rontottak a szerencsétlenek állapotán. A későn orvos elé kerülő betegeken már általában nem is lehetett segíteni, a paraszti felfogást ez is csak erősítette, hogy ne forduljanak képzett orvostudorokhoz, mert azok úgyis tehetetlenek és drágák.
A bekövetkező halálesetet számos nyilvánvaló jel jósolta meg a zalaiaknak. Az egyik babona például úgy szólt, hogy hamarosan meghal valaki a háznál, ha a kenyér megrepedezik vagy leválik a héja. A halálhírt a legközelebbi rokon tudatta a többi rokonnal, közülük három-négy intézte a temetéssel kapcsolatos közvetlen teendőket. Felravatalozás után a rokonok és ismerősök siratást tartottak, és a halotti énekek és imádságok mellett reggelig virrasztottak. Következő nap a férfiak közül néhányan megásták a sírgödröt.
A temetés napján a halottat az udvarról vitték a végső búcsú helyszínére, a felnőtt korú elhunytat lovas kocsin, míg a gyermekkorban meghaltat Szent Mihály lován. A hiedelem szerint halottat nem szabad egyébként a község területén szállítani, mert szerencsétlenséget hoz, például elveri a termést a jég.
Ha a gazda hunyt el, akkor a temetési menet elindulásakor az istállóban tartott összes állatot kihajtották az udvarra, jelezve, hogy ezek is elbúcsúznak. A templomi misén mondott imák az elhunyt túlvilági útját voltak hivatva megkönnyíteni, valamint a hozzátartozók, barátok tisztelgésének adtak egyházi keretet. A temetőben a sírgödörbe eresztett koporsóra a körülállók egy-egy göröngyöt dobtak, sokan virágot is. Természetesen a halott búcsúztatását a templomi harang szava kísérte. A temetést általában az elhunyt egykori lakhelyén halotti tor követte, amelyet a rokonság három-négy nő tagja készített el.
Zalán a katolikus lakosság hitvilágának megfelelő ünnepek voltak a jellemzőek. A faluban a betlehemjárást november végén kezdték el. Általában három pásztor és két angyal szerepelt a házról házra vonuló kis társaságban. A pásztornak öltözők szűrt viseltek, pásztorbotot tartottak a kezükben, és a vállukon tarisznya lógott. Az angyalokat játszók fehér ruhát és püspöksüveget viseltek, a betlehemi istálló házilag készített kis mását is ők hordozták. A szereplők a názáreti Jézus születésének örömhírét hirdették.
Borbála és Luca napján dívott a „kotyolás” szokása: a háziasszony a gyerekek fejére kukoricát hintett, hogy sok csirke legyen. Karácsony előestéjén egy szakajtóban szalmát vittek a házba, és az asztal alatt helyezték el az istállóban született Jézus Krisztusra emlékezve. Karácsonyeste nem lóghatott ruha a padláson, mert az a jószágok elhullásához vezetett volna. Vízkeresztkor, a názáreti Jézus Jordán folyóba való bemerítésének ünnepén a zalaiak egy csomó szénát és egy ekevasat tettek az asztal alá, amit a templomban megszenteltetett vízzel meglocsoltak. A hagyomány szerint ha ezzel a szénával etették a lovakat, azok mentesek maradnak minden bajtól. A szenteltvizet látott ekével felszántott föld reményeik szerint jó termést ad.
Húshagyókedden az volt a szokás, hogy belülről madzaggal a lakóház ajtajának kilincséhez kötöttek egy tuskót. Aki belépéskor meghúzza a tuskót, az abban az esztendőben nem megy férjhez, illetve nem fog megházasodni. Nagypénteken senki sem sietett tüzet rakni a házban, mert ahonnét először szállt fel a füst, az a gazda számíthatott rá, hogy sok féreg fog tanyát ütni a portáján. Ugyanezen a napon napkelte előtt körül kellett seperni a házat, és akkor az eddig ott lakozó férgek elmentek a portáról. E jeles naphoz tartozott az a hit is, hogy ha ekkor eső esik, a gyümölcsök megférgesednek. A régi termékenységvarázsló szokást, a húsvéti locsolást Zalán is gyakorolták.
