Dr. Felix Hauptmann: Wappenkunde. Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Herausgegeben von G. v. Below und F. Mei…
Dr. Felix Hauptmann: Wappenkunde. Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Herausgegeben von G. v. Below und F. Meinecke. München und Berlin, 1914. VIII + 61. l.
Hauptmann munkája együtt jelent meg Ewald alább ismertetett pecséttanával s már terjedelme is mutatja, hogy nem lehet annyira kimeritő, mint az. Szerző meg is mondja Előszavában, hogy a historikusok számára akarta összefoglalni a legszükségesebb tudnivalókat s utal arra, hogy előkészületben van egy nagyobb munkája, a melyben lesz helye megismertetni azokat a bizonyitékokat is, a melyek megokolják több eltérését az eddigi heraldikai tankönyvek tanitásaitól.
Fenti czélját azonban kitünően oldotta meg a szerző: alaposabb, velősebb összefoglalást mint ez a 61. oldal, nem is lehet elképzelni. Hauptmann régi munkása a heraldikának, 1897-ben megjelent «Das Wappenrecht» czimü munkájával uttörő volt, a melyben elsőnek tárgyalta behatóan a czímertan jogi vonatkozásait; számos heraldikai tanulmányt irt különféle szakfolyóiratokba s ily irányu gazdag munkássága után sikerrel végezhette el ezt a nehéz feladatot: rövid összefoglalásban előadni a heraldika tanait, alaposan megrostálván s megvizsgálván az eddig elfogadott s helyesnek tartott megállapításokat, és hozzáfogni a heraldika nagy tankönyvének megirásához, a melynek a fenti kis összefoglalás csak előfutárja.
Hauptmann könyve azonban nemcsak a szükséges tudnivalókat mondja el, nemcsak az eddig ismert dolgokat foglalja össze, hanem sok lényegesen ujat is nyujt és sok olyan fontos sajátosságra utal, a melyet eddig egyáltalán nem vettek észre.
Ujat nyujt e mü mindjárt a beosztásában is, a mennyiben a szorosan vett czímertant (Wappenkunde), azaz a valóban hordott czímerekről szóló tant, különválasztja a czímermüvészettől (Wappenkunst), a mely a czímerek képeinek alkalmazásával foglalkozik, mert ezek nem mindig feleltek meg azoknak a pajzsoknak és sisakoknak, a melyeket a lovag viselt; az a sok zavar, következetlenség és ellenmondás annak a következménye volt, hogy hiányzott ez a gyökeres szétválasztás. Különbséget tettek eddig is, természetesen – irja – Wappenkunde és Wappenkunst között, de egyrészt tévesen értelmezték ez utóbbi fogalmát, a mennyiben ide számitották a valódi czímerek diszes előállitását, másrészt pedig nem taglalták következetesen a heraldika egész körét ezen szempontok szerint.
Bevezetésében a heraldika fogalmát és beosztását tárgyalja. A czimer szerinte: «ein Familienzeichen, das aus einem mittelalterlichen Schild und Helm besteht, die auf besondere (heraldische) Weise ausgeschmückt sind.» A czímertan elsősorban a czímer külső jelenségeivel (alkatrészeivel és korok szerint változó formáival) és belső vonatkozásaival (a családokhoz, országokhoz és bizonyos társaságokhoz) foglalkozik; ismertetnie kell továbbá történetét: eredetét, kifejlődését és hanyatlását. Mindezek tárgyalása a I. czimertan (Wappenkunde) feladata.
A heraldikának azonban még másra is figyelemmel kell lennie: a czímereknek azon ábrázolásaira, a melyeket a legkorábbi időktől még a valódi czímerek hanyatlása után is, egészen napjainkig, nagy mértékben használtak reprezentativ czélokra. A czímerek ábrázolásainak alkalmazásánál a 2. czímermüvészet (Wappenkunst) foglalkozik.
Végül a czímernek jogi vonatkozásait a 3. czimerjog (Wappenrecht) tárgyalja. Hauptmann könyve tehát a bevezetésen kivül, melyben az emlitett alapfogalmakon kivül a heraldika forrásait és irodalmát ismerteti, a fenti három részből áll.
Nem mondjuk el ez egyes fejezetek tartalmát, csak azon megállapitásait emeljük ki, a melyek ujak. Igy a heraldikai irodalom tárgyalását annak a nagyon is elterjedt téves nézetnek czáfolásával kezdi, hogy a középkorban a czimertan gondozása a heroldok kezében volt, a kik ismerték a czímerek titkos értelmét. Ezek a szolgákhoz tartoztak, nem volt tehát magas állásuk, s működésük csak annyiban állt vonatkozásban a czimerekkel, hogy egyes személyiségeket s czimereiket megénekelték; különben is a czímereknek egyáltalán nem volt titkos értelmük.
