A PÉNZEN SZERZETT BIRTOK ÉS A LEÁNYNEGYED. (Válasz Holub József dr. bírálatára.) | Turul 1883-1950

A PÉNZEN SZERZETT BIRTOK ÉS A LEÁNYNEGYED.
(Válasz Holub József dr. bírálatára.)

A Turul 1928. évi utolsó számában Holub József dr. tollából «Leánynegyed» címmel egy tanulmány jelent meg, amely tartalmát tekintve lényegében nem egyéb, mint e sorok írójának hasonló címmel 1926. évben megjelent tanulmányának bírálata, helyesebben abban elfoglalt álláspontjának cáfolata.

Habár ellenkezik elveimmel, hogy a szerző bírálójával vitákba bocsátkozzék, tekintettel arra, hogy Holub tanulmányomnak úgyszólván minden lényeges, sőt nem lényeges megállapításaival szemben is elutasító álláspontra helyezkedik, tudományos meggyőződéseim komolyságának tartozom azzal, hogy a tanulmányomban felállított tételeknek Holub cáfolatával szemben védelmére keljek és azokat újból – talán meggyőzőbben – indokolni megkíséreljem. Rosszul értelmezett tekintélytisztelet lenne az, mely ettől visszatartana, és meg vagyok győződve róla, hogy bírálóm sokkal jobban szívén viseli jogtörténetünk vitás vagy legalább is vitatható kérdéseinek tisztázását, semhogy azok árán a tekintélytisztelet e kétes értékű nemére reflektálna.

Ami Holubnak a személyemet érintő megjegyzéseit illeti, azokkal a mondott okból foglalkozni nem kívánok. Tény az, hogy a leánynegyedről 84írt tanulmányom első jogtörténeti értekezésem volt, amely kellő anyagi eszközök hiányában és a kiadó által szigorúan megszabott terjedelemhez való kényszerű alkalmazkodás mellett, sem a forrásanyag felkutatása, sem annak feldolgozása szempontjából a teljesség követelményeinek minden irányban eleget tenni nem tudott. A tanulmány tudvalevőleg egyik vidéki városunkban jelent meg, az ottani törvényszék egyik ítélőbírájának tollából, aki egyrészt a hivatali állásával járó mérhetetlen elfoglaltság, másrészt ama körülmény folytán, hogy a hazai köz- és magánlevéltárak anyagától teljesen, de még a kiadott forrásgyüjtemények javarészétől is megfelelő könyvtár hiányában (a kolozsvári egyetem egész könyvtára tudvalevőleg Kolozsvárt maradt) el volt és el van zárva, kénytelen volt, mint azt dolgozatában meg is jegyezte, bizonyos részletkérdéseket egyelőre kikapcsolni, de legalább is arról lemondani, hogy az ily tanulmányoknál szokásos bibliográfiát és adatgyüjteményt is adjon. Mindenesetre lehetne vitatkozni arról, hogy ily körülmények között helyes volt-e a munkát megjelentetni, tekintettel a jogtörténet mezejének csaknem teljesen műveletlen voltára, valamint arra, hogy egy tudományos dolgozat célját már akkor is elérte, ha másokat további szakszerű működésre ösztönöz, kétségtelen, hogy a megjelentetés mellett legalább is ugyanannyi érvet lehet felhozni, mint ellene, de az a körülmény, hogy e sorok írója ily nagy tárgyi és dologi nehézségek dacára vállalkozott annak megírására és sajtó alá bocsátására, az, úgy hiszem, bántó megjegyzéseket talán még sem érdemel.

Egyébként azóta megjelent újabb dolgozataim bizonyára Bírálómat is meggyőzték arról, hogy talán mégsem olyan hiányosan ismerem még a kiadott forrásanyagot is, mint első tanulmányom alapján gondolta. Hiszen legújabb monográfiám (A nem befolyása a jog- és cselekvőképességre a törzsi szervezettől a Hármaskönyv koráig) az Országos Levéltár és a Nemzeti Múzeum oklevéltári törzsanyagából több mint ötven, eddig jórészt ismeretlen és kiadatlan oklevél kivonatát közli, a kiadott forrásanyagból vett idézetek pedig több ezerre rúgnak. A leánynegyedről írt monográfiám is sokkal szélesebbkörű forrástanulmány alapján készült, mint amennyit idézeteim feltüntettek; – lehet, hogy hiba volt – de a megszabott terjedelemhez való kényszerű alkalmazkodás mellett inkább az idézeteket szorítottam a minimumra, semhogy a szöveget, mely így is jelentékenyen túllépte a kiadóval megbeszélt terjedelmet, még jobban össze kelljen szorítanom.

Mielőtt ezek után áttérnénk a megtámadott tételek védelmére, legyen szabad végül még egyet megjegyeznem. Holub igen helyesen írja, hogy a jogtörténet sikeres művelése csak a történelmi és a jogi szempontok együttes figyelembevétele mellett lehetséges. Minthogy azonban mindkét tudományág felette terjedelmes és teljes odaadást kíván meg művelői részéről, hiába foglalkozik valaki mind a kettővel, emberileg lehetetlen, hogy az író úgy az egyikben, mint a másikban egyformán mélyre hatoljon. A jogtörténet művelői között tehát mindig lesznek, akik jogismeretük mellett mégis csak inkább hisztórikusok, és olyanok, akik történelmi készültségük dacára elsősorban jogászok. Ez a megállapítás igen lényeges és több vonatkozásban kihat a tudomány egyes kérdéseinek elbírálására is. A hisztórikus ugyanis nem láthat mindent úgy, mint a jogász és fordítva. Sokszor csak árnyalati különbségek lesznek közöttük, de ezek is elegendők arra, hogy a végső következtetéseknél ellentétes álláspontra jussanak. Meggyőződésem – és engedje meg Bírálóm ennek őszinte kijelentését, mely mitsem von le annak a mély tiszteletnek a nagyságából, amellyel személye és történetírói működése iránt viseltetem – ha a jogi okmányok, elsősorban a bírói ítéletek értelmezésében oly nagy gyakorlata lenne, mint e sorok írójának, ha akár ítélőbírói, akár ügyvédi pályán működve oly mélyen behatolhatott volna egyrészt a jogvita eldöntését megelőző ítéletfolyamat világába, mint azokba a lélektani labirintusokba, amelyeknek útjai a feleket az ügyletkötéshez vezetik s amelyek a róluk felvett okirat ok egyes kifejezéseit meghatározzák, az ő nagy tudása feltétlenül magáévá tenné a leánynegyedről írt dolgozatom minden állítását.

