8
8
Maylád az előbbi esztendőnek egy nyári reggelén azzal köszöntötte Török Bálintot, hogy éjjel új rabok érkeztek.
- Magyarok? - kérdezte Bálint nagy szemmel.
- Nem tudom még. Csak annyit hallottam, hogy reggel, mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánc az udvaron. Ismerem minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem is, mindig tudom, ki megy el az ajtóm előtt.
- Én is.
- Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három, talán négy is. Végigcsörögtek az udvaron. De talán csak nem a Tas-csukuru-ba vezették őket!
A Tas-csukuru barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Az volt a siralomház a Vértorony alján. Aki odakerült, hamar megismerkedett a csillagos ég felső titkaival.
Leballagtak a kertbe, ahol üldögélni szoktak. De aznap nem vizsgálták sem a bokrok növését, sem a Magyarország felé vonuló felhőket. Nyugtalanul várták, hogy az új rabokat láthassák.
Lánc már nem volt a lábukon. Az a töméntelen arany, amit Törökné a szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de megoldotta legalább a láncot.
A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.
A belső őrséget új váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron, hogy a távozóknak parancsoljon.
- Három a malomba menjen - mondotta a homlokát törölgetve.
Mert mindig meleg gyötörte azt a kövér embert.
- Három a malomba menjen, és követ vágjatok.
Megnevezte: ki legyen az a három.
Aztán két alacsony emberkéhez fordult.
- Ti egy óra múlva visszajöttök. A fegyvertárt fogjátok kitakarítani.
Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált.
- Jó reggelt, Veli bég! Hogy aludtál?
- Rosszul. Ma reggel korán felzavartak. Három új rab érkezett Magyarországból.
- Csak nem a barát-ot hozták tán ide?
- Nem a barát. Valami erőszakos úr ez. De nem is úr tán, hanem koldus. Inge sincs becsületes. Azt írják, hogy megleste a budai pasát, és mindenét elvette.
- A budai pasát?
- Azt. Vele hozták a két fiát is.
- Mi a neve?
- Én bizony felírtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek van, hogy az ördög se bírja észben tartani.
S anélkül hogy köszönt volna, megfordult, és talán az ágyába sétált vissza.
Bálint úr megzavarodottan ült le Maylád mellé.
- Elverte a budai basát? - szólt eltűnődve. - Ki lehet ez?
- Koldus? - folytatta a tűnődést Maylád. - Ha koldus volna, nem hozták volna ide.
- Akárki, de az első dolgom lesz, hogy ruhát adok neki.
Egész délelőtt tűnődtek, töprenkedtek. Elsoroltak vagy ezer magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben se tudtak megállapodni.
Végre délben megjelent az új rab a közös asztalnál, amelyre a belső udvar árnyékos felén terítettek.
Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz, barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s rongyos. Mellette két jobban öltözött magyar ifjú. Húsz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon, hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.
Az öreg lábaira épp azt a könnyű acélláncot tették, amelyet Török Bálint viselt vagy két esztendőn át. Fényes volt az a lánc a viseléstől, mint az ezüst.
Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta, kicsoda, csak azt látta, hogy magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett az öregre.
Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:
- Ki vagy?
Az öreg lehajtotta a fejét, s alig hallhatóan rebegte:
- Móré László.
Bálintot mintha megütötték volna. Elfordult. Leült.
Mayládnak is leesett az öregről a keze.
A két ifjú búsan állt az apja mögött.
- Itt esztek, urak - szólt Veli bég az asztal azon sarkára mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.
Török Bálint fölkelt:
- No, ha azok itt esznek, akkor én meg nem eszek itten!
És a háta mögött álló szolgához fordult.
- Hozd fel a tányéromat a szobámba.
Maylád darabig habozva állott, aztán ő is odaszólt a szolgájának:
- Hozd az én tányéromat is.
És megindult Bálint úr után.
Veli bég vállat vont. De aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Ránézett Móréra:
- Miért utálnak ezek téged?
Móré haragosan pillantott a két úr után.
- Mert magyarok.
- Nem vagy-e te is magyar?
