A hétfalusi magyarok guzsalyosai és tánczmulatságai.
A hétfalusi magyarok guzsalyosai és tánczmulatságai.
A magyar falusi népnél az estélyeket a guzsalyosok vagy fonókák szokták helyettesitni: itt szokta a fiatalság a hosszú téli estvéket kedélyesen eltölteni, a kellemest a hasznossal, a mulatozást a munkassággal kapcsolván össze. A guzsalyosok Hétfaluban szintén divatosak, felváltva szokott a leányos házaknál mind a két nembeli fiatalság egybeseregleni, és pedig a gazdag mint a szegény egyaránt; mert itt a nép között meg van az egyenlőség érzete, s a vagyonosság vagy más társadalmi előny elzáró válaszfalakat egyáltalában nem szokott ember és ember közt emelni.
Azt mondók, hogy a guzsalyosokban a kellemes a hasznossal, a mulatság a munkával van párositva; ez azonban eddig csak a szép nemre nézve állott, a mennyiben a leányok az estét fonással töltötték el, de a férfi sereg semmi hasznost nem művelt, legfölebb az eleső orsókat leste s a nők mulatására meséket mondott, vagy mindig elvitt furulyájukkal mulattatták; az ujabb időkben azonban Hétfalunak minden kinálkozó alkalmat felhasználni tudó lelkesebb lelkészei és tanitói azon igyekeznek, hogy a guzsalyosokat nép olvasó-egyletekké alakitsák át, az által, hogy mig a nők fonnak, azalatt a legények mulatságosan oktató olvasmánynyal vagy szavalattal igyekezzenek saját és a gyöngéd nem lelkületét finomitani és művelni. Ezen üdvös szokás Bácsfaluban s még pár községben kezd már meghonosulni, s valóban ohajtandó lenne, hogy az ne csak a barczasági magyar falukban, hanem országszerte mindenütt terjedne el. A guzsalyost rendszerint táncz szokta befejezni, s azért azt ugy tekinthetjük, mint a nép táncziskoláját, mert ezen szükebb körben szokták az ujoncz tánczosok magokat begyakorolni, hogy a vasárnapi táncznál tudatlanságuk miatt ne kelljen pirulniok.
Hétfalu csaknem minden községében van vasárnap délután táncz, még pedig mig a szép idő tart, mindig szabad ég alatt az utcza tágasabb helyén, vagy valamely udvaron. A muzsikus fogadó két legény reggeli isteni tisztelet után a lelkésztől engedélyt kér a tánczra, ki azt irásban adja meg, melyet a falnagy megerősit, és igy a táncz az egyházi és világi hatóság beleegyezésével megy végbe. Sajátságos és csak Hétfaluban lévő szokás az, hogy a vasárnapi táncz terheit a leányok szokták hordozni, mert a zenészeket a muzsikusfogadó legények szokták ugyan felfogadni, de azok fizetése a leányoktól kerül ki; e mellett a leányoknak kell tánczoltatójuk (szivök választottja) kalapvirágáról*, sőt még arról is gondoskodni, hogy a muzsikusfogadó (tánczrendező) legények számára mézespálinka is legyen, miből aztán ezek, mint a leányok adományából, a többieket is meg szokták kinálni.
A tánczbokréta télben csinált nyárban természetes virág; a leány szerelmének hő fokát e bokrétákról szokták megitélni, s különösen azon leányról mondani, hogy legényét nagyon szereti, a ki a bokrétába bajosan megszerezhető havasi virágokat is szokott kötni.
A táncz kezdetekor csak a legények gyülnek fel, s midőn a hegedü, czimbalom, klárika (clarinette) és kobzából* álló zenekar táncznyitányát elkezdi, a legények egymás mellé sorakozva, s kezeiket egymás vállán áttéve, körben mozogni kezdenek, ismét a középre összefutnak, s épp oly ütemesen járják el a Görögországból eredő Brut vagy Briu tánczot, miként az oláhok*. Erre rögtön csárdás következik, melynek kezdetével a két muzsikusfogadó a szomszédos udvarokra távozik, hol a felnőtt leányok* tánczruhájuk pompájában meghuzódva várják a tánczbavitelt. Itt egy-egy muzsikus-fogadó három-négy leányt is mintegy erőltetve kezénél fogva bevezeti a tánczhelyre, hol a legények (rendszerint kit-kit választottja) rögtön átveszik; a muzsikus-fogadók ujból visszatérnek s a szomszédos udvarokról addig vezetik a leányokat, mig ilyeket találnak; ott pedig olyan szokott lenni, kinek legényszeretője már jelen van a tánczban*, mert az olyan leánynak, kinek szeretője hiányzik, nincsen becsüje (csekélyre becsülik). A legények tánczközben kézről-kézre veszik a leányokat, az oly leányról, a ki sokáig egy-egy legény kezén nem marad, arról a nézők azt szokták mondani, hogy „megbecsülték”; az oly leány felett, ki sokáig megakad egy-egy legény kezén, sajnálkozni szokták, önmaga is elveszti minden kedvét. Estefelé férjeik engedelmével a fiatalabb menyecskéket is beviszik a tánczba, mikor aztán a házas embereknek is joga van abban részt venni. A tánczrendben a magyar és oláh tánczok váltakoznak. A legényeknél szokásban van a tánczszók kiabálása s jellemző az, hogy a magyar tánczszavak mindig az illem határai között maradnak s gyakran költői becscsel is birnak, mint például: Jerre hozzám szivem Furuzs, ne legyen szived háborús; vagy: Huzzad czigány, nincs bánatom, kezemen van szép angyalom; mig az oláh nótákhoz alkalmazott oláh tánczszavak legnagyobb részt illemsértők*.