Amint ugyanis nyomban látni fogjuk, kettőnk között kizárólag egyes disztinkciók jogi részében, de főleg az értelmezés kérdésében van lényeges differencia.

És itt nyomban meg kell állanom annál a meghatározásnál, amelyet Holub a leánynegyedről ad. Szerinte a quarta nem más, mint bizonyos nemesi javakból a leányokat illető köteles rész, és 85ezen megállapítás indokolásául utalva a Hk. I. R. 88. §-ára, felhozza, hogy benne megvan a köteles rész fogalmának mindkét konstitutív eleme, t. i. a hányadszerűség és az is, hogy a negyedjogot az örökhagyó semmiféle intézkedése meg nem csorbíthatta.

Ez a megállapítás igénytelen nézetem szerint két sarkalatos hibában szenved.

Először is elfogadhatatlannak tartom, hogy a leánynegyednek, tehát egy már a kezdő Árpádkorban virágzott jogintézménynek a fogalmi meghatározásánál a Hk.-re támaszkodjunk, mert ez – megengedem, hogy jóhiszeműen – de bizonyos apriorisztikus tételek felállítására vezethet, ami a szabad történelmi kutatásnak tudvalevőleg a legnagyobb akadálya. Ha az Árpádkori quarta jogi természetét még nem ismerjük is teljesen és így nincs is módunkban megállapítani, hogy a XI–XV. századok között lényegesen fejlődött, átalakult-e ez a jogintézmény, azért még nem szabad feltételeznünk, hogy a Hk.-ben adott fogalmi meghatározás az Árpádkorra is találó.

Másodszor: a köteles résznek azt a második konstitutív elemét, hogy annak öröklését az örökhagyó semmiféle intézkedése meg nem csorbíthatta, a leánynegyedre vonatkozólag a Hk. alapján nem lehet megállapítani, mert abból épp annak az ellenkezője tűnik ki, az t. i., hogy az élők közti elidegenítéssel szemben a quarta jogi védelemben nem részesült.

A Hk. I. R. 60 c. 9. §-a expressis verbis kimondja ugyanis, hogy a leányokat a felhívott cím 1. §-ában meghatározott azon jog, hogy a várományukat képező birtok eladásakor törvényesen meg kell őket kínálni, aminek elmulasztása esetére a 2. § a vevővel szemben dologi hatályú keresetet ad, csak azon fekvő jószágokra nézve illeti meg, amelyekben a fiággal egyenlő öröklési joggal bírnak, ex neglecta praemonitione actióval tehát leánynegyedet nem lehet követelni. És ha itt azt találná valaki ellenvetni, hogy a Hk. idézett rendelkezése csak visszterhes elidegenítésre vonatkozik és ily esetben a törvényes osztályrész a jogszerző harmadik személlyel szemben élő jogunkban sem részesül védelemben, mégis köteles résznek nevezzük ezt a szükségkép hátrahagyandó hányadot, úgy nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy a csorbíthatatlanságot, mint a kötelesrész egyik konstitutív elemét csak az ősiség eltörlésével járó nagy magánjogi átalakulás korlátozza akként, hogy egyedül az ingyenes rendelkezéssel szemben érvényesíti, ellenben az ősiség szellemétől áthatott magánjogban köteles résznek csak oly jogintézményt lehet tekinteni, amely a csorbíthatatlanság elvét teljesen; úgy az ingyenes, mint a visszterhes elidegenítéssel szemben érvényre juttatja. Természetesen nem úgy, hogy az ősi vagyont a magánjogi forgalomból teljesen kivonja, hanem a törvényes elővásárlási jog biztosításával. Ez az elajándékozással szemben is elegendő védelmet nyujt, mert a megkínálás kötelezettsége nyilván fennáll ilyenkor is.

Holub tehát nyilván nem mérlegeli a csorbíthatatlanság összes gyakorlati lehetőségeit, azért véli ezt a kötelesrészi sajátlagosságot a leánynegyedben felismerhetni. Nem túl lényeges ugyan, hogy e tévedésre rámutassunk, mert a quartának mindezek dacára kétségkívül vannak a köteles részhez hasonló jellemvonásai, de szükségesnek tartottam erre mégis kiterjeszkedni annak dokumentálására, hogy a történelmi vagy jogi képzettség és gyakorlat túlsúlya feltétlenül vezet bizonyos kérdésekben – legalább árnyalati – külömbségekre.

Áttérve ezek után a kettőnk között fennforgó elvi ellentétekre, Holub tanulmányomnak mindenekelőtt azt a tételét támadja meg, mely egy másik bírálóm szerint a korábbi jogtörténeti állásponttal szemben valóban lényeges eredményt jelent, hogy t. i. a leánynegyed az Anjou-korig bezárólag kizárólagos jogintézménye a leányág törvényes öröklésének, egyformán járt úgy az ősi, mint a pénzen szerzett (és zálogos) javakból, s ezzel szemben védelmére kél annak a korábbi, szerintem téves felfogásnak, amely szerint a pénzen szerzett birtokból már az Árpádkorban a fiúkkal egyenlő teljes örökrészt kaptak a leányok.