- Éppen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három már bajosan.
Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából. Nem ment le az udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint úr prédikációit az új hitről, amelyet ama híres Calvinus János és Luther Márton terjesztett.
- Igazabban a jézusi hit, mint a latinra változott, elburjánosodott római - mondogatta Török Bálint.
És Maylád lassankint arra a hitre tért. Meg is írta levélben az ő Gábor fiának, s biztatta, hogy ő is gondolja meg otthon.
Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon megszólalt:
- Gyerünk le tán a kertbe.
- Ott van a haramia.
- Hátha nincs is ottan?
- De hátha ott van?
- Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint neki.
Maylád elmosolyodott:
- Jogunk. Hát mégiscsak van nekünk valami jogunk.
- Van hát, a teremtésit. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.
És lementek a kertbe.
Egy perzsa herceg ült ottan a platánfa alatt, az is régóta rab, mint ők; meg egy másik ázsiai fejedelem, aki szinte megpenészedett már búbánatában meg az unalomban. Sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.
Bálinték úgy ismerték már a két sakkozót, mint akár a márványkaput, amely a Vértorony és Aranytorony között fehérkedik; vagy akár azt az óriás termetű, vén kurd méltóságot, aki a császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől lankadottan ült vagy feküdt napestig a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.
Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy új figura ült mögöttük, és nézte a játékukat, az feltűnt nekik.
- Ki a manó lehet az a sárga kaftános, kis, vén török? S mért van hajadonfővel?
A lépéseikre megfordult.
Móré volt.
Fölkelt, és otthagyta a sakkozókat. Arcáról eltűnt már az a bágyadtság, amely az első napon szinte betegnek láttatta. Apró, fekete szeme élénken pislogott, s a járása is erős volt már, szinte fiatalos.
Elébe lépett a két főúrnak, és keresztbe fonta a karját:
- Miért gyűlöltök engem? Mivel vagytok ti különbek, mint én? Gazdagabbak vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi nemességem, mint akármelyiteké.
- Rabló voltál! - mordult rá Török Bálint.
- Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer János felé, hol Ferdinánd felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.
- Gyerünk innen - szólt Maylád kipirosodva -, hagyjuk itt ezt az embert!
- Dehogy megyek - felelte Török Bálint. - Egy embertől még nem hátrálok meg.
S leült a padra. Nyugalmat nyomott a haragjára, mert látta, hogy a kapu felől Veli bég közeleg egy török pappal meg a két Móré fiúval. A két fiú is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán. Hajadonfővel jártak, mint az apjuk.
Maylád is leült Török Bálint mellé.
Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csípőre téve állott előttük, és tovább hetvenkedett:
- Én ott voltam abban a harcban, ahol Dózsa Györgyöt levertük. Én ott voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégyezer magyar vére ömlött ki a hazáért.
- Én is ott voltam - szólt Maylád a mellére csapva.
- Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik onnan megmenekültek, testvérekül becsülik egymást.
- Már engem pedig az ilyen országúti haramia nem fog vallani testvérének! - dörgött kivörösödve Maylád. - Én tudom, hogy miért rontották le Palota várát.
- Azt lehet, hogy tudod. De azt nem tudod, hogy Nánát mért rontottátok le? Azt nem tudod, hogy a budai pasa lába előtt görnyed az egész magyar nemzet, és én, Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én, Móré László, én vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én, Móré László, akit ti rablónak és haramiának tituláztok!
Szusszantott. Aztán az öklével hadonászva folytatta:
- Volt volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, volt volna annyi jószágom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül viseli, akkor ma Móré László nevét a nemzet felszabadítójaként ünnepelnék. De mert nem volt, beszorított a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.
Veli bég odaérkezett az imámmal.
- Nem tudom, min feleseltek, de Szelim szava az igaz. Mert ő közelebb él az igazság forrásához, mint ti, hitetlenek.
- Micsoda Szelimnek? - hüledezett Török Bálint.
- Szelimnek - felelte Veli bég -, akit ezelőtt egynéhány nappal Móré Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.
Török Bálint keserűen kacagott:
- Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki, pogány, az apád dicsőségét!
Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem ugrik.
- Hitetlen disznó! - bődült a bég Bálint úrra. - Mindjárt láncba veretlek!
Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot vetett. Isten tudja, mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!
A bég megvetően nézett utánuk. Bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem folytatta a Bálint úr szidását. Ehelyett Móréhoz fordult, és olyan hangosan, hogy amazok is hallják, szólott neki:
- A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhívők seregébe lépsz. Elküldte ezt a tiszteletre méltó papot, hogy megismerd a próféta világosságát, kinek áldott a neve mindörökké.
- Gyerünk vissza a szobánkba! - hörögte Török Bálint. - Gyerünk vissza, jó Maylád barátom!
Néhány nap múlva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott mind a kettő Konstantinápolyban.
Csak az öreg Móré maradt a falak között.
Bálinték nem váltottak többé szót vele, de azt nemegyszer hallották, hogy ő is sürgette a szabadságát.
Veli bég egy ízben így felelt neki:
- Jártam az ügyedben megint a fényes Portán. Megjött már Magyarországból a levél. A budai pasa szépen lepingált, mondhatom. Azt írja többek között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé, hogy elvihesd az irhádat.
És a fejét csóválta, nevetett:
- Öreg, öreg, nagy róka vagy te!
A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga vezette a táborát, hogy a Dunántúlnak azt a két bástyáját ledöntse.
Tél volt már, mikorra hazatért.
A héttoronybeliek hétről hétre értesültek a hadjáratról, a hazatérésről is. Várták az új rabokat. Isten fel ne rója bűnül: még örültek is, hogy új ismerősök, talán jó barátok is jelennek meg az óriás börtönben. Mennyi újságot hallanak! Talán a családjukról is.
Egy délelőtt épp erről beszélgetnek, mikor az ajtajuk megnyílik, s Veli bég toppan be. Az arca sietéstől piros. A két kezét a mellére teszi, és meghajol Bálint úr előtt:
- A kegyelmes padisah hívat, nagyságos uram: méltóztassál azonnal öltözködni, s megyünk.
Bálint úr megrázkódott. A tekintete szinte elmeredt.
- Szabad vagy! - rebegte Maylád.
És kapkodták elő a szekrényből a ruhát. Veli bég elfutott, hogy maga is öltözködjön.
- Emlékezzél meg rólam! - könyörgött Maylád. - Említs meg neki, Bálint! Hiszen szemtől szembe állsz majd vele. Beszélgettek. Megemlíthetsz. Kérheted, hogy bocsásson el engem is veled.
- Nem felejtem el - mondta Bálint.
És remegő kézzel gombolta magára a virágos, kék atlaszt, amelyben elfogták. A téli, szép ruháit elnyűtte már. Azt a kék atlaszt nem viselte. Tartogatta. Reménykedett, hogy abban tér majd haza.
Csak kardot nem köthetett.
- Rajtad lesz visszatéret - mondta Maylád.
S lekísérte a lépcsőn. Örömszemmel nézte, hogyan ülnek hintóba Veli béggel, hogyan burkolódznak bő, prémes bundákba.
S a hintó elindult. Két lándzsás őr lovagolt mögötte.
- Istenem, Istenem! - fohászkodott Bálint úr az egész úton.
Százévnyi nagy időnek tetszett, míg végre bekanyarodtak a szeráj kapuján.
A Janicsár-udvaron át gyalog mentek a palotába.
Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga; nagy márványoszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet minden filigrán remeke lépten-nyomon. De Török Bálint nem látott egyebet, csak az előtte menő, fehér kaftános szolga háta közepét meg itt-ott egy vastag selyemkárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt gyanította, hogy a szultán ajtaja.
Kis terembe vezették. Nem volt abban egyéb, csak egy szőnyeg s azon egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás rézmedence, hasonlatos a budai templom sárgarézből való keresztelőmedencéjéhez, csakhogy nem oszlop tartotta, hanem egy márványlap, s nem víz volt benne, hanem parázstűz.
Török Bálint ismerte már azt a bútort: mangál a neve. Az a kályha télen a török földön.
