Székelyek • Irta: Hóman Bálint
Székelyek • Irta: Hóman Bálint
Róma dunai tartományainak kiürítése után a Kárpátmedencét keletről és északról más világtájak felé költöző germán népek lepték el. Dáciát a római légiók és a provinciális lakosság kivonulása után 271-ben nyugati-gótok szállták meg, de néhány évtized multán eltöltöztek s helyüket a Don és Alduna között élő keleti-germán népcsoportnak egy másik ágazata, a gepida nép foglalta el. 372 után a gepidák a Don vidékéről az Alduna balpartjára – a mai oláh síkságra – átköltözött keleti-gót rokonaikkal együtt meghódoltak a pontusi síkság és a Kárpátmedence népeit hódoltató hún hatalomnak. Attila háromévtizedes magyarországi uralma idején a gepidák és a keleti-gótok uralkodói fegyvertársai és tanácsadói voltak a világverő hún királynak.
Az Attila halála (453) után kitört testvérharc idején a gótok és gepidák is szembekerültek egymással s amazok kénytelenek voltak Pannonia és Illyria földjére menekülni. A gepidák a következő száz esztendőben erdélyi lakóhelyükön élték át a többi rokonnépeket távoli nyugati tájakra sodró népvándorlás förgeteges korszakát. Hatalmukat egészen a Tisza vonaláig kiterjesztették s egyik legnépesebb szállástelepük éppen a Tisza és Maros összefolyásának vidékén – Attila egykori székhelyének körzetében – volt. Innét benyomultak az Alduna mentén a Dráva-Száva-közére is, de uralmuk ott nem sokáig tartott; a VI. század elején Itália új királya, a keleti-gót Teodorik visszaszorította őket tiszántúli országukba. E század derekán a gótok helyére Pannoniába költöző longobárdokkal ütköztek össze s a véres küzdelem teljes megsemmisülésükkel végződött. A longobárdok az avarok Belsőázsiából jött népével szövetkezve tönkreverték a gepidákat, de maguk is kénytelenek voltak hatalmasabb szövetségeseiknek Pannoniát átengedni.
A Kárpátmedence elnéptelenedett területe az avarok birtokába került. A nagy pusztulást túlélő néhány gyérlakosságú gepida telepnek – melyekről még a IX. század első felében is megemlékeznek az írók – a magyarok bejövetelekor már semmi nyoma sincsen, lakóik nyilván felszívódtak a Kárpátmedence határvidékeiről egyre sűrűbben beszívárgó szlávok közé.
A középázsiai síkságról minden átmenet nélkül Európa szívébe érkező avarok új hazájuk területén is hívek maradtak ősi lovas-nomád-állattenyésztő életmódjukhoz. Az Alföld, a dunántúli dombosvidék és a folyóvölgyek nagyobb állatok tartására alkalmas földjét szállták meg. Az erdővidék határán, de az avarok alföldi szállásterületén is több csoportban elszórva éltek közöttük a Volga-Don-közéről magukkal ragadott kuturgur és onogur töredékek, a magyarországi avar-korszak sokhelyt fellelhető, sajátosan fejlett s a keresztény kultúrával is hamar érintkezést találó, kaukázusvidéki kultúrájának hordozói. Az ázsiai nomád keleti-török és a fejlettebb bolgár-magyar kultúrkörből ideszakadt népelemek mellett a határszéleken már feltűnnek az északnyugati részekre észak felől, a déli és keleti hegyvidékre dél felől beszívárgó szlávok.
A régi lakosaitól elhagyott Kárpátmedencében kétszázötven éven át csupán török és szláv fajta népelemek éltek. Nem sokban változott meg az ország néprajzi képe az avar hatalomnak 800-ban bekövetkezett bukása után sem.