Sajnos, Holub nem követi láncszemről láncszemre tanulmányom okfejtését, ami az ellenbizonyítást kissé megnehezíti. Így pl. hallgatással mellőzi Lodomér esztergomi érsek 1281. évi ítéletlevelét, amely szerint Mihály fia Simon «secundum consuetudinem approbatam …de possessionibus patris... hereditariis uel quocunque titulo conquisitis» – követelte anyjának negyedét (Wenzel: IX. 303. Idézve tanulmányom 184. oldalán), pedig ez az oklevél egyrészt az approbata consuetudóra való hivatkozás, másrészt az idézett 86kifejezés ritka szabatossága révén a tanulmányomban kifejtett okoknál fogva egymagában is elegendő arra, hogy a Holub által védett régebbi jogtörténeti álláspont helyessége iránt alapos kételyt támasszon.

Érvei, amelyekkel a régi álláspont védelmére kél, három csoportba oszthatók.

Az első csoportba tartoznak azok, amelyek IV. Béla királynak Szathmár fia Miklós negyedkövetelése tárgyában hozott 1239. évi ítéletének értelmezésére vonatkoznak. Miután tanulmányom azon okfejtésének, mely végeredményben a megtámadott új tétel felállítására vezetett, ez az oklevél képezte kiindulópontját, s Holub is elismeri, hogy ez a negyedjog egyik legfontosabb Árpádkori emléke, talán az itt felmerült vitás kérdésekkel kell legrészletesebben foglalkoznom.

Az ítéleti döntés alapját képező tényállás a következő volt:

Szathmár fia, Miklós II. András királytól bizonyos birtokokra nézve végrendelkezési privilégiumot kapott és annak alapján a kérdéses fekvőségeket az egyháznak hagyományozta. A vérrokonok IV. Béla király előtt megtámadták a végrendeletet, mondván, hogy az egyházra hagyott birtokok nem voltak szerzeményiek (emtitia), hanem öröklött javak, az örökhagyó tehát (a király privilégiuma alapján sem) volt jogosult az ő hozzájárulásuk nélkül azokat elidegeníteni. A király megítélte az esküt a vérrokonoknak, de azok vonakodtak azt letenni, mire a birtokok pénzen szerzett volta nyert megállapítást. A per ezen szakában lépett fel az örökhagyó veje, feleségének negyedkövetelésével, de a király elutasította azt a következő indokolással: «Decreverunt, quod cum illa fuerint emtitia et non hereditaria pater ipsius et pater filiae nihil expresse reliquerit de eisdem, nullam inde eius filia deberet de iure habere portionem.» (Fejér: IVI. 146. l. Idézve tanulmányom 178. old.) Holub ebben az indokolásban azt a jogszabályt véli látni, hogy ha az apa nem intézkedett másként halála esetére, akkor a nem ősi és nem adományos javakból a leányokat a fiúkkal konkurrálólag egyenlő örökrész, portio illette meg. Következtetése főleg a portio szó használatára támaszkodik, mely úgymond, a fiúkkal konkurráló örökrészt jelent. Ennek bizonyítására hivatkozik egy 1379-i oklevélre, amely szerint egy leány «portionem suam possessionariam in possessionibus emticiis et impignoraticiis… patris sui habitam ipsamque in eisdem contingentem» rendelkezik (Nemzeti Múzeum törzsanyag) és egy 1394. évi bevallásra, amelyben a rokonok hangsúlyozzák, hogy az elhúnyt leánynak «non portionem, sed ius quartale deberent». (Teleki Oklt. I. 224.)

Talán sikerül kimutatnom, hogy ez a gondolatmenet kiindulópontjától kezdve téves, mindvégig téves utakon halad, s ez az oka annak, hogy helyes eredményre nem vezethet.

Először is, az ítélet indokolásának vonatkozó része nem a portio, hanem a nulla portio kifejezést használja, tehát nem mutat világosan egy szabatosan körülhatárolt, jogi fogalomra, hanem egy általános jellegű tagadó formával él, amelynek kizáró értelme legalábbis ugyanannyi joggal vonatkoztatható az örökjogi részesedés egész körére, mint annak egy intézményére.

Másodszor nem aggálytalan az az álláspont sem, mintha a portio egy, a XIII. század első feléből származó oklevélben feltétlenül és minden esetben teljes, a fiúkéval konkurráló örökrészt jelentene. Csak futólag kívánom érinteni, hogy ily abszolút, vitathatatlan értelmet hiába keresünk a középkori latinság bármelyik szótárában, sem Bartal, sem Du Cange nem ismeri azt.

A Holub által idézett két oklevél korántsem alkalmas ennek bizonyítására, mert az egyik 140, a másik 155 évvel későbbi IV. Béla vonatkozó ítéleténél, ami elég nagy idő ahhoz, hogy ennyire beretvaélen mozgó bizonyításra használhatatlanok legyenek.

Egyébként minden szakember tudja, – Holub pedig ezek legjavából való – hogy a középkori oklevelek terminológiája teljesen megbízhatatlan és egyetlenegy szóra, egyedül arra, hogy az oklevél írója milyen kifejezést használ, a képzelhető legveszedelmesebb dolog építeni. Legyen elegendő itt csak arra a tényre utalnom, hogy még a jogrendszer két oly ellentétes pólusa tekintetében is, aminő a szabadság és szolgaság, mennyire megbízhatatlanok az oklevelek kitételei. (L. «A jogképesség és a személyállapot hazánkban az Árpádházi királyok alatt» c. tanulmányomat.) És ez nem is lehet másként egy olyan korban, amelyben nem volt a maihoz hasonló, rendszeres szakképzés, nem voltak közkézen forgó kézikönyvek, következőleg nem is lehettek nagyobbszámban általános 87érvényű, szabatos értelmű terminus technikusok.

Habár tehát készséggel elismerem, hogy a portio rendszerint a negyedet meghaladó törvényes örökrészt jelenti attól az időtől kezdve, amikor az egyenlő és egyenlőtlen törvényes öröklés egymástól elkülönült, teljességgel megengedhetetlennek tartom, hogy egyedül ennek – a fentebb hivatkozott általános értelmű, kizáró alakban történő – használatát messzemenő és oly következtetések alapjává tegyük, amelyek pl. a Lodomér ítéletleveléből is megismerhető tényekkel ellenkeznek.