A Wappenkunde első fejezete a czímer alkotórészeivel foglalkozik, a pajzszsal, ennek alakjaival, a szinekkel, a czímerképekkel (1. a mesteralakokkal, 2. a természetes alakokkal), majd a heraldikai stilust jellemzi, szól az alakok elhelyezéséről, a czímerképek jelentéséről; azután a sisakot, a sisakdiszt s a takarókat tárgyalja. A pajzsformáknál kiemeli, hogy a mandula alaku és a lent legömbölyitett alaku pajzs Németországban már a XIII. században előfordul; a rutapajzsot sem csak nők használták, mint általában hiszik, 1350 előtt gyakrabban fordul elő férfiaknál, úgy egyháziaknál, mint világiaknál. Szerző azt hiszi, hogy ereredeti valódi csata-pajzs volt ez az alak is. A damaszkolás eredetét úgy magyarázza, hogy pompás diszitéseknél a pajzs befestését drága szövettel való bevonással helyettesitették s ennek a mintázatát adja vissza a damaszkolás. – A sraffirozásról azt tanitották eddig, hogy Vulson de la Colombičre felezte fel s először Silvester a Petra Sancta használta 52rendszeresen (pl. Gritzner a Meister-féle Grundriss-ben 89. l.), ámde ez utóbbi munkája 1644-ben jelent meg, Silvesteré pedig 1638-ban; Hauptmann szerint Rincvelt használta először erre a czélra a már előbb előfordult jelentésnélküli sraffirozásokat 1600-ban s a fentiek érdeme csak az, hogy miután ők felvették tankönyveikbe, általánosan gyakorlatba jött használatuk. – Sokkal szabatosabban határozza meg a heraldikai stilus jellegzetességeit is, mint pl. Gritzner; az alakot egyszerü, lapidaris formában, a sikra vetitve, körvonalaiban, szabadon lebegve, jellemző tulajdonságait tulozva nagyitva kellett ábrázolni, hogy jól fel lehessen ismerni, s e mellett még a pajzs alakja is befolyásolta a czímeralak megformálását. Hangsulyozza, hogy a czímernek nem az a feladata, hogy bizonyos történeti eseményre emlékeztessen, s nem feladata a heraldikának, hogy azon okok után kutasson, a melyek a tulajdonost czímere felvételében vezették; az egyetlen czímerkép, a melynek határozott jelentése van: a tornagallér.
A Wappenkunde második fejezete a családi, ország- és rendi czimerekkel foglalkozik. Ez utóbbiaknál hangsulyozza, hogy a lovagrendbeliek a középkorban legtöbbször családi czímerüket használták a lovagkereszttel, mint mellékjellel s nem a rendi czímert.
A harmadik fejezetben a czímer történetéről olvasunk; «hogy a czímer a keresztesháboruk következtében keleti szokások utánzása folytán került nyugatra, – irja Hanptmann – affelől nem lehet kétség. A keresztény Nyugat összes országaiban a 12. század közepén kezd fellépni; Francziaországban 1150, Németországban 1170 körül. Különböző, Keletre mutató nyomokat találunk benne, másrészt pedig Keleten hozzá hasonló berendezéseket konstatálhatunk.»
Ezek után áttér a szerző a második rész, a Wappenkunst, tárgyalására, a mely szerinte: «die bildende Kunst insofern sie sich mit der Darstellung des Wappens beschäftigt.» Két részre osztja ezt: 1. a virágzás, 2. a hanyatlás kora. Az elsőben szól a czímerhasználat kiterjedéséről: a női, szent- és hős-, városi, czéh-, polgári és diszitő-, dekorativ czimerekről. – A czéhczímereknél hangsulyozza, hogy azok nem voltak foglalkozás-, mesterség-czímerek, hanem a hasonnevü czéhek különböző városokban különböző czímereket viseltek, a minthogy különböző, egymástól független társaságok voltak. – A hanyatlás korszakát nagyon szépen jellemzi, a mikor a dekorativ czél kedvéért mindjobban eltérnek a virágzás korának alapjairól nem heraldikai tinkturákat használnak, komplikált ábrázolásokat alkalmaznak és tultömik a pajzsot, továbbá tulságba viszik a czímeregyesitéseket. A pajzs alakja szenvedte a legtöbb változást az egyes stilusok és országok szerint is. Majd feltünnek az u. n. «Nebenstücke», mellék-jelek: a hivatali és méltósági felek: a rangjelző koronák, kalapok, süvegek, botok stb., továbbá a rend- és emlékjelek, végül pedig az u. n. «Prachtstücke»: a pajzstartók, czímerköpenyek, jelmondatok és zászlók, a melyeket mind a theoria teremtett meg.
A harmadik rész, a czimerjog (Wappenrecht), két részre oszlik; az első közjogi természetü: azt vizsgálja, kik jogosultak a czímer viselésére (Wappenfühigkeit), s hogy lehet ezt a jogot megszerezni (születés, házasság, adományozás); a második magánjogi természeti kérdés s a czímerviselésre jogositottnak saját czímeréhez való jogával foglalkozik, hogy mikép szerezheti azt meg (születés, házasság, fölvétel, adományozás, jogügylet) és hogy a családi czímer mellett mikép szerezhet még idegen czímert is (társasági czimerek, pl. lovagrend tagjánál, igény- és emlék-czímerek).
A könyvhöz négy táblán 158 kép van csatolva, s a szövegben ezekre hivatkozik a szerző, hogy megvilágitsa magyarázatait, a mellett azonban még gyakran utal a vele egy kötetben megjelent Eywald könyvének képire is, a melyek közt számos czímerespecsét foglal helyet.
Érthető ezek után, hogy türelmetlenül várjuk a megigért részletes heraldikai tankönyvet, a melynek jobb ajánlólevele nem is lehet, a szerző jó hangzása neve mellett, mint ez az előfutárként előre küldött kitünő rövid összefoglalás.
Holub József.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