Nagy Károly diadalmas hadjárata után Pannonia a Dunavonalig s a Duna balpartján a zólyomi nagy erdőségtől nyugatra eső országrész is a frank-római császár fennhatósága alá került. Az újonnan alapított Ostmark és a Friauli-őrgrófsághoz tartozó Karintia területén német telepek és katonai őrhelyek keletkeztek, köztük néhány a későbbi magyar határon belül. Pannonia délnyugati részén, melyet még a XII. században is »a rómaiak legelőjének« (Pascua Romanorum) neveztek, Illíriából, Dalmáciából, Friaulból, Istriából jött latinnyelvű barbár pásztornépség legeltette nyájait, kiket a Szent László-kori Gesta Ungarorum-ban fenntartott magyar hagyomány a XI. század végén szláv szóval »olasz« (blasii) vagy »oláh« (blachii, qui et pastores Romanorum) néven emleget s akiknek semmi közük sincs a XIII. század elején Erdélyben feltűnő oláhokhoz. A Dráva-Száva-közén, minek elfoglalása után Szent László »Messie rex«-nek nevezi magát, »messianus«-nak mondott délszláv-bolgár népség lakott. Az ország eléggé gyér lakosságának többsége szlávokból került ki, akik a német hatalom védelme alatt hegyeikből most már lemerészkedtek a síkföldre és a dombosvidékre. Ezek kinevezett fejedelmei alapították meg a frank-német birodalom kötelékébe tartozó három szláv fejedelemséget: a Morva folyó két partján Szvatopluk morva-szlovák, a Rába-Balaton-Dráva-közén Pribina pannón-szlovén, a Dráva-Száva-közén Braszlav szlovén hercegségét. A Dunántúl nyugati része majdnem teljesen néptelen volt, az Alfölddel együtt »az avarok pusztaságának« (Deserta Avarorum) nevezték.
Nagy Károly hódításával egyidőben a Tiszavidék és Erdély fölé a dunai bolgároknak az Alduna és a Déli-Kárpátok közt is uralkodó népe terjesztette ki hatalmát. Az elszórt szláv telepeket és a bolgár földről most betelepített bolgár-szlávokat a bolgár-török uralkodó réteghez tartozó ispánok kormányozták. Ezek szervezték meg a gyéren lakott új tartomány katonai és gazdasági igazgatását, ezek vették újra művelés alá az erdélyi sóbányákat. A bolgárok és szláv alattvalóik emlékét őrzi a Tiszavidéken és Erdélyben máig fennmaradt néhány bolgár-török és számos szláv földrajzi név.
A XI. századi Gesta Ungarorum – a XII. és XIII. századi magyar krónikák egyezéseiből helyreállított szövege szerint – a »dunántúli« oláh pásztorokon (vlachi, qui et pastores Romanorum), német vitézeken (teutonici, milites Romani), a kor terminológiája szerint moesiainak (messiani) nevezett drávántúli szlávokon és bolgárokon s a szerémségi görögökön kívül szlávokat és bolgárokat említ a honfoglalás előtt az egész ország területén. De tudott még egy népről, amelyik a honfoglaláskor szabad elhatározásból itt csatlakozott a magyarokhoz: a székelyről.
Székely legények és leányok. Udvarhely megye.
E régi magyar hagyomány szerint a székelyek már a velük rokon magyarok honfoglalása előtt is Magyarország lakói voltak. Attila hún király népéből maradtak ezen a földön és »az idegen nemzetek« támadásai elől húzódtak a hegyektől védett erdélyi Csigla-mezőre. Innét jöttek elő a magyarok megérkezésekor, hogy a rokonnéphez csatlakozzanak. Némelyek az ősi hagyománnyal szemben magyar vagy besenyő telepeseket látnak bennük, avagy a honfoglalás előtt a hét magyar törzshöz csatlakozott kazár-kabarokkal azonosnak vélik őket. A magyar hagyomány azonban – III. Béla király Névtelen Jegyzőjének és Kézai Simonnak egymástól független a XI. századi ősforrásra visszavezetendő egybehangzó vallomása szerint – a Don és Dnyeper mellől a magyarokkal együtt jött s a Névtelennél »kúnnak«, Kézainál pedig »Aba népének« nevezett kabarokat és az új haza területén csatlakozó székelyeket egész világosan megkülönböztette.
