Néhány XV. századi czímerlevél. (Négy rajzzal.) | Turul 1883-1950

Néhány XV. századi czímerlevél.
(Négy rajzzal.)

«Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre» czím alatt közölt czikkem megjelente óta* ismét több XV. századbeli czímerlevelet közöltek folyóiratunk hasábjai s így ismételten kinálkozik az alkalom is, hogy ezeket tüzetesebben megbeszéljük s ezen legrégibb fenmaradt festett heraldikai emlékeink, úgy jó, mint rossz oldalainak 137megvilágítása által adatokat gyűjtsünk nemzeti heraldikánk fejlődésének történetéhez.

* L. Turul. 1886. 146. l.

Mai feladatomúl egy fontos mozzanat felvetését tűztem ki, melynek végleges és szabatos tisztázása nélkül a heraldika hazánkban folytonosan bizonytalan úton fog járni, észszerű fejlődésében akadályozva lesz, s a melylyel voltaképen nálunk is kezdeni kellett volna. A külföld e kérdést rég meghaladott álláspontnak tekinti, s ennek köszönheti a szép és mintaszerű eredményeket, melyeket elért, de mi közeledni sem mertünk hozzá, s nem vonakodtunk hamisítónak nyilvánítani azt, ki nálunk a régi czopf kötelékei alól szabadulni akart.

Következő kérdéssel kezdem: Minek tekinthetjük kivétel nélkül a czímerlevelekben lefestett czímereket? s esetleg, minő gyakorlati czélból adományoztattak?

Erre feleletem ez: Minden czímerlevélbe festett czímer kivétel nélkül, egy valódi összeállított fegyver-trophäum képes ábrázolásának tekintendő, s e képes ábrázolat oly czélból adományoztatott, hogy az adományos azt egészben, vagy annak egyes részeit, a gyakorlati életben is, bajvívásoknál, ütközetekben, pecséteken, kapuján stb. használhassa. – Ez oly világos, hogy vita tárgya sem lehet, tanúskodik e mellett a múlt s a czímerlevelek szövege is, mely egész a legközelebbi időkig kellően megvilágítja az adományozott czímer rendeltetését.* – Ennek természetes következménye az, hogy a czímeradományozó czélja feltétlenűl és kivétel nélkűl oly fegyvertárgyak adományozása volt, a melyek a valódi életben is viseltettek és használtattak, nem pedig képtelenségek osztogatása, melyek az adományozott tulajdonost nevetség és gúny tárgyává tették volna. – Az adományos kötelessége utána nézni, vajjon az adományozott fegyvertárgyak a gyakorlati életben alkalmazhatók-e? S ott, a hol az talán az eredeti czímerlevél festőjének értelmetlensége következtében a józan felfogással ellentétben áll, vagy gyakorlatban nem alkalmazható, azon változtasson, de az adományozott czímerkép és sisakdísz teljességének figyelembe vételével. – E kötelesség átszáll a tulajdonosról arra is, ki a czímereket a nagy közönség részére közre bocsájtja.

* A legujabb czímerlevelek szövegei már nagyon összevontak.

E tárgyat mellékesen már előbbi értekezéseimben is érintettem, s bár ez alkalommal sem fejthetem azt ki oly bőven, mint óhajtanám, de legyen szabad az eddig elmondottakat egy-két példával illustrálnom.

Tegyük fel, hogy valakinek czímerlevelében az adományozott czímerpajzsra a sisak vagy annak dísze megfordítva festetett. Megjegyzem, hogy ily esetek eredeti czímerleveleinkben már oly korban is előfordulnak, midőn még a pajzsot és sisakot a valóságban is viselték.* Tekintve azt, hogy még mai nap is fordúlnak elő udvari ünnepélyek, tornák, díszmenetek hol a meghivott nemességnek őket megillető valódi czímerpajzsokkal, sisakokkal és sisakdíszekkel kell megjelenni: mit csinált volna a fentebbi czímertulajdonos, ha a heraldikai «Noli me tangere» elve szerint jár el? Sisakját megfordítva, a rosttal hátrafelé tette volna fel, s egyedűl azért, mert a festő elég ügyetlen volt azt az eredeti diplomában megfordítva festeni.

* Két ilyen czímer a XVI. század első éveiből származott eredeti czímerlevél után, nem rég a Turulban közöltetett, egy harmadik a XV. századból birtokomban van.

S hogy hozzánk közelebb korból való hasonlattal éljek, ez úgy vette volna ki magát, mint ha ma egy katonatiszt előirásszerinti teljes díszben, de hátrafordított csákóval jelennék meg.