De ahhoz a jogszabályhoz, melyet Holub az ítéletlevélből kiolvasni vél, nem juthatunk el még így sem.

Tény ugyanis, hogy az ítélettel eldöntött esetben végrendeleti és nem törvényes öröklés forgott fenn s az ítéleti döntést éppen a végrendeletnek az általa hagyományozott birtokok szerzeményi voltában és az ezen alapon kiadott királyi privilégiumban gyökerező érvényessége determinálta. Holub szerint az ítéletet így, mint én teszem, igazán bajos értelmezni, ezzel szemben immár egy évtizedet meghaladó ügyvédi és ítélőbírói gyakorlatomra támaszkodva nyugodtan merem állítani, hogy jogilag egyedül és kizárólag ez az értelmezés a helytálló.

Magas színvonalú felsőbíróságaink bármely tagját elfogadom döntőbírónak abban a tekintetben, hogy egy törvényes örökjog érvényesítése iránt előterjesztett kereseti kérelmet a felperest nem részeltető végrendelet indokából elutasító ítéletet a nélkül, hogy az errenézve bármily kijelentést tartalmazna, lehet-e úgy értelmezni, hogy az egyben végrendelet nemléte esetére felperest a kereseti követelésnél többre jogosultnak deklarálná.

Az ilyen következtetés jogilag teljesen a levegőben lóg, nem számol az ítélkezés technikájával, mely tudvalevőleg a perbevitt jog eldöntését nem befolyásoló körülményeknek sem vizsgálatába, sem mérlegelésébe nem bocsátkozik és ez okból azokra nézve állást soha nem is foglal. De nem számol azokkal a nyilván alapfogalmakkal sem, amelyek az ítéleti döntés hatálya, terjedelme és a kereseti kérelem kereteihez kötött voltára nézve a rendelkezési elvből kifolyólag a polgári törvénykezésben mindenütt fennállanak, ahol a magánjogok érvényesítésének szabad volta ismeretes.

Hogy ebben a köztünk folyó vitában felette lényeges kérdésben teljesen meggyőzhessem nem jogász olvasóimat is, legyen szabad – bármily anachronisztikusnak tetszik is az – egy modern példával Holub értelmezésének jogilag egyenesen abszurd voltát jellemeznem. Ez annál könnyebben megtehető, mert az ősi és szerzeményi vagyon öröklési rendjének különbözősége, ami körül a kérdéses ítélet forog, bizonyos, bár más esetekben, mint a középkorban, élő jogunkban is érvényesül.

Képzeljük el tehát a következő esetet:

Az örökhagyó szabályszerű végrendeletet alkotott, amelyben egész ingatlan vagyonát jótékony célokra hagyta, azután leszármazók hátrahagyása nélkül elhúnyt. A végrendeletet megtámadja az örökhagyó életben lévő édesanyja azon a címen, hogy a végintézkedés tárgyát képező vagyon örökhagyónak tőle örökölt ági vagyona volt, következőleg azt örökhagyó nem volt jogosult az ő jogainak sérelmével elidegeníteni és kéri ezen az alapon köteles részének megítélését. Ez a tényállás, amelynek szövegezésénél is igyekeztem a fentihez simulni, jogilag teljesen megegyezik azzal, amelyet IV. Béla király szóbanforgó ítéletével eldöntött, egyedül a felperes személyét kellett felcserélni és a leánynegyed helyébe köteles részt tenni a kereseti követelés tárgyává, mert magánjogunkban a XIII. század óta bekövetkezett változás folytán a hagyaték ősi vagy szerzeményi volta a leszármazók törvényes öröklésénél nem tesz többé különbséget, – csak a felmenőkénél, illetve az oldalági és hitvestársi öröklésnél – a leánynegyed pedig élő jogunkban ismeretlen.

A perben nem nyer bizonyítást, hogy a hagyaték ági eredetű lenne s ez okból a bíró azok szerzeményi jellegét állapítván meg, elutasítja a keresetet azzal az indokolással, hogy miután a per tárgyát képező ingatlanok szerzeményiek és örökhagyó azokból édesanyjára semmit sem hagyott, felperest belőlük semmi részesedés sem illeti. Vagy szövegezzük kevésbbé kirívóan akként, hogy felperest azokból örökrész nem illeti.

Vajjon ebből az ugyan szűkre szabott, de azért egészen világos indokolásból ki lehet-e olvasni azt a jogszabályt, hogy ha érvényes végrendelet nem maradt volna, örökhagyó felperesként 88fellépett édesanyját a törvényes osztályrész felét tevő köteles rész helyett a szerzeményi javakból teljes örökrész illette volna? Súlyos jogi tévedésbe esnék az, aki ezt minden további vizsgálódás nélkül jogszabályként megállapítaná, mert tudvalevőleg a szerzeményi vagyon törvényes öröklése nem a felmenőket, hanem elsősorban a hitvestársat illeti és csak annak nemlétében nyílik meg az a felmenő ág számára.

Bármily nehezünkre esik is tehát megbékülni azzal a gondolattal, hogy jogtörténetünknek egyik alapvető tételét, melyet már megszoktunk vitathatatlan igazságnak tekinteni, revízió alá kell vennünk, mégis be kell látnunk, hogy az 1239. évi ítéletnek eddigi értelmezése jogilag teljesen tarthatatlan és abból oly jogszabályt, mintha a leányok csak az ősi öröklött javakból kaptak volna negyedet, semmilyen körülmények között sem lehet kiolvasni. Ez természetesen még nem jelenti az én álláspontomnak a helyességét, vagyis azt, hogy a fenti kategóriába nem tartozó birtokokból is csak negyed illette a leánygyermeket, de jelenti azt, hogy a negyedöröklés terjedelmének és a pénzen szerzett birtok törvényes öröklési rendjének kérdését ennek az ítéletnek az alapján megoldani nem lehet. Hogy tehát nekem van-e igazam vagy a régebbi álláspont védelmezőinek, az kizárólag a többi okleveles emlék alapján dönthető el.