Törökképzésű »székely« (=királyfi népe) nevének és nemzetségi szervezetének és életformáinak, könnyű lovas harcmodorának és a földműves életmódra való teljes áttérés után is ökörben fizetett ősi hódolati adójának tanusága szerint a székely mindenesetre török kulturájú nép volt. Erdővidéki elhelyezkedése és tán gyors nyelvváltoztatása is arra vall, hogy eredetében nem a húnhoz és avarhoz hasonló pusztalakó középázsiai török nép volt, hanem a kaukázusvidéki bolgár-magyar-kazár kultúrközösségből származott ide. A székely nép hún-hagyománya, a Csaba királyfi székely mondája, – amivel csodálatosan egyezik népnevük értelme – és honfoglaláselőtti ittlakásuknak szívósan őrzött hagyománya, mind együttesen azt látszanak bizonyítani, hogy az avarokkal idesodródott valamelyik bolgár vagy onogur-magyar népcsoportnak, avagy ily, egykoron Attila hún birodalmába tartozott bolgár vagy magyar elemekkel keveredett avaroknak voltak az ivadékai.
»Az avaroknak még az emléke is elveszett« a szláv közmondás szerint. Nagy Alfréd angol király »az avarok pusztaságának« nevezi az Alföldet. Egy avar törzs 804-ben kénytelen volt a szlávok üldözése elől német védelem alá húzódni s ott Sabaria és Odenburch – a mai Szombathely és Sopron – vidékén, más csoportjuk Győr és a Balaton közt letelepedni; ezen a tájon – Győr és Hainburg között – említenek utoljára 875-ben immár keresztény hitre tért avarokat. A magyar honfoglalás óta nem hallani róluk, de ugyanitt tünnek fel a Moson-vidéki besenyő határőrökkel 1116 óta együtt emlegetett székelyek. A nyugati határon, még a Vág-völgyén és a Zala mentén is találkozunk a XIII. században székely határőrökkel. Mindez adatokat és tényeket ismerve, megállapíthatjuk, hogy az avarok maradványait egyfelől a győztes hadvezérek hurcolták el, másfelől a IX. század folyamán a régi uraikra támadó szlávok üldözték el vagy olvasztották be maguk közé. Az egykor hatalmas Avarbirodalom népéből csak azok menekülhettek s maradhattak fenn a magyar honfoglalásig, akik a német hatalom árnyékába menekültek s akik korábbi életmódjukhoz képest a hegyektől védett erdővidéken is fenn tudták magukat tartani.
Az írott forrásokban először a nyugati székely határőrök tünnek fel a XII. század legelején. Erdélyből csak 1200 óta vannak, ez idő óta szakadatlan sorban adataink, de akkor már Erdély őslakóinak tartották őket, kik a honfoglalás után költöztek későbbi lakóhelyükre. A Névtelen Jegyző elbeszélése bihari harcaikról, valamint az ősi székely nemzetségek nevét viselő biharmegyei Telegd, Sebes, Medgyes és Székelytelek helynevek odavallanak, hogy első települési helyük Bihar és Erdély határvidékén volt, ahol a nagy erdőségek és az erdélyi határhegységek védelme alatt a Sebes Kőrös völgyén s a Királyhágón túl az Almás és Szamos forrásvidékén, védett helyen laktak. Erre a vidékre teljesen ráillik a hagyományokban fenntartott Csiglamező (»csigla« = bekerített hely, védett hely, gáthely) neve s az a megjelölés, hogy a székelyek »Erdélybe húzódtak vissza«.