Vegyünk egy másik példát. Az eredeti czímerlevelekben adományozott «lebegő sisakdíszek» száma igen nagy, kivált a fő sisakdísz kísérete gyanánt adományozott napok, holdak, csillagok (a repülő madarakat s méhrajokat tekintetbe sem véve). A Hunyadiak is használtak némelykor lebegő sisakdíszeket.

Vegyük azon esetet, hogy valakinek sisakdísze nyitott sasszárny, felűl jobbra egy csillagtól, balra holdsarlótól kisérve, s eltekintve a tornáktól és udvari ünnepélyektől, ha tulajdonosa mint gazdag ember, kastélyát vagy palotáját akarja teljes czímerével diszíteni, vagy mint kegyes ember valamely templomban oltárt alapít, mely fölé szintén teljes czímerét akarja helyezni: mit fog csinálni, ha a kőfaragó vagy szobrász azzal áll elő, hogy a teljes czímer ki nem faragható, mivel a csillag s a holdsarló az eredeti czímerlevélben lebegők? (1. szám.) S ezeket a kapuzat vagy oltár felett lebegően alkalmazni lehetetlen? A csillagot s holdsarlót ki nem hagyhatja, mert azok is benn foglaltatnak a fejedelmi adományozásban, s ezek kihagyásával nem a saját, hanem talán más czímerének sisakdíszét használná. – A mester végre úgy segít a bajon, hogy a szárnyak közé két vékony pálczát állít, s a holdat és csillagot ezek végére tűzi (2. szám.). 138A czímer most már látszólag egész, de heraldikai tekintetben az eredetinek még sem felel meg, mert a «pálczák» kisegítő sisakdísszé váltak, holott ilyeneket az eredeti diploma nem említ. S minthogy ezen diplomában arról nincs szó, hogy a czímer-tulajdonos a szárnyakat a hold és csillag nélkül is használhatja, s ezeket kedve szerint el is hagyhatja, melyik jár el lelkiösmeretesebben? Melyik követ el kisebb czímerhamisítást? Az-e, ki e csillagzatokat mint az adományozott czímer egyik jelentékeny részét egyszerűen elhagyja? Vagy az, ki ezek alkalmazásánál kisegítő sisakdíszhez folyamodik?

Bármily egyszerű ez eset, a valódi heraldikus előtt mégis érdekes, mert általa a zopf heraldikusokat oly kelepczébe csalja, melyből azok többé nem menekülhetnek, s mert általa kitűnik, hogy a heraldika valódi alkalmazásában nem rabja a papiros-heraldikának, s hogy ez utóbbi az élő heraldikából fejlődött, mint a lovagvilág megszüntének természetes következménye. A lebegő sisakdíszek külföldön nagyon ritkák, de ott, hol ilyenek előfordúlnának, van reá határozott szabály, mely szerint e hibákat helyrehozzák. A lebegő sisakdíszek ott hol szilárd sisakdísz részletek is vannak, ezekre, (3. szám) hol ilyenek nincsenek, magára a sisakra illesztendők. (4. szám.) Ez a leghelyesebb eljárás s a «Siebmacher» szerkesztésénél én is e szabály szerint jártam el.

E fajta heraldikai képtelenségekből évek során át egész gyüjteményem keletkezett, mely a maga nemében unikum, habár szomorú unikum, talán ezek haszonnal való közzétételére is eljő az idő, illustrálván azokkal nemzeti heraldikánk hanyatlását. – Ezúttal csak azt kötöm a heraldika igazi barátainak szívére, hogy a czopffal teljesen szakítsanak, hamis prófétákra ne hallgassanak, tartsák szem előtt – miként azt ez alkalommal is példákkal is kimutattam – hogy a heraldika (elválasztva a Sphragistika, Diplomatika és Numismatikától) önálló tudomány, melynek meg vannak törvényei és szabályai, jogai és kötelezettségei.

Most áttérek a már jelzett czímerek megbeszélésére.

Legrégibb ezek között az, melyet Zsigmond király 1431-ben Milanoban Paczali Peres Andrásnak adományozott.* Kék pajzsban, veressel bélelt, sárga, leveles koronából egy természetes nyolczas agancs közől előtűnő, balra fordúlt, sárgán fegyverzett fekete sas. – Sisakdísz: 139a pajzsalak, takarók: veres-kék.*

* Turul, 1886. 18.

* A szerző úr e takarókat kék-veresnek jelzi, mi ugyan nem nagyon lényeges, de mivel a valóságnak meg nem felel, kijavitandó.