És itt áttérek Holub érveinek második csoportjára.

Bírálóm annak bizonyítására, hogy állításommal szemben a pénzen szerzett birtokra nézve kezdettől fogva a fiú- és a leányág egyenlő osztálya volt szokásban és így szó sincs arról, – mint én írom – hogy az egyenlő törvényes öröklés az Anjou-kornál későbbi eredetű, kilenc oklevélre hivatkozik, melyek szerinte kétségtelenül megcáfolják az én álláspontomat. Az idézetek időrendben a következőkép oszlanak meg: 1349 (Hazai Oklt. III. 213), 1351 (Zichy Okt. II. 453), 1354 Károlyi Oklt. I. 228, helyesen 221), 1365 (Fejér: IX/3. 509), 1369 (Zichy Okt. III. 372), 1392 (Zalai Oklt. II. 254), 1417 (Orsz. Lt. Dl. 10,567), 1490 (Zalavári apátság Oklt. 1503), 1493 (Orsz. Lt. Dl. 36,729).

Ebből a csoportosításból nyomban szembetűnik, hogy a hivatkozott oklevelek között nincs egyetlenegy Árpádkori sem, e korra nézve tehát a régebbi jogtörténeti álláspont védelmére és a tanulmányomban felállított új tétel cáfolatára egyedül az 1239. évi ítéletnek – a fentiek szerint tarthatatlan – interpretációja szolgálna. Mert az, hogy a quartát rendszerint öröklött birtokból adták ki, még nem érv arra, hogy a más jogi természetű birtokokból egyenlő örökrész járt. Egyébként is tanulmányom kimutatta, hogy minden olyan oklevéllel, amely szerint öröklött birtokból hasították ki a negyedet, szembe lehet állítani egy másikat, amely nem hangsúlyozza a negyedöröklés alá esett birtok jogi természetét (183. l.). Az az álláspont tehát, mely ebből vont le bizonyos jogi következtetéseket, immár túlhaladott.

Minthogy pedig a fentiek szerint merőben elképzelhetetlennek tűnik fel, hogy az 1239. évi ítélet értelmezésénél Holub álláspontja győzedelmeskedhessék, a mondottakból következik, hogy ha Bírálómnak minden más kérdésben és vonatkozásban teljesen igaza lenne is, – bár, mint lesz módomban alant kimutatni, ez az eset korántsem forog fenn – ellentanulmánya akkor sem lenne alkalmas többé a kérdéses ítélet értelmezésénél elkövetett konstruktív hiba folytán a megtámadott új álláspont teljes megdöntésére, legfeljebb annak némi korrigálására. Holubnak ugyanis nem lévén, aminthogy nem is lehet okleveles anyaga annak kimutatására, hogy a pénzen szerzett birtok már az Árpádkorban a két nem egyenlő osztályára bocsáttatott volna s ily értelmű okleveles adatra csak az Anjou-kor derekáról hivatkozhatván, összes többi érveinek és bizonyítékainak elfogadása is legfeljebb csak annak megállapítását eredményezhetné, hogy a negyedet meg- haladó törvényes öröklés nem az Anjou-kornál, mint én állítottam, hanem csupán az Árpádkornál lenne későbbi eredetű. Az a feltevés, hogy gyökerei talán az országos jogrendszer kialakulásához visszavezetnének, a tanulmányomban közölt 1281. évi ítéletlevél adataival szemben mindenképpen megengedhetetlen. Szó sem lehet tehát arról, hogy tanulmányom megállapításai teljesen tévesek lennének, legfeljebb az időpont tekintetében számolhatunk némi korrekcióval.

De Holub idézetei még erre a korrekcióra sem látszanak alkalmasaknak.

Sajnos, az általa hivatkozott legelső oklevél tartalmát nincs módomban ellenőrizni, mert az idézet téves. A Hazai Okmánytár a felhívott 89helyen olyan királyi ítéletet, aminőre Holub hivatkozik, nem tartalmaz. Az évszám sem egyez s így valószínűleg – esetleg sajtóhibából eredő – elírással van dolgunk. Minthogy tehát nem tudhatjuk, hogy melyik oklevél az, amelyet Holub idézni akart, óvakodni akarván egy esetleges szélmalomharctól, kritikai megjegyzést itt nem teszünk és egyelőre elfogadom helyesnek Bírálómnak azt a megállapítását, hogy 1349-ből királyi döntést ismerünk arranézve, hogy csak az ősi birtokból jár negyed, bár nem hallgathatom el aggályaimat a csak szóhoz fűzött következtetések helyes és indokolt volta tekintetében.

De nézzük meg közelebbről a többi okleveles idézetet.

A következő 1351. évi oklevél a tényállás egészének tüzetes mérlegelése mellett nem mutat világosan arra a jogszabályra, amelynek bizonyítására Holub felhívja. Az oklevél szerint ugyanis Tivadar fia János az erdélyi szentszék előtt anyja leánynegyede miatt perelte be Lököst és két névszerint megjelölt birtokból kérte a quarta megítélését. Az alperes azzal védekezett, hogy a patrimoniális vagy hereditárius birtokokból «in qua ipsa domina suam debebat habere quartam filialem» felperes édesanyjának negyedkövetelését már kielégítette, azt a két birtokot azonban, amelyből felperes most követeli a quartát, Jákó, az atyja vérdíj és leánynegyed címén kapott saját pénzén szerezte, belőlük tehát negyedet szolgáltatni nem köteles. Ítéletet az oklevél nem tartalmaz, mert a szentszék az alperest okiratok felmutatására kötelezte, azt tehát, hogy a perbíróság ebben a jogi kérdésben milyen álláspontot foglalt el, nem tudjuk.

