9

Full text search

9
Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
- Hé, emberek!
A kiáltásra elképedt arcok jelentek meg fenn a temetőüreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás, dísztelen sisakban, amely szíjjal volt az állához erősítve.
Varsányi újra felkiáltott:
- Én vagyok itt, Varsányi! Húzzatok fel!
A karjába emelte Évát, és koporsóról koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta, és beleült.
Az emberek felhúzták.
A sírüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Azok bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.
- Hozzatok vizet - mondotta Varsányi a parasztoknak.
Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok, emberek repültek benne.
A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsüketült s a földre bukott.
A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
Minutákig tartó halotti csend követte ezt a robbanást.
Halotti csend a várban és a váron kívül, a török táborban is.
Mindenki kábultan nézett maga elé.
Az ég szakadt-e le? Vagy a föld nyílott meg, hogy tűzokádó pokollá válva, ítéletnapi borzalmas lángözönbe borítsa a világot? - nem értette senki.
Török csel! - Ez volt az egyetlenegy gondolat a várban, mindenkiben.
A vár elveszett! - Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt szíveket kővé dermesztette.
Gergely a Sándor-bástya alján pokolszerrel telt bögréket kötözött. A robbanás szele nekitaszította őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve borították a falat.
Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló, kerengő ember és külön egy combtól egész emberláb.
Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolataszakadt, süket arccal nézett az első percben maga elé.
A következő pillanatban azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket elszakított, megvadult paripák látszottak mindenfelé.
Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
- Végünk! - hangzott a várban mindenfelé.
Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át összevissza. Mindenki menekült, és senki se tudta, hova.
A levegőből sűrű, fekete hó hullongott. Oly sűrű, hogy tízlépésnyire nem lehetett benne látni. A pörnye volt az. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
S eléktelenedett holttestek és vérző emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és gerendákon.
Dobó hajadonfővel, a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.
- Nem történt semmi! - kiáltozta jobbra-balra. - Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!
A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapították a népet mindenfelé:
- Vissza mindenki a helyére! Csak huszonnégy tonna puskapor...
Mekcsey dühében egy eltört lándzsanyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat:
- Fegyvert fogj, a kutya Heródesedet! Falra!
S maga is leugrott a lóról. Öles kopját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant. - Utánam, fiúk! Utánam, aki ember!
A falra mászó törököket hosszú sortüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kopja, a kard, a csákány.
A török szintén rendezetlenül egymást nyomta előre-hátra, s kint a falak körül éppakkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete pernyehullásban a tarka török had a templombástya felé.
- Itt maradj! - kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templombástyára.
Útközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt ott, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
Áttaszította az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:
- Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
S mikor fölértek, lezúdította a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.
Varsányi, mikor felocsúdott, az asszonyt látta maga előtt a földön. A két pap azon ingesen-stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, vélhetőleg az ágyúkhoz.
Varsányi fölemelte Évát a vállára, mint valami zsákot, és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, oda való.
S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.
Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.
A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete, tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli építéssel együtt ledőlt azon a helyen, s a két szárazmalomnak, amelyik ott dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha állt. Azok vérükben döglötten hevertek.
A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Báthory György küldött harminc drabanttal Erdőd várából.
S a közelben álló katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horváth Gergely nevű vitéznek vállban szakította le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.
A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképpen észhez, mikor látták, hogy a török nem bírt a várba felhatolni.
- Az Isten velünk van! - kiáltotta Dobó a haját hátrasimítva és az égre pillantva. - Bízzatok, vitézek, az Istenben!
Az ostromot voltaképpen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.
Amint az első létrán végigömlött a forró, paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerteugrott. Ki a kezéhez kapott, ki a nyakához, ki az arcához. A fejüket pajzzsal takarva kotródtak el a falak alól.
A várbeliek könnyebben lélegzettek.
Dobó a molnárokat és ácsokat hívatta.
- Szedjétek össze hamar a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő külyüs malmot. Ami hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják!
S körülpillantott.
- Hol a számtartó?
Egy kormos, fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fújva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.
Az öreg Sukán volt.
- Sukán bácsi - mondotta Dobó -, adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.
Csak akkor gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.
A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.
Amint Dobót meglátta, fölkelt.
- Te vagy, Varsányi?
- Én vagyok, uram.
- Mi hírt hoztál?
- Királyi követet hoztam, uram, a várba. Asszonyféle.
Dobó szinte rohanva ment le Baloghnéhoz.
- Hol a követ? - kérdezte.
Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel - a fia sisakját.
- Követ? - kérdezte bámulva. - Csak egy asszony jött.
- Hát az az asszony?
Baloghné benyitott a szomszéd szobába, s megint bevonta az ajtót.
- Alszik - mondotta -, ne háborgassuk. Igen el van csigázódva, szegény.
Dobó benyitott.
Éva az ágyban feküdt, fehér, tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajával környezetten félig be volt süppedve a párnába.
Dobó elámulva nézte azt az aluva is szenvedő, halottszín női arcot. Nem ismerte.
Visszavonult.
- Valamit levelet nem hozott?
- Nem.
- Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?
Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.
- Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük. Attól tart, hogy kegyelmed nem szívesen látja.
- Kérem a nőnek a ruháit!
Baloghné egy sáros, meszes, török katonai ruhát emelt be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénszínsárgák, rajtuk sarkantyú. Az övben ötven és egynéhány magyar arany, egy kardnak a hüvelye és két törött jatagán.
- Tapogassa össze a zsebeket.
Az egyik zsebben papiros zörgött.
- Ez az - mondotta Dobó.
S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.
A vár rajza volt az.
Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy zsebkendő meg egy pár összegyűrt kesztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.
Semmi.
- Nincs-e nála az ágyban?
- Nincs - felelte Baloghné. - Én adtam szegénykének inget is. Ó, hogy össze volt törve... Régen nem alhatott. A föld alatt jött be, a Halottak útján át.
Dobó behívta Varsányit.
- Azt mondtad: követ.
- Úgy értettem.
- Hát nem mondta tisztán?
- Nem beszéltünk mink, uram. Az alagúton jöttünk be csaknem futvást.
- Micsoda alagúton?
- A temetőn át.
- Hát ott is van alagút?
- Már nincs, uram.
- A töröknek van-e élelme?
- Jön néha tíz-húsz szekér liszt meg egy-egy nyáj birka. Isten tudja, hol szerzik! A rizsük régen elfogyott.
- Eszerint nem éheznek még?
- Eddig nemigen.
- Mit tudsz még a táborból?
- Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.
- A várba?
- Bizonyosan, mert a lagundzsik dolgoznak.
- Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hírt kellett volna hoznod.
- Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették, s nem volt janicsárruhám. Gyanút keltett volna, ha át akarok rajtuk jönni.
- Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és jelentsd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül fogsz tartózkodni.
Az írás még a kezében volt.
Hívatta Mekcseyt.
- Fogd ezt a rajzot - mondotta neki. - A föld alatti utak vannak rajta. Nem is tudtam, hogy ilyen rajz is van a világon. Szólítsd azonnal a kőmíveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél kell befalazni azt az alsó utat.
Még a két apródnak osztott egynéhány megbízást, azután fürdeni ment. S ahogy fürdés után újra öltözködött s a lábszárvasat kapcsolta, végigdőlt utána a medvebőrös lócán.
Így aludt mindig, ahol elnyomta az álom a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy sohasem alszik.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me