A magyarok a többi keleti népekhez hasonlóan határvédelemre és előharcosokként használták fel a törzsszövetségbe befogadott és a meghódolt népeket, valamint az országba bevándorló nagyobb telepcsoportokat is. Igy kerültek besenyő, székely, úz, kún határőrök a nyugati, vallonok és németek az északi, szászok a keleti és déli határokra s a német lovagrend vitézei is egyidőre a déli határokra. Délkeleten hasonló szerepet töltöttek be a besenyő hatalom összeomlása után a kúnok elől magyar földre menekülő s itt a Barcaságon, a Felső-Olt és Feketeügy völgyén és távolabb nyugaton megtelepedett besenyő töredékek és a határvidék szláv lakósai, akik később a székelységbe olvadtak be. Természetes volt tehát, hogy a Maros és Szamos völgyének megszállása után, legkésőbb a királyság első századában, a székelyek is az erdélyi várak – Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár – földjétől keletre eső határvidékekre települtek át. A második székely szállásterület a későbbi Maros-szék és Telegdi-szék területén kívül magábanfoglalta a szászok Királyföldjét is, ahol emléküket ma is őrzi (Szász-)Kézd, (Szász-)Sebes, Medgyes városok neve, megannyi székely nemzetségnév. (Ezt a helyzetet világítja meg Kniezsa István e könyvhöz mellékelt térképe.)
A XII. század derekán, mikor a kúnokkal és a növekvő bizánci hatalommal szemben ez a határvédelem már elégtelennek bizonyult, német telepeseket hoztak a határvidékre; ezek egyfelől a Küküllő – Olt-közi Királyföldön, másfelől Besztercében és csekély számban Máramarosban szálltak meg. A székelyek a Királyföldről keletre és délkeletre húzódtak, a későbbi Udvarhelyszék déli részére, Háromszékre és a Barcaságba. A XIII. század elején, mikor II. András a német lovagrendet hívta be, majd pedig elűzése után szászokat telepített át a Barcaság földjére, a székelyek egy csoportja tovább húzódott északkelet felé s megszállta a Felső-Olt-menti fensíkot, Kászon, Csik, Gyergyó területét is. Az igy bővült új szállásterületen alakult ki a napjainkig fennmaradt székely területi szervezet. A régi nemzetségnevek itt már nem szerepelnek helynevekként, csupán jelzőképen egy-egy kerület megjelölésére: Telegdi-szék, Kézdi-szék, Sepsi-szék, majd pedig – a Telegdi és Bardóc székekből egyesített Udvarhelyszék és a Kézdi, Sepsi, Orbai székekből alakított Háromszék kialakulása után – csak egyes helynevekben (pl. Kézdi-Vásárhely, Kézdi-Szentlélek, Sepsi-Bacon, Telegdi-Bacon) maradtak fenn. Az új nagy-székek már földrajzi fogalmat fedő neveket viseltek – Marosszék, Udvarhelyszék, Háromszék, Csikszék és a Kézdiszékről 1270 táján kitelepített Aranyosszék – jeléül a végleges megtelepedésnek s a földműves életmódra való teljes áttérésnek.
A XIV. században a tatárveszedelem elleni védekezés okából a székelység újabb települőrajokat bocsátott ki a Déli-Kárpátokon túl éppen kialakulásnak indult oláh fejedelemségek – a régi Kúnország – területére. A keleti végvidék gazdasági művelésére és katonai védelmére rendelt székely-magyar és német telepesek keletre áramló hullámai már a XIII. században átcsaptak a Kárpátvonalon. IV. Béla a kúnok térítésének és hódoltatásának, majd pedig a tatárhatalom elleni védekezésnek a szempontjait tartva szeme előtt, megkezdte a hágók és szorosok külső kapuinak honvédelmi kiépítését. Szándékának útját vágta a kúnok elhagyott országát uralma alá vető tatár hatalom. Csak félszázad multán nyílt újra alkalom Kúnország déli részének hódoltatására és a telepítések folytatására. Az Alduna és Olt közén megerősítették a Szörényi-bánságot (Oltenia), tőle keletre az Olt-Alduna-Ilonca-közén a kún származású Tokomér fiának, Basarábának, magyarhűbéres havaselvi vajdasága (Munténia) alakult ki. Észak-keleti szomszédságában, az Ilonca-Duna-Bodza-közén új székely-szék keletkezett, amelyet az oláhok még a XIII. században – lakóinak eloláhosodása után is – Székely-földnek (Săcuieni) neveztek. Fentebb északra az Ojtozi- és Gyimesi-szorosokon át jövő székelyek a Tatros és mellékvizei mentén hatoltak egészen a Szeretig. E területeken számos magyar nevű község keletkezett: Vásárhely (Targoviste), Bodza (Buazu), Kővár (Chiora), Tatros (Trotus), Egyedhalma (Adiud), Kászon és a többi.