Ezen czímer az eddig közzétett XV. századbeli eredeti termékek között – eltekintve a színnek színre való alkalmazásától a takaróknál – egyike azoknak, mely kora stiljének és izlésének legjobban megfelel, kellemes benyomást tesz reánk és semmi lényegesebb hibája nincs, a sisak s díszének aránya a pajzshoz teljesen helyes, a pajzsalak egészben és részleteiben kifogástalan, szigoruan a pajzs tengelye iránt fekszik, nem úgy, miként ezen kor némely termékeinél, hol minden izlés és értelem mellőzésével a pergament irányát követi. – A pajzs, csőrsisak s takarók stilizálása is helyes, bár helyesebb lett volna, ha a háromszögpajzs mint valódi háromszögpajzs alkalmaztatik, s mellőzik a csúcsos kiszögellést felső karimáján, s ha az ornamentális stilben tartott takarók kevésbé ornamentálisak és fodrozottak. – Ezek azonban mind lényegtelen hibák, s óhajtandó volna, hogy ugyanezen kor más termékeinél sem találnánk ezeknél nagyobb szabálytalanságokat. – Zavarólag hat azonban az arany korona-színnel való kifestése, s az, hogy a festő a pajzs és sisak közötti hézagot a pajzséhoz hasonló színnel töltötte ki, mi első tekintetre mindjárt azon benyomást teszi reánk, mint ha a festő keze ügyetlenségből csapott volna túl a pajzs vonalain.

Másodiknak azon czímer következik, melyet Zsigmond király 1422-ben Sienában Zlopnai (Szlopnay) Gáspárnak adományozott.*

* Turul. 1887. 18–21. l.

A pajzs leirása a következő: Veresben, egy hármas rovátékkal ellátott ezüst kőfal közepéből növekvő, sodronyinggel fedett pánczélos, vaskeztyűs alak felemelt jobbjában keresztvassal ellátott pallost vizirányosan tart feje felett, baljával a fal középső rovátékát fogja.

Azon megjegyzéssel, hogy e leirás után e szép, olasz kézre valló czímert akárki is elképzelheti és construálhatja, a mi a leirásnak főczélja, áttérek azon czímerre, melyet Zsigmond király Prágában 1437-ben Azzywelghy Benedek részére adományozott.* – Erőteljes, mondhatnám durva alkotás, mely ha nem hat is kellemesen, de nem sérti a heraldicus szemét: Fehér pajzsban, annak alsó karimáján nyugvó kék felhőcsoportból növekvő barna medve, orrán s két fülén keresztül húzott ezüst karikákkal. Sisakdísz: a pajzs-alak; takarók: fekete-kék, veres-kék.

* Turul. 1885. 166.

Miután külön nem jelezzük, magától értetődik, hogy a czímer jobbra dől, a heraldicust ez kevéssé érdekli s csak annyiban említem ezt (úgy itt, mint egyebütt), a mennyiben ez a diplomaticust érdekelhetné.

E czímerről nem sok a megjegyezni való. A doborpajzs és csőrsisak alakja kifogástalan, a pajzs medvéje és a felhők szintén helyesek, de a sisakdísz felhőjéről már ezt nem mondhatjuk, ez már túlságosan stilizált, ez sem felhő, sem tekercs, sem féreg, s mégis mindenikből valami. Erősen kifogásolhatók a takarók is – eltekintve a magyar czímereknél megszokott tévedést, a színnek színre való alkalmazását s a színek helytelen összeállítását (fekete-kék) – e lombozott vagyis inkább ágbogas takarók túl erőteljesek, otrombák, és még sem nehézkesek. Meglehet, hogy itt a czímerfestő öntudatosan kerülte a gyöngédebb modort, hogy az erőteljesebb ábrázolás jobban összhangozzék a czímeralak, a medve nehézkes alakjával.

Következik azon czímer, melyet V. László király Budán 1456-ban Disznósy Miklósnak adományozott: kék pajzsban, annak alsó karimájából növekvő pánczélos hosszú szőkehajú bajusztalan ember (gyermek), karimás vaskeztyűben és sisakban, melyen elől tekercses, hátul csokorra kötött fehér kendővel, (egyik szárnya lefelé függ, másik felfelé lebben) három, veres, fehér, kék strucztoll van erősítve, emelt jobbjában egy markolatán s keresztvasán felül veres (véres?) egyenes pallost tart, balját mellére szorítja. Sisakdísz: a pajzs-alak; takarók: kék-veres.

A hibák itt következők:

1. A pajzs perspectiv ábrázolása, mely meg nem engedhető. (Ezt a Rhédey czímernél még megemlítem.)

2. A pajzs-alak – bár nem nagy mértékben, mint más némely XV. századbeli czímereknél – nem a pajzs tengelyének irányában van tartva.