A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen ajtónálló. Szoborként álltak a nagy fényes alabárddal. Mellettük Veli bég.
Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden hullámzó tengerre s a tengeren túl Szkutariba, mintha csak a budai palotája ablakából nézne le Pest városára.
Talán öt percig álldogált ott, mikor végre az ajtó kárpitját egy szerecsen kéz félrevonta. A következő pillanatban belépett a szultán.
Kíséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány szerencsen fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.
A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját, és meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett, és föléje tartotta két sovány tenyerét. Diószín kaftán volt rajta, hermelinprémmel körülszegett, és oly hosszú, hogy csak a két vörös papucsorr látszott ki alóla. A fején könnyű patyolatturbán. Az arca beretvált. Vékony, ősz bajusza hosszan lelógott, az állánál is lejjebb. Egy percig csak álltak szótlanul. A szultán ekkor ránézett a bégre:
- Eredj!
A bég fölkelt, meghajolt, az ajtóig hátrált. Ott ismét meghajolt, s eltűnt.
- Régen nem láttalak - kezdte nyugodtan a szultán. - Nem változtál semmit. Csupán, hogy megőszültél.
Gondolta Bálint: hiszen te se fiatalodtál, Szolimán. Mert megsoványodott a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei körülráncosodtak. Meg az orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirosítva.
De nem szólt Bálint semmit, csak várta, várta szorongó szívvel, hogy mi következik.
A szultán keresztbe fonta a karjait.
- Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. - (Bálint úr elsápad. A lélegzete is eláll.) - Az az egynéhány akol, ami még hátravan, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meghódol. - (Bálint úr nagyot lélegzik.) - Hát nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én visszaadnám. Mindent.
Bálint merőn néz. Az ajka megmozdul. De hogy mégse mond semmit, a szultán folytatja:
- Érted, mit beszélek? Hiszen te értesz törökül.
- Evet - feleli Bálint. (Ami annyit tesz: igen.)
- Hát én téged tennélek budai pasának.
Bálint válla megremeg egy pillanatra. Arca azonban komoly és bús marad. Tekintete lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a parázs.
A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint törökösen a lábához borul, talán azt, hogy magyarosan kezet csókol, vagy legalábbis hogy felel valamit. De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna, összefonta ő is a karjait.
A szultán elkomorodott. Fel és alá sétált vagy kétszer a szobában. Aztán megint megállt, és türelmetlenül kérdezte:
- Hát nem vállalod talán?
Bálint fölocsúdott.
Mert hol volt az ő lelke e néhány minutányi szünet alatt! Beszárnyalta az összes várait, birtokait, erdőit, mezőit, ölelte a feleségét, csókolta a gyermekeit, ült a kedves paripáin, szívta a szabadság levegőjét.
Felocsúdott a hangra, mint az álomból ébredő.
- Kegyelmes császár - szólt mély megindulással -, ha jól értem a szavadat, Werbőczynek a helyére méltóztatol rendelni engem.
- Nem. Werbőczy meghalt. Még abban az évben halt meg, mikor te eljöttél. A helyét nem töltjük be többé. Én téged rendes pasának akarlak. A legnagyobb pasaságot adom neked és a legteljesebb szabadságot.
Bálint úr csak bámult a császárra, mintha az valami csoda volna.
- De hát hogyan, felséges uram? - szólalt meg végre. - Magyar pasának?
- Nem: török pasának.
- Török pasának?
- Török pasának. Mondtam, hogy Magyarország nincs többé, tehát magyar sincs többé.
- Hogy én törökké legyek?
- Pasa.
Török Bálint feje lecsüggedt. Sóhajtott. Ránézett a szultán arcára, és mély, bús hangon szólalt meg:
- Másképp nem lehet?
- Nem.
Török Bálint behunyta a szemét. A melle nehéz lélegzettől zihált.
- Felséges úr - szólalt meg végre. - Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz. De már én abban vénültem meg... Nem tudok mást mondani, csak amit gondolok.
- Hát mit gondolsz? - szólt fagyosan a szultán.
Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:
- Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, én nem... én nem... én nem!...
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