A déli települési terület később a havaselvi fejedelemséghez, a Tatros-völgyi székely szállásföld – Beszterce és Moldova völgyén keletre húzódó magyar és szász telepesek falvaival együtt – a XIV. század derekán kialakult moldovai fejedelemséghez csatoltatott.
A székelyek a többi idegen nemzetiségű avagy idegen eredetű határőrző népekhez hasonlóan beilleszkedtek a magyar királyság hatalmi szervezetébe, de a XIII. századig ősi nemzetségi szervezetük, majd az ekkor kialakult területi szervezet keretében is a nemzetségi jog szerint éltek. Szabadságuk és jogaik annyira kétségen felül álltak, hogy sohasem gondoltak királyi kiváltságlevél kieszközlésére. Éppenúgy, mint a XI–XIII. századig nemzetségi szervezetben élő magyar nemesség, erősebbnek tartották a maguk szokásjogát, semhogy azt királyi kiváltságlevéllel gyengíteni engedték volna. Székelyföld jogi természete s a székely birtokjog és minden székely intézmény lényegesen különbözik minden más királyi telepítésű föld és nép jogától és intézményeitől. Egyedül a XIII. század derekán zárt tömegben s kétoldali megegyezés alapján betelepülő duna-tiszavidéki kúnok joga és intézményei hasonlíthatók hozzájuk.
A »székelység« (siculitas) egyértelmű volt a teljes szabadsággal és egyértékű a magyar nemességgel s a társadalmi fejlődés a szűkebb kerethez és szegényesebb gazdasági viszonyokhoz mért eltéréssel analóg volt a magyar fejlődéshez. A székely társadalom mintegy kisebbített, hogy úgy mondjam, falusias színezetű képmása a magyar nemesi társadalomnak.
Magyar szokás szerint a családalapító vagy nemzetségformáló ősök személynevét viselő nemzetségek élén nemzetségi hadnagyok (szálláskapitányok) álltak; helyükbe a területi szervezet kialakulása után a »székkapitányok« (capitanei, sive maiores exercituantium, sive primipili) léptek. Ezeknek és a székek önkormányzatában bírói tisztet teljesítő »öregeknek« (seniores) az osztálya – ugyanazon módosabb családok folytonos tisztségviselése révén – hamarosan születési arisztokráciává alakult át. Tisztségük »senior« (a. m. tanácsúr) és »primipilus« (a. m. maiores primi pili = a vezércsapat hadnagya) címe – a magyar »báró« és »jobbágy« címekhez hasonlóan – ivadékaikra és rokonaikra is átszállt s a gazdagoknak, előkelőknek, előljáróknak (siculi potiores, maiores, principales) is nevezett társadalmi réteg osztálynevévé lett, szemben a közszékelyek (siculi communes) alacsonyabb osztályával. A későbbi fejlődés során az alsóbb réteg meggazdagodott elemei s az előkelők elszegényedett ivadékai – akárcsak a magyar szabad vitézek és középbirtokos nemesek – társadalmilag összeolvadtak s a székely hadszervezetben lovas szolgálatra kötelezett kisbirtokos középosztállyá sűrűsödtek. Ez az osztály előkelőbb elemeitől örökölte »primipilus», magyarul »lófőszékely« nevét, míg az előkelőket »főemberek« (primores) néven kezdik nevezni. A primorok és primipilusok osztálya pontosan fedi a főnemesi és köznemesi osztályokat, de a társadalmi és vagyoni különbségek sokkal kevésbbé szembeszökőek, mint a nagyobb nemzetek gazdagabb társadalmában. Primor csak az lehetett, akinek a falusi község földjéből legalábbis