Az ártatlan Jób ismeri Isten hatalmát
Jób folytatta beszédét és így szólt:
Amint igaz, hogy él az Isten, ki elvette igazam, s a Mindenható keserűvé tette a szívem,
addig, amíg csak lélegzet van bennem, s Isten lehelete van az orromban,
ajkam álnokságot addig biztos nem szól, sem a nyelvem nem mond hazugságot.
Távol legyen tőlem, hogy nektek helyeseljek, ártatlanságomat nem adom fel holtig.
Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Egyetlen napomért sem szégyenkezik szívem.
Ellenségeim jussanak a gonoszok sorsára, ellenfeleim meg a bűnösökére!
Mit remél a bűnös, mikor imádkozik, mikor fölemeli lelkét az Istenhez?
Talán meghallgatja kiáltását Isten, amikor majd balsors szakad a nyakába?
Örömét leli-e a Mindenhatóban, és mindig segítségül hívhatja az Istent?
Elétek tárom az Isten tetteit, a Mindenható terveit nem tartom titokban,
hiszen magatok is mindnyájan láttátok. Miért tápláltok tovább is hiú reménységet?
Ezt a sorsot szánta Isten a gonosznak, ezt adta örökségül a Mindenható a zsarnoknak.
Ha sok is a fia, kard várja őket, és nem lakhatik jól kenyérrel a sarjuk.
Maradékaikat pestis viszi sírba, és az özvegyeik nem tartanak gyászt.
Ha ezüstöt halmoz fel, mintha csak por volna, a ruhát csak sárnak rakja csomóba.
Ő csak gyűjtögeti, de fel a jámbor ölti, az ezüstjét meg a tiszta örökli.
Házát, mint a pók a hálóját, úgy építette, olyan az, mint a csősz csinálta kunyhó.
A gazdag lefekszik, nem kezdi el újra, felnyitja a szemét, és már semmi sincs meg.
Nappal, mint az árvíz, bajok zúdulnak rá, elfújja éjszaka a viharnak szele.
Keleti szél viszi, nincsen maradása, elsöpri onnét, ahol a lakóhelye volt.
Irgalmat nem ismerve nyilakat szór rá, menekülnie kell a hatalma elől.
Kezüket összecsapva tapsolnak fölötte, és saját házából utána pisszegnek.