Éppen csak érinteni kívánom, hogy az oklevél Erdélyből származván, amelynek jogéletében mindig volt bizonyos partikularizmus, nincs szerencsésen kiválasztva az országos nemesi jog egyik tételének bizonyítására. De ettől eltekintve, ha a tényállás minden mozzanatát a dogmatikai összefüggésekre és a gyakorlati szempontokra egyaránt kiterjedő figyelemmel mérlegeljük, lehetetlen belőle oly jogszabályt olvasnunk ki, mintha a pénzen szerzett birtokból teljes örökrész, tehát a negyednél több járt volna a leányoknak.

A tényállásból ugyanis a következő, szerintem döntő jelentőségű mozzanatok emelkednek ki:

1. Felperes édesanyja jogán két, pénzen szerzett birtokból leánynegyedet és nem teljes örökrészt követelt.

2. Az alperes ezzel a kereseti követeléssel szemben védekezett és védelmére azt adta elő, hogy a kérdéses birtokokat előde vérdíjul és leánynegyed fejében kapott pénzen vette, azokból tehát negyedet szolgáltatni jog szerint nem köteles, viszont az ősi öröklött javakból, amelyekre nézve e kifogás helytálló nem lenne, a negyedet már kiadta.

Akinek az elméleti képzettség mellett csak egy kis gyakorlati tapasztalata van egyrészt az osztályrabocsátásnál érvényesülő szempontok, másrészt a polgári törvénykezés technikája iránt, az minden bizonnyal be fogja látni, hogy ezek a szempontok teljesen érthetetlenek lennének, ha a pénzen szerzett birtok egyenlő törvényes öröklése már akkor jogszabályt képezett volna, következőleg az oklevél tartalma teljesen összeegyeztethetetlen azzal, amit vele Holub bizonyítani akar.

Ha ugyanis ilyen jogszabály létezett volna, a felperes bizonyára nem negyedet, hanem teljes örökrészt kért volna. Hogy a birtokok eredetéről ne tudott volna, azt igazán bajos lenne feltételezni, hiszen a mindennapi élet ezer példája bizonyítja, hogy a családtagok mindig ismerik a vagyon eredetét. És ha már – nem tudni, mi okból – mégis csak quartát követelt, az alperes aligha adta volna védelmül elő, hogy a kérdéses birtokok pénzszerzeményt képeznek, mert ezzel védelem helyett oly kötelezettségnek jelölte volna meg az alapjait, amely a kereseti követelést még meg is haladja. Vagyonjogi perekben ennyire észszerűtlenül, saját érdekeivel ily szembeszökőleg ellenkező módon nem szokott az alperes védekezni, Holub interpretációja tehát legalábbis felette aggályos.

Elfogultság nélkül merem állítani, hogy az oklevél sokkal érthetőbb, a benne foglaltak sokkal valószínűbbek és világosabbak, ha éppen ellenkezőleg, az általam vitatott szokásjogi szabályok világába állítjuk be.

Ha ugyanis az a való, hogy ebben a korban a leányok még minden birtokból csak negyedet kaptak, érthető, hogy a felperes nem követelt quarta helyett aequalis portiót és a birtokszerzés gyökerére sem helyezett súlyt. Az alperes minden kockázat nélkül belevethette a perbe a pénzen szerzés tényét, vele ártani saját vagyoni érdekeinek 90semmiesetre sem árthatott. S hogy ezt miért tette, arra is megadja a feleletet az oklevél. Az alperes ugyanis nemcsak azzal védekezett a perben, amire Holub súlyt helyez, hogy a szerző atyja a kérdéses birtokokat pénzen vette, hanem előadta azt is, hogy a megvételükre fordított pénzt vérdíj és leánynegyed címén kapta. A szentszék bizonyítást elrendelő határozata is ehhez a kifogáshoz simul, mert nem a pénzenszerzés tényét, hanem azt hangsúlyozza, hogy milyen pénzen vette alperes jogelőde a peres birtokokat (quali pecunia ipsas possessiones emissent). Tudjuk, hogy a leánynegyed dologi teher volt, amely a nemesi birtokból csak egyszer hasíttatott ki, úgy látszik, hogy az alperes védelmül ezt a kifogást igyekezett a keresetnek szembehelyezni, vitatván, hogy a kereseti ingatlanok ez okból már mentesültek a negyedjog alól. Mellékes, hogy ez a védekezés az akkori jogszabályok szerint helytálló volt-e vagy sem, tény azonban, hogy a védekezés így legalább célszerűnek és érthetőnek látszik. Ha ellenben feltételezzük, hogy a pénzen szerzett birtokokból teljes örökrész, tehát több mint a negyed járt, ugyan miért hozakodott volna elő az alperes mindezekkel? Mihelyt ebből a szempontból nézzük védekezését, az rögtön értelmetlenné és zavarossá válik, tele lesz homályos pontokkal, amelyeket csak más – e sorok írójának – szövegmagyarázatával lehet kiküszöbölni.

Az 1354-ből eredő oklevelet Holub sem tartja olyannak, mely feltétlenül az ő álláspontja mellett bizonyítana. Maga is kiemeli, hogy ebben az esetben «de acqisititiis» kérték a negyedet és bizonyítékúl mindössze az alperesi védekezés egy mondatára utal, mely szerint alperesek a peres birtokokból nem tartoznak negyedet szolgáltatni «quum regia maiestas ipsis easdem libere donasset et contulisset». Nyilvánvaló, hogy ez a védekezés sokkal általánosabb körben mozog, semhogy világos utalást lehetne benne felfedezni arra az állítólagos jogszokásra, amelynek bizonyítására Holub felhívja. De a per bírája sem igen találhatta helytállónak, mert különben miért rendelte volna, el a szerzett birtokok megbecslését abból a célból, hogy «super prefatis possessionibus aquisiticys finem debitum imponderemus.» Ha Holubnak igaza lenne, a szerzeményre nézve elutasító ítéletet kellett volna hozni, amihez igazán nem kellett a bírónak az igazságos értéket ismernie. Ez az ok levél tehát nem ellenem, hanem sokkal inkább mellettem bizonyít.