3. A kék toll mellett a pajzs színe is kék.

4. A takarók nehézkesek és nyomottak.*

* A baloldali legfelső részlet olyan, mint egy vérbe mártott tőrhüvely.

A többi részletek mind helyesek és arányosak, a csőrsisak, főképen a tárcsa szép alakja, de legkiváltkép a sisakdísz-alak sisakján a kendő lebegő végei.

Legyen szabad végül a Turul 1887. évfolyam 67. lapján lévő czímerleírásra (Blasonirung) némi megjegyzést tennem.

A tudós szerző a czímer pajzsát «doborpajzsnak» nevezi s «pánczélos vitézt» említ, ki jobbjában «kendőt» tart. – A «doborpajzs» jelzés téves, mert e pajzs «tárcsa», a «vitéz» jelző is hibás, mert a czímeralak pánczélos gyermek, (még nem is ifjú), melynek bizonnyal van valami oka és alapja s így jellemző. Vitéz alatt felnőtt, kifejlett férfiut kell értenünk. Nem helyes végre a «kard» jelzés sem, miután a czímerben ábrázolt fegyver kétélű «pallos». Végül jelezni kellett volna azt is, hogy a pánczélos alaknak hosszú szőke haja van s hogy a pallos markolata s pengéje a keresztvason felül veres s gyaníthatólag véres, mely valószinűleg nem minden alap nélkül festetett így az eredetiben, ez tehát ismét jellemző. Általában minden czímerleírásnál a legpontosabban kell eljárnunk s említenünk kell mindazt, a mi nem önként következik,* s kétszeres pontosság szükséges azon czímereinknek leírásánál, melyeket minta-termékeinknek ismertünk el.

* Félreértés kikerülése végett megjegyzem, hogy a modern iskola újítói, a mennyire kerülik a szokott czímeralakok hosszadalmas leírását (például az ágaskodó jobb oldalra fordúlt, kiöltött nyelvű, felkunkorodott farkú oroszlán helyett elég ez egyetlen szó: oroszlán), de a szokatlan rendkívüli alakok pontos és szabatos leírását épen ezen újítók kivánják leginkább.

Végül a mi azon czímert illeti, melyet Mátyás király 1466-ban Diós-Győrött Nagy-Rédey Jánosnak adományozott:* kékben két kettős farkú veres oroszlán, előlábaikkal közösen egy kosfejet tartva, ebben csak is két mozzanat van, mely nem kifogásolható; a pajzs külalakja és a kosfej, minden egyéb rajta épen oly heraldicátlan, mint nem szép. Hibás mindenek előtt a pajzs plasticai előállítása, mely rajzban meg nem engedhető s kivált hibás annak ott feltüntetett vastagsága, mely a valóságnak meg nem felel. Legalább egy hüvelyk vastag. Nem szép a két oroszlán sem; mert ezek – ellenkezőleg a 83-ik lapon állítottakkal – nem «stilizáltak», hanem «természetesek», csak színük nem az, csupán farkuk stilizált, de ez sem szépen, s ez még inkább zavarólag hat, midőn valamely czímerállat részben – s csak alig számba vehetőleg – stilizált, részben természetes.

* Turul. 1886. II.

A kilógó nyelvek s a nagyon is kiálló hátgerinczek itt az éhség túl-naturalisticus jelképezése volna, s az állatok ezen két kiéhezett királyát itt azon pillanatban találjuk, midőn közös zsákmányukat, a kosfejet, felfalni akarják. Meglehetősen gondolt, de rosszúl kivitt heraldikai gondolat.

Végezetül az ezen pajzsban látható damascirozásra teszem meg észrevételeimet. Hogy a damascirozás mire való? mindnyájan tudjuk, hogy véle a pajzs felületén levő nagyobb üres helyeket kitöltsük, azokat ezáltal tetszetőbbé tegyük, s hogy rajtok a szem nyugpontot találjon. – Izletes, helyes damascirozás emeli a czímer érdekességét, 140nem helyes alkalmazása zavarólag hat. Czímerünk festője is feledni látszott, hogy a damascirozás sohsem lehet önálló czímerrészlet, hogy az a pajzson csak mintegy «odalehelve» legyen s zavarólag hat az is, hogy színre s nem érczre alkalmaztatott.

Hogy végre a pajzs, sisak, sisakdísz és takarók nélkül adományoztatott, ha szórványosan fordulnak is elő hasonló adományozások, mindenesetre a ritkább esetek közé tartozik.

CSERGHEŐ GÉZA.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me