három telke volt. Primipilus mindenki, aki saját lován szállt hadba. A közszékelyeket velük szemben gyalogosoknak (pedites), később puskásoknak (pixidarii) nevezték. Ezek – a magyar nemes familiárisokhoz hasonlóan – az előkelőbb és módosabb székelyeket szolgálták szabad emberekként s emellett, ha volt, a maguk kis földjén is gazdálkodtak. A közösség önkormányzatában azonban a három osztály (tria genera Siculorum) egyenlő joggal vett részt, híven az ősi hagyományhoz, mely nem ismert különbséget szabad és szabad között. Nemesi jogállásukat bizonyítja az is, hogy nem adóztak. A nemességet kötelező hűségen és fegyveres katonai szolgálaton túl a székelyek egyedüli kötelezettsége az egykori hódolás emlékeként a király koronázásakor, házassága alkalmával és elsőszülött fia születésekor minden telektől beszolgáltatott ökörajándék, az ú. n. »ökörsütés« volt.
A székely nép a magyar fejedelemnek, majd a királynak hódoló, de minden tekintetben szabad népi közösség, a magyar nép törzsszövetségébe befogadott szabad törzs lévén, később is mentes volt a vármegyei ispánok bírói és közigazgatási hatósága alól s ha földje várföldek közé ékelődött is, egyedüli hatósága a székelyek ispánja, Erdélynek a vajda után legelőkelőbb királyi tisztviselője volt. Ő a székely had fővezére. Ő dönt a király képében a fellebbezési ügyekben. De törvénykezési és igazgatási jogköre nagyon korlátozott, mert a bírói és közigazgatási hatalom továbbra is a székely közösség birtokában maradt.
Erdély területén a magyar nyelvű székelység ősfoglaló nép volt, a magyar nemzet egyik zárt tömegben megtelepülő honfoglaló törzse, mely népi különállását és sajátos jogintézményeit a magyar törzsszervezet felbomlása után is megőrizte. A székelyekre – akárcsak a később betelepített, de a magyar királyok kedvezéséből és belátásából széleskörű önkormányzathoz jutott szászokra – fontos feladat hárult a magyar nemzetállam életében: a magyar királyság és a nyugati művelődés harcos védelme az ellene törő keleti ellenségekkel – törökfajta rokonnépekkel és a balkáni görög-szláv-oláh orthodoxiával – szemben. Ez a sajátos történeti hivatása és különleges nemzeti szervezete juttatta – a hozzá hasonlóan zárt tömegben és sajátos nemzeti szervezetben élő szászok és az erdélyi magyarok mellett – sorsdöntő szerephez Erdély történetében. Ezért lett a multban az önálló erdélyi fejedelemség államépítő három nemzetének egyikeként Erdély magyarságának védelmezőjévé és fenntartójává. Ezért lett napjainkban az idegen keleti imperium alá került erdélyben a nyugati magyar művelődés és a magyar népi öntudat megalkuvásra nem hajló hordozójává és védelmezőjévé.
A jelentősebb bukovinai és moldvai magyar települések térképe az 1930. évi román népszámlálás adatai szerint.
A pontok nagysága egy-egy község magyar lakosságának száma szerint igazodik. A jelmagyarázat adatai a magyar lakosokra vonatkoznak.
Bukovina és Moldva római katolikus népessége 1930-ban.
A pontok az egyes községekben számlált római katolikus lakosokat jelzik, a jelmagyarázat számadatainak megfelelően.
)
Erdélyi tájak és vidékek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