Az 1365-i oklevélben azt olvassuk, hogy a fiúörökös nélkül elhúnyt Zalaszegi Pál fia, János birtokait Nagy Lajos eladományozta, utóbb azonban Pál özvegyének és leányának, valamint János özvegyének kérelmére két somogymegyei birtokra nézve az adományozást visszavonta és azok birtokában a két özvegyet és a leánygyermeket megerősítette, miután tudomására jutott, hogy azokat Pál pénzen szerezte. Ez az első oklevél az idézettek közül, amelynek valóban van némi súlya és jelentősége, de tanulmányom azon tételének megcáfolására, hogy ebben a korban a leányágnak a fiággal egyenlő törvényes öröklési joga a pénzen szerzett birtokokra nézve sem volt, mégsem alkalmas, mert az okleveles esetben magszakadás forgott fenn, a benne foglaltakból tehát a két ág konkurráló öröklésére nézve, amelyről itt szó van, igazán semmit sem lehet megállapítani. Igen értékes forrás lehet ez az oklevél pl. a szent korona háramlási jogának terjedelmére, de arra nem, amit Holub akar vele bizonyítani. Nem vitatom, hogy a szabad rendelkezés és a leányok törvényes öröklése között erős dogmatikus és történelmi összefüggés van, de az ismertetett oklevelet még ennek segítségével sem lehet a mondott célra felhasználni.

Az 1369-i oklevél hasonlókép nem tartalmaz oly adatot, mely a vitás kérdés elbírálásánál némi súllyal eshetnék a latba. Itt ugyanis mindössze annyit olvashatunk, hogy a leány bizonyos birtokokra nézve s azok öröklött voltára hivatkozva negyedjogot akart érvényesíteni és kérelmére László nádor a birtok hereditárius voltáról bizonyítványt is állított ki, többet tehát a legszabadabb értelmezés mellett sem tudhatunk meg belőle, mint – amit egyébként is tudunk – hogy az öröklött birtokokból a leányágat negyed illette. De hogy a pénzen szerzett birtokból mi járt a leánygyermeknek, azt ugyan ez az oklevél fel nem fedi soha. A hivatkozás tehát itt is teljesen elhibázott.

És ezzel elérkeztünk az 1392-ből származó oklevélhez, a nélkül, hogy a pénzen szerzett birtok osztályának a két nem közötti egyenlőségére nézve egyetlenegy olyan történelmi adatot találtunk volna, mely komoly bizonyíték gyanánt szóba jöhetne. A következő, 1392-i oklevél már nem az Anjou-, hanem a vegyesházbeli királyok 91korából, Zsigmond 1387. évi királyválasztása utáni időből való, feltétlenül meg kell tehát már az eddig előadottak alapján állapítanunk, hogy tanulmányomnak azt a tételét, mely szerint a pénzen szerzett birtok egyenlő törvényes öröklésének jogszabálya az Anjou-kornál későbbi eredetű, egyáltalában nem sikerült «elintézni».

Homályos pontként mindössze az állítólagos 1349. évi királyi döntés maradna, ami azonban az osztály egyenlőtlenségére vonatkozó s az alantiak szerint egészen a XVI. századig nyúló történelmi emlékeinkkel szemben egymagában semmi körülmények között sem lehet alkalmas annak megállapítására, hogy a pénzen szerzett birtok egyenlő osztályrabocsátása már a XIV. század derekán kialakult, országos szokást képezett, legfeljebb mint az ezirányú jogfejlődés első lépése jöhet figyelembe.

De vizsgáljuk tovább Holub okleveles adatait.

A már említett 1392-i oklevél a következőket mondja: «in factis possessionariorum iurium per avos et prothavos dictarum partium pretio comparatorum, vel aliis titulis sexum femineum contingentium…» stb.

Hogy tanubizonyságot tegyek a vonatkozó kérdésekben uralkodó teljes tárgyilagosságomról és elfogulatlanságomról, mely talán a bírói székből kísér el a szakirodalom mezejére is, készségesen elismerem, hogy ez az oklevél nemcsak a leánynegyedről szóló tanulmányom megírásakor, hanem azóta végzett forrástanulmányaimnál is elkerülte figyelmemet. E sorok írója a pénzen szerzett birtok egyenlő törvényes öröklésére nézve az első határozott nyomot csak az 1408. évben, Garai Miklós nádor egyik ítéletlevelében találta meg. (L. A nem befolyása a jog- és cselekvőképességre a törzsi szervezettől a Hármaskönyv koráig c. monográfiámat a 92. old.) Őszinte hálával és köszönettel kell tehát adóznunk Holubnak, hogy az idézett 1392. évi oklevél közlésével lehetővé tette, hogy ez az időpont mintegy két évtizeddel korrigálható legyen. E korrekció jelentőségét azonban nem szabad túlbecsülnünk, az két évtizedet jelent és nem többet, következtetéseket belőle még az Anjou-korra nézve sem lehet vonni, az Árpádkorra pedig annál kevésbbé.

Minthogy a leánynegyedről írt dolgozatom pedig csak ezt a két korszakot ölelte fel, a korábbi jogtörténeti állásponttal ellenkező eredményekre csak itt jutott, ellenben a későbbi századokat éppen csak érintette, de részletes tárgyalásukba nem bocsátkozott; az 1392. évi és rájuk következő okleveles adatokkal, mint a tanulmányomban kifejtettek megcáfolására eredetük időpontja miatt eleve alkalmatlanokkal részletesebben nem kell foglalkoznom.

