A hinduizmus
A hinduizmus
Az árja népek honfoglalásával (i. e. II. évezred dereka) új szakasz kezdődött India vallástörténetében. Az ekkortól kibontakozó vallási kultúra több évezredes fejlődése a mai India vallási világának is meghatározó eleme. Azt a hitrendszert, amelyet ma a hinduk többsége követ, általában hinduizmusnak szokás nevezni. E név mögött valójában egységes, de három korszakra tagolódó fejlődési folyamat áll: a védikus periódus (az i. e. 6. sz.-ig) a brahmanizmus (i. sz. 10. sz.-ig) és a hinduizmus (máig tartó) szakasza.
Az Indiát meghódító nomádok vallási képzeleteinek középpontjában istenített természeti erők álltak: az Ásurák és a Dévák, a segítő és ártó lények csoportja. Diausz, az ég, Szurjá, a Nap, vagy Agni, a tűz istene, akik felett a személytelen Sors, a Ritá uralkodott. A pantheonba hamarosan bekerültek ősi indiai istenek is: Lahami, a szerencse, Szárászvati, a tudás vagy Durgá, a természeti erők úrnője. E fejlődés dokumentumai a legősibb indiai szent könyvek, a Védák, ősi himnuszok, dalok, szertartási és varázsszövegek gyűjteményei. E szövegek szerint a világ Diauszpita és a Földanya nászából származik. Az istenek társadalmának élén a harcos király, Indra, Mithra napisten és Varuna, a pusztulás ura áll. Az istenek egész világa felett pedig a kifürkészhetetlen Világtörvény, a Dharmá parancsol. E fogalom az indiai vallási világkép alapja; az örök, kozmikus körforgás elve. Eszerint a világ végtelen és örök; története a káosz és a kozmosz állandó váltakozása, az istenek, a természet és az ember szakadatlan születése, pusztulása és újjászületése.
E folyamatban az emberek sorsát a jó-, ill. a rossztettek által meghatározott végzet, a karman irányítja. Már ebben a korszakban kibontakozik a lélekvándorlás hite, aminek következtében az indiai vallásban nincs túlvilághit. Az emberek világában az állandóság és a változás alapja a kasztrendszer: a papok, harcosok, kézművesek és szolgák osztálya örök, s csak a türelem és belenyugvás ad némi esélyt, hogy az ember következő életében magasabb kasztba szülessen. A végzetnek az istenek sem parancsolnak, ők is csupán segíthetik az embert boldogulásában.
Az i. e. 6. sz.-tól új szakasz kezdődik az indiai vallásfejlődésben. Új szent könyvek, az Upanisadok születnek, megszilárdul a kasztrendszer, megerősödik a papi rend szerepe. E kor indiai hitének alakulásáról őriz emléket a két nagy eposz, a Máhábháráta és a Ramajána. A régi istenek elvesztik vezető szerepüket, s helyükbe egy sajátos istenhármasság (trimurti) lép: Brahmá, a világ teremtője, Visnu, a világ fenntartója és Siva, a pusztulás ura. E három isten tevékenységeinek sajátos körforgása a világfolyamat ciklikus, ismétlődő rendje.
A klasszikus indiai vallásosság soha nem ismerte az egységes, dogmatizált hitrendszer vagy a szervezett egyház fogalmát. Kialakult a számtalan isten szentélyének kultuszát ápoló papság; a remeteség és szerzetesség; a mai hindu életét is kultikus (étkezési és magatartási) szabályok sokasága alakítja. Ugyanakkor az alapvető rituális és teológiai elvek közül ki-ki kedvére választhatott magának szemléletmódot, iskolát, sőt istent is. Így alakulhatott ki az utóbbi fél évezredben az a vallási sokféleségbe vesző brahmanizmus, amelyet hinduizmusnak neveznek. A mai hindu vallási világában Brahmá kultusztalan isten, csupán mitológiai, filozófiai fikció. Vannak, akik Visnut, mások Sivát tisztelik főistenként, ismét mások pedig archaikus kultuszoknak hódolnak. Ami közös, az a karma-tan és a lélekvándorlás hite, a meditációra és az aszkézisre való hajlandóság. Sokoldalúan hatott a hinduizmusra a buddhizmus, majd az iszlám: ezeknek sok elemét magába fogadta, mitológiájába és rítusába építette.
Képlékenysége ellenére a hinduizmus korunk egyik legtöbb hívőt számláló vallási rendszere: Indiában, a környező országokban és az Indiából kivándoroltak között mintegy 600 millió követőjét tartják számon. Ugyanakkor a hinduizmus nem volt és ma sem misszionáló vallás: hatása soha nem lépett túl az indiai civilizáció hatókörén.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