A disznóölés is ünnepszámba ment. Az esti torra meghívták a rokonokat is, és szinte lakodalmi lakomát csaptak. Ilyenkor húsleves, orja tormával, töltött káposzta, kolbász, hurka, savanyúság, rétes, valamint bor került a terhe alatt roskadozó asztalra. A vacsora közben gyakran cigánynak vagy vándornak öltözött, maszkírozott csoport állított be különféle mondókákat ismételgetve, mondván, hogy részt kérnek a finom falatokból. Ők voltak az úgynevezett „nyársdugók”. Ezek a maskarások a XX. század első felében inkább már csak mutogatással kértek a disznótoros vacsorából, nehogy a hangjuk elárulja őket.
Disznóöléskor úgy szokták a gyermekeket megtréfálni, hogy amikor már megpörkölték a disznót, és a lemosása következett, egyiküket elküldték a szomszédba „fülvájóért”. A szomszéd persze jól kinevette a lóvá tett küldöncöt. Ezt az ugratást a nem helybeli felnőtt rokonokkal is el szokták játszani.
A nagyobbacska gyermekek sok játékában régi énekek is szerepeltek. A rongylabda kedvelt játékszerük volt. Ez kellett a közelebbről nem ismert „kifutós”, „kapós”, „bennállós”, „lovas” nevű csoportos játékokhoz is. Ha az iskolai elfoglaltságok vagy a munka engedték, az „Adj, király, katonát!”, a „bakugrás” vagy a „zsiványos” elnevezésű játékokkal is szórakoztatták magukat.
Felnőtt ember sebét a babona szerint utcán talált pénzdarab rátételével lehetett meggyógyítani, amelyet utána hátranézés nélkül el kellett dobni. Nem sok jóra számíthatott az a tolvaj, akinek a tett helyszínén sikerült megtalálni a lábnyomát. A károsult a lábnyomot őrző földdarabot kiemelte, majd, ha azt akarta, hogy a még ismeretlen tettes magas lázat kapjon, a tűzhely mellé helyezte a földet. (Ha azzal büntette volna, hogy a tolvaj hideglelést kapjon, a lábnyomát a kútkáva mellé helyezte.) Utána már csak a híreket kellett várnia a környéken lakók egészségi állapotáról. A „lopó” betegségét csak lábnyomának a fentebbi helyekről való eltávolítása szüntethette meg, s erre természetesen csak akkor került sor, ha a károsult megkapta az elkégtételt a vétkestől.
A parasztember legnagyobb kincsének számosállatai számítottak, gondjukat is viselte, ahogy tudta. Míg a legtöbb gazda még a XX. század közepén is vályogból épített, szalmával fedett hajlékban lakott, addig az ezt megelőző évtizedek során egyre másra épültek a téglából falazott, cseréppel fedett istállók. Az állatokkal kapcsolatos egykori babonáknak – már csak a jószág fontossága miatt is – se szeri, se száma. Vásárban eladandó tehénnel a következőt tették: az oda vezető út első hídjánál az útról felszedett port háromszor átszórták felette, remélve, hogy ezzel a kis szertartással jó árat tudnak kapni érte. A tehén egészségét volt hivatva megtartani az a kis mágia, hogy ha napnyugta után kellett tejet kiadni, akkor előbb a tejeskanna felett kereszt alakot jelöltek, majd sót hintettek a tejbe. Borjadzás után nyolc napig a gazda semmit sem adott ki a házból, mert „elviszik a tehén hasznát”. A kilencedik napon a gazdasszony a kifejt tejet felforralta, és miután kihűlt, egy nagy lábasban kitette az udvarra. Közben nyolc-tíz gyereket összehívott, hogy egyenek belőle. Ezalatt észrevétlenül egy rostát emelt a fejük fölé, ezen át vizet öntött rájuk, a gyerekek szétszaladtak.