A kobza vagy guitareszerü hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolcz hurja van, ezt tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható czimbalmot helyettesiti, s talán nem tévedek, ha ezt a régi költők által használt kobozzal, miként neve is jelöli, ugyanazonosnak tartom.
A briu oláhul övet jelent; a tánczra azért van alkalmazva, mert a legények öveiket tartva fogódznak össze; a briuval kezdődik és végződik minden táncz mulatság.
Mert a még nem confirmált leányok soha sem mennek tánczba, legfelebb a guzsalyosban levő tánczleczkében való részvétel van nekik megengedve.
Azt pedig a leány már csak azért is tudja, mert a tánczba a szülőktől mindig a választott kéri ki a leányt és vezeti el.
Szerencsére a hétfalusi magyar nők az oláh nyelvet nem értik; mert a férfiak még megtanulják; de a nők nem tanulják meg, miután az oláhok sem birnak annyi méltánylattal, hogy az őket befogadott ős lakók nyelvét magokévá tegyék.
Az oláh tánczok közt estve felé a hora is figurál, még pedig nyomasztólag, mert ekkor szednek fel a muzsikus-fogadók 10–20 krt minden leánytól a zenészek dija fedezésére. A horában nők és férfiak körbe fogódznak, hármat előre hármat hátra, azután jobbra és balra is ennyit lépnek, ebből áll az egész táncz, a mi inkább minden élénkség nélküli tipogásnak nevezhető mint táncznak. A hora folyama alatt a zenészek a középen, a táncznézők a körök kivül foglalnak helyet, onnan nézik rendre a legényeket, leányokat, s teszik meg észrevételeiket, megjegyzéseiket; szóval ez a táncz nem csak a fizetés, hanem a megkritizálás táncza is. A hora mellett még divatos a szerbiászka, itt a legények szintén körben tánczolnak mint a Briuban, anélkül azonban, hogy összefogódznának. Még divatos az oláhtáncz, ebben nők és férfiak mindkét kézzel összefogódzva páronkint tánczolnak, olyformán mint a csárdásban, s időnként együtt forognak, mig máskor a nőt a férfi feltartott egyik kezével pereszlenszerüleg forgatja. Eléfordul a polka és keringő is igen ritkán; de mindezeket kezdi háttérbe szoritani a lassu magyar táncz; az ujabb időben nagyon felkapott csárdás és a székelyeknél is divatos kalákás vagy csürdöngető.
Tánczok alkalmával megtörténik, hogy néha a mézespálinka, vagy a féltékenység verekedéseket is idéz elő, hanem azok soha sem oly vérengzők mint a székelyeknél, s legtöbb esetben a muzsikusfogadók, vagy a közbelépő öregeknek sikerül az ügyet békésen kiegyenliteni.
A hétfalusiak lakadalmi ünnepélyei meglehetős sok tánczczal vannak egybekötve, amint azt majd a menyegzők leirásánál alább elő fogom adni, itt egy már-már divatból kimenő tánczczal egybekötött farsangi mulatságot fogok leirni, az az hogy annak igen sikerült leirását Bab Pistától, Hétfalu e korán elhalt költőjétől, átvenni, ki azt az „Ország Tükre” 1862. évf. 6-ik számában oly szellemdusan ismertette; de mivel a forgalomból kimenő folyóiratokban inkább csak kis körben olvassák, s azokkal együtt könnyen feledékenységbe mennek, azért annak e munkámban való fölelevenitését szükségesnek itélem. Ezen farsangi mulatság az ugynevezett Boricza, melyről Bab Pista mint már elenyészett, divatból kiment mulatságról tesz emlitést. Az igaz, hogy a négyfaluban ma már a boriczát csak hirből ismerik*, de Pürkereczen még napjainkban is fenntartja magát s teljes pompájában virágzik, sőt a pürkereczi boriczások a szomszédos Zajzon és Tatrangon is be szokták az ősidőknek ezen daliás mulatozását mutatni. Minélfogva arról nem mint voltról, hanem mint létezőről kell beszélnünk.
A Boricza azért élte túl magát a négyfaluban, mert a lelkészek azt mint a régi vadság jelét üldözték; én helyeslem azt, ha oly dolgokat, a melyek a nemzeti sajátság, nyelv, felvilágosodásnak és jó izlésnek ártanak, kiküszöbölni törekednek; de az oly ős szokásokat és ünnepélyeket, a melyek semmi hátrányt magok után nem vonnak, kár kiküszöbölni, mert azok mult időknek classicus emlékei. Ilyennek tartom a boriczát is, melynek fennmaradása a nép erkölcseire semminemű rosz hatást nem gyakorolhat.
Bab Pista a Boricza leirásához illesztett előszavában a többek közt ezeket mondja: „Az előtt örömtől reszketett vén és ifju, midőn a boricza ideje közelgett, s a falvak fenyőtermetű legényei heteket használtak fel csupán az előkészületekre; most gondolni is alig gondol valaki a szilaj szenvedély, a pezsgő jó kedv ama fényes, zajos idejére. Mi azonban vessünk vissza egy pillantást és nézzük meg, mikép folyt le akkor a barczasági magyarok farsangi mulatsága.”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
