A kereszténység
A kereszténység
A római uralom alatt élő zsidóság megváltót váró szellemi légkörében lépett fel i. sz. 30 körül Palesztinában a közeli Isten országát és a megváltást hirdetve Jézus, a keresztény vallás megalapítója. Az újszövetségi elbeszélés szerint tanítása és csodái, kereszthalás és feltámadása egyaránt azt bizonyította követői számára, hogy személyében elérkezett a várva várt Messiás. Tanítványainak mozgalma kezdetben zsidó hitújító csoportnak indult, hamarosan azonban megnyílt a pogányok, a nem zsidók előtt, s ettől kezdve mind határozottabban egy új vallás körvonalai kezdtek kirajzolódni.
Az első keresztények közeli világvégét vártak és arra készültek. Vagyonközösségben éltek, együtt imádkoztak és elmélkedtek Jézus tanítása felett; közösen böjtöltek, kultikus lakomákat tartottak és szigorú aszkézist javasoltak. Hamarosan megindult az új hit terjedése. Noha az új vallás képviselőit a római hatóságok gyakorta üldözték, a keresztények már az 1. sz. végén szinte az egész Római Birodalomban jelen voltak. Alapvető hitelvük, hogy Jézusban Isten saját fiát, a megígért megváltót küldte az emberek közé. Aki a szeretet általa követett parancsát elfogadja, megváltásban, örök üdvösségben részesül. A 40-es évek végétől Pál apostol és mások jóvoltából megindult a keresztény tan idomulása a hellenisztikus gondolkodáshoz; Jézus mítosza egyre hasonlatosabbá vált a meghaló és feltámadó istenek közismert és népszerű képzetéhez. Az első gyülekezeteket Jézus tanítványai, az apostolok irányították, akik hitük szerint a Lélek adományainak (karizmáknak) voltak birtokosai: nyelveken értettek és szóltak, csodás gyógyításokat tettek. A gyülekezeti munkában a vének és a gyülekezeti szolgák segítették őket, a közös anyagi ügyeket pedig a püspökök kezelték. Kezdetben az egyes közösségeknek sem szilárd szervezete, sem állandó hitelvei nem voltak, csupán a Jézusban mint megváltóban való hit kötötte össze őket. A 2. sz. elejétől azután – a számbeli gyarapodással párhuzamosan – megindult a szervezett egyház és a szisztematikus tanítás kialakulása. A püspökök váltak fegyelmi és hittani ügyekben is a közösségek vezetőivé, s az elszórt gyülekezetekből szervezett, hierarchikus egyház épült ki. E folyamatban került sor a Jézusra és tanítására vonatkozó hagyomány lejegyzésére, 50 és 120 között megszülettek az újszövetségi iratok, a 2. sz-ban pedig megindult az újszövetségi gyűjtemény kialakítása. A keresztények kezdettől szent könyvüknek tekintették és Ószövetségnek nevezték a zsidó Bibliát, kiegészítve azt a megújított szövetség 27 iratával. Az újszövetségi anyag legfontosabb része a Jézus-hagyományt rögzítő, Jézus erkölcsi-vallási tanítását őrző 4 evangélium volt, ezt egyéb iratok, főként levelek egészítették ki. Létrejöttek az egyház fegyelmi rendjének első elemei, állandósultak olyan szokások, mint a keresztelés vagy a böjti fegyelem.
A hitelvek pontosítása fölötti vitában a 2. sz.-tól jelentős keresztény irodalom született (patrisztika), és megjelentek a hittételeket „hamis módon” értelmező eretnek irányzatok is. Az egyházat ebben az időszakban hevesen üldözték a római hatóságok; a hitnek mártírjai támadtak, akiket kezdettől kultikus tiszteletben részesítettek. A keresztényüldözések 313-as megszüntetése végül megnyitotta az utat a világméretű terjedés előtt: alig 100 esztendő kellett ahhoz, hogy az új hit minden más vallást kiszorítva a Római Birodalom kizárólagos vallásává legyen. A legalitás viszonya között gyorsan épült ki az egyház szervezete: létrejöttek az egyházmegyék, egyháztartományok, kialakult a zsinatok megtartásának szokása, és megjelentek az első keresztény remeték, a szerzetesség előhírnökei.
Már Jézus, de tanításának továbbadói is lojális álláspontot képviseltek a világi hatalommal való együttélés ügyében, az 5. sz-tól pedig – Róma hanyatlásával párhuzamosan – a keresztény egyház, amely magát igazhitűnek és katolikusnak nevezte, egyre inkább részesévé lett az államhatalomnak. Amikor a népvándorlás hullámai elsöpörték a Római Birodalmat, bebizonyosodott, hogy a pogányok között erősen misszionáló kereszténység a kulturális és politikai folytonosság letéteményese, a Róma utáni világ szervező ereje és ideológiai-kulturális bázisa lehet. Az új, feudális Európa már e hit elvei alapján épült fel a korai középkorban.
A keresztény lét első, teológiailag precíz megfogalmazása az egyház püspökeinek első egyetemes gyűlésén (zsinatán) Niceában történt, 325-ben. Az ezt követő évszázadokban a hitelveket, dogmákat részletesen megfogalmazták. Ezek sorában a „ki Jézus?” kérdésre adandó válasz volt a krisztológiai dogma, amely szerint Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia, a Messiás, egyszerre valóságos ember és valóságos isten is. Meghatározták a keresztény istentan szentháromságos formuláját is, azt, hogy Isten egylényegű három személy: Atya, Fiú és Lélek (Szentlélek). Megfogalmazták Mária istenanyaságát, a klasszikus kegyelemtan elveit, Jézus feltámadásának valódiságát és sok más, a keresztény tanítás közös lényegét jelentő alapelveit is.
A dogmatikai harcok során egyházszakadások is történtek, amelyek egyike-másika ma is érezteti hatását.
A kereszténység időközben komoly sikereket ért el: teret nyert Afrikában, Ázsiában és a germán népek között, valamint megindult a szláv népek megtérésének folyamata is. E diadalmas fejlődésnek külső események vetettek véget; a Nyugat-római Birodalom bukása, az iszlám megjelenése, majd a katolikus és ortodox egyházak közötti szakadás már új egyháztörténeti korszakot jelzett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