Hogy a göbe ne görögjön, ezért az iszterje („eresz alatti rész”) alá pörkölt rozst tettek, majd a göbét fejjel az iszterje felé nézve e fölé állították. A göbe betolása az ólba is azért történt farral előre, hogy ne görögjön. A szapora malacozást úgy akarták biztosítani, hogy göbe levágásakor a kimetszett csecsbimbókat a következő rigmus kíséretében visszavitték az ólba: „Kilenc ártány, kilenc göbe, sose fogyjon ki belőle!”.
Mikor a gazdaasszony tyúkot akart ültetni, előtte az összes tojást férje kalapjába tette, és amikor a kanász hajtotta az utcán a kondát átszaladt vele előtte. Ennek eredményeképpen minden tojásnak „fiasnak” kellett lennie. Tavaszi tyúkültetés előtt a gazdaasszony nem adott ki tojást a házból, mert akkor az övé nem kelt volna ki.
Egyéb, mindenféle babonák más alkalmakhoz kötődtek. Pénteken például nem volt szabad semmi új dologba belefogni, mert az nem sikerülhetett. Ha egy családhoz hétfő reggel először nőszemély érkezett, azon a héten a háziaknak már nem lehetett szerencséjük. Ha reggel fekete macskát látott valaki vagy pappal találkozott, szerencsétlenségnek nézett elébe. Ugyanez várt rá, ha nyúl futott át előtte az úton vagy ha vissza kellett mennie valamiért, miután hazulról elindult.
Ha jó termést akartak, tököt, dinnyét „tökös” napon (csütörtök, „péntök”) kellett vetni. A tavasszal megjelenő sok cserebogár azt jelentette, hogy sok kukorica terem majd, míg a gyakori forgószél a szárazság előjelének számított.
A közel fekvő falvak lakói gyakran keveredtek egymással konfliktusba. Nem volt nagyobb baj, ha a kölcsönös ugratás, esetleg lenézés nem fajult tettlegességig. A zalaiakat két másik szomszédos település lakóival együtt, főleg egy, mára már nemigen ismert eredetű mondókával ugratták: „Nye Torvaj, Tab, Zalu. Három kenyeretlen falu.” A csúfoló talán az 1816-os rossz termés utáni éhínség emlékét őrzi.
A mindennapi élet jelentős részének színtere a lakóház. 1970 körül egy nagyobbfajta, a népi építészeti emlékeket számba vevő felmérés keretében Zalára is elvetődött egy néprajzkutató. Szemerkényi Ágnes a Zichy-kastélyon kívül ekkor még három épületet tartott megóvásra méltónak a faluban. Az egyiknek rövid leírását részletesen közöljük, mivel olyan fényképeket vagy rajzokat nem sikerült felkutatnunk, amelyek segítségével meg tudnánk mutatni a helyi építkezés XIX–XX. századi, még tradicionális elemeket hordozó létesítményeit.
A helyi építési anyag sokáig a fa és a helyben kitermelt agyagos talaj volt, ebből készítették az úgynevezett vert falat. Ezekből és erre állították össze az épületszerkezet egyik fő elemét, a nyeregtetőt. Többek között Zrínyi Károly Zichy Mihály utca 9. szám alatti lakóháza is felkeltette a szakember figyelmét 1970-ben. Ez a XIX. század második felében emelt zsúpfedeles építmény a faluképet évszázadokig meghatározó házak alaptípusát testesítette meg, és belső elrendezése is az egykori zalaiak szokásrendjét mutatta: „Tömésfal, ollóláb, nyeregtető zsuppal fedve, a mestergerenda az egész házon belül végighúzódik. A helyiségek földesek. Az oromfalon egy ablak. A hideg konyha ajtaja a pitarról nyílik, az első és a hátsó szoba a hideg konyhából nyílik. A pitar földes. A pitar elején kevéssé díszített oszlop, amely enyhén ívelt nyílást alkot az oromfallal. A kamra előtt padlásfeljáró.”
Kívülről a következő látvány fogadta a portára betekintőt: „Az oromfal, valamint a pitar hosszában az egész ház teljesen fehérre meszelt. Az ablakok, ajtók sötétbarnák. Az oromfalon egy ablak, a tetőszerkezet alatt két padláslyuk, amelyet domború, vízszintes irányú díszítés fog össze.”
Régi, hagyományos tárgyakat, eszközöket az épületbe belépő ekkor már alig láthatott: „A hideg konyhában a bejárattal szemben kemence, jobboldalán sparhelt, a konyha jobboldalán üsthely.” A háziak elmondása szerint a kemencét már régen nem használták.
Mintegy két évtizeddel korábban egy másik kutató is készített feljegyzéseket a településről. Dömötör Sándor még általa helyi jellegzetességnek minősített építészeti megoldásokat is rögzített 1951-ben. Bár a helyiek elmondása szerint száz évnél régebbi ház – a kastélyon kívül – nem volt ekkor Zalán, mégis „találunk 15-20 régi típusú, zsuppal fedett, tömött falu régi házat a faluban. Első pillantásra is feltűnik jellegzetességük: a magában álló küláb az utca felől, amely a ház kb. 1/2 m-nyire kiszélesedő ereszét tartja; egészen az épület végéig vagy az istálló kezdetéig több oszlop nincsen. A küláb némelyik háznál fából faragott oszlop, s van olyan ház is, ahol a küláb és a fal közé kisajtót is tettek. Az eresz alatti rész a földdel teljesen egybeolvad, nem magasabb szintű; van azonban olyan változat is, hogy a külábtól kezdődően hosszú gerenda van lefektetve és ennek magasságában a ház eleje fel van töltve.
Néhány verandaszerű kódisállás is található a faluban; a kastély környékén pedig igen jellegzetesek a tágas folyosóval, gazdagon faragott oszlopokkal ékeskedő kulákházak, amelyek a polgárosodás folyamatát képviselik. Újonnan épült ház igen kevés van; friss cseréptetők alig virítanak.
A külábas régi házak beosztása: külön bejáratú első szoba; külön bejáratú konyha, melyben alszanak is; külön bejáratúk kis szoba, melyben vagy a fiatalok vagy az öregek laknak (alszanak); külön bejáratú kamra. Eddig tart a pitar, vagy folyosó; ettől kezdve a ház a pitar szélességéi kiugrik és itt következik az istálló, majd a pajta.”
Rendszerint egy szobában élt az egész család, általában három generáció. A kicsit már módosabb gazdák – akiknek tíz holdon felüli birtoka volt – rendelkeztek második, úgynevezett hideg szobával is, de ezt csak vendég érkezése esetén használták. Egy külső szemlélő még a XX. század közepén megállapította, hogy „a község lakossága a múltban nem sokat törődött a saját házával”.
A régi paraszti viseletet a zalaiak – talán a közeli Tab kisvárosias jellegének hatására is – a XX. század első évtizedeiben már alig-alig hordták. Szinte minden helybeli férfi „általános parasztemberi öltözetet” hordott. „Munkanapokon ceignadrág, papucs. Ünnepnapokon: csizma, csizmanadrág, kabát, kalap. Télen még fél télikabát. Öltözködésükben is szegényebbnek néztek ki a földbirtokosoknál. Ruhájuk anyagának minősége is a vagyoni helyzettől függött. Általában a jobbmódú gazdákról is megállapítható, hogy az öltözködésben nem voltak pazarlók. Egyszerűen, egyszerű ruhákban jártak.”
Petrus Péter és Kis Kovács Gizella eljegyzési képe, 1930 körül (Petrus Magdolna gyűjteményéből)
Lakodalmi előkészületek 1943-ban (Nagy Jánosné gyűjteményéből)
Gárdonyi Géza A bor című népszínművének szereplői az 1940-es évek végén (Petrus Magdolna gyűjteményéből)
Szüreti mulatság a régi vásártéren az 1940-es években (Gáspár Istvánné gyűjteményéből)
Major Imre háza az 1950-es évek elején (Bán Béla kéziratából)
Vitéz Somogyi József és családja az 1920-as években (Nagy Jánosné gyűjteményéből)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