Hogy a XV. századból több olyan oklevél maradt reánk, mely a pénzen szerzett birtok egyenlő osztályrabocsátásáról tanuskodik, az nem jelent semmit a XI–XIV. század jogéletére nézve. A Holub által idézett három oklevélen kívül még számos ilyen diplomára hivatkozhatnánk. Így – hogy csak néhány példát említsünk – István nádor egyik évnélküli, valószínűleg 1388 körüli időből eredő perhalasztó levele szerint «nobilis domina Margaretha proposuit eo modo, quod ipsa de possessionibus patris sui hereditarys Jus quartale, de alys possessionibus patris sui Empticys sibi porciones deberent prouenire Jure regni requirente, quod et quas… vellet rehabere.» (Zichy c. IV. 362.) 1408-ban Garai Miklós nádor előtt folyt per szerkezetileg világosan azon az alapon épül fel, hogy a pénzen szerzett birtok a leányágat is illeti. (Zala vármegye tört. II. 351.) 1413-ban a győri káptalan előtt a leánygyermek akként tesz bevallást, hogy «universa iura sua quartalicia ex possessionibus patris ubilibet habitis ac iura possessionaria in possessionibus empticiis et impignoraticiis pignori obligavit.» (Nemzeti Múzeum lt. Törzsanyag, 1413 jan. 27.) 1416-ban a kolozsmonostori konvent előtt az örökösök a ius femineum alá eső birtokokat a két ág egyenlő osztályára bocsátják. (Orsz. Levéltár Dl. 10,444.) 1473-ban ugyancsak az egri káptalan előtt csak az öröklött birtokokra nézve hangsúlyozzák a felek, hogy azok egyedül a fiágat illetik. (Orsz. Levéltár Dl. 17,414.) 1513-ban az erdélyi alvajda előtt egyes birtokokra egyenlő, mások egyenlőtlen osztályra kerülnek, bár a jogkülönbség ténybeli alapjai, nevezetesen a birtokszerzés gyökerei az oklevélből ki nem tűnnek. (Teleki oklt. II. 318.) A Holub által idézett oklevelek közül pedig az 1417. évit fentebb hivatkozott legújabb monográfiám is közölte (95. old.).

Abból a szempontból azonban, hogy a leánynegyedről írt tanulmányomnak az Árpád- és az Anjou-kort érintő megállapításai helytállók-e, mindezeknek nincs semmi jelentőségük. Mindenesetre 92érdekes, hogy Holubbal szemben nekem kell rámutatnom arra, hogy a magánjog fejlődésének egyes korszakai között különbséget kell tudni tenni, holott szerinte én vagyok az, aki a történeti kutatás általános és a jogtörténeti vizsgálódás speciális módszereivel nem vagyok tisztában. Pedig ezzel szemben ő esik abba a módszertani hibába, hogy egészen érthetetlenül, a kronológikus szabályok teljes mellőzésével és figyelmen kívül hagyásával jóval későbbi történelmi adatokkal akarja tanulmányomnak korábbi évszázadokra vonatkozó megállapításait megdönteni.

És ezzel végeztünk is azokkal az érvekkel, amelyeket a második csoportba soroztunk. Egyetlenegy sincs olyan közöttük, melye sorok írójának – ismétlem – az Árpád- és az Anjou-korra vonatkozó megállapításainak helyességét érinthetné és ebben a tekintetben az ellenkritikát kiállhatná.

Lássuk tehát Holub érveinek harmadik csoportját.

Ide voltaképpen csak egy állítás, valamint az annak megerősítésére felhozott egyetlen 1379. évi okleveles adat tartozik, melyek szerint az oklevelek «de omnibus possessionibus» kifejezése csak óvatossági formula lenne és nem jelentene mindenféle jogi természetű atyai birtokot. Következőleg az, hogy a quarta rendszerint «de omnibus possessionibus patris» adatik ki, nem képezne bizonyítékot a mellett, hogy a negyedöröklés mindenféle jogi természetű – tehát a pénzen szerzett – atyai birtokra is kiterjedt.

Vegyük szemügyre először az idézett oklevelet. A hivatkozott diplomában azt olvashatjuk, hogy a leánygyermek «de universis possessionibus» negyedet, azonfelül pedig «in possessionibus empticiis et impignoraticiis patris sui» portiót kér. Az universae possessiones kifejezés tehát itt valóban nem foglalja össze a jogi természetük szerint különböző összes birtokokat, óvakodnunk kell azonban attól, hogy ennek a körülménynek túlzott jelentőséget tulajdonítsunk.

Tudnunk kell ugyanis, hogy a középkori oklevélíró általában formulák szerint dolgozott, a diplomák szerkesztésénél az előtte fekvő mintát szószerint másolta addig, ameddig csak lehetett, és csak ott tett hozzá vagy hagyott el belőle, ahol ez feltétlenül szükséges volt az értelem miatt. A formulának ilyen változtatása hol jobban, hol kevésbbé szabatosan sikerült, a kifejezés tökéletlensége, hogy ne mondjuk pongyolasága tehát a középkori oklevelekben éppen nem ritkaság. A szokásos formulából nagyon könnyen becsúszhatott a szerkesztendő oklevélbe olyan szó vagy kifejezés is, ami az előbbiben helyén volt, de az utóbbiba már teljesen nem illett oda, messzemenő következtetések alapjává tehát nem lehet tenni olyan körülményt, amelyről nem tudhatjuk, hogy nem egy ilyen közönséges becsúszásnak a következménye-e?

Vagyis ez az egyetlen oklevél nem igen indokolja meg azt az álláspontot, hogy a középkori oklevelek «de universis possessionibus» kifejezése csak óvatossági formula lenne, és korántsem jelentené a mindenféle jogi természetű birtokok egybefoglalását. Ez puszta feltevés, amellyel szembenállanak a történelem tényei és azok e sorok írójának álláspontja mellett szolgáltatnak döntő bizonyítékot.

Íme a tények:

1290-ben, bár a hagyatékban pénzen szerzett birtokok is voltak, az egész hagyatékból csak negyedet kap a leánygyermek. (Fejér: V/3. 500.)

1357-ben Nagy Lajos «possessiones patris universas … tam hereditario, emticio et impignoraticio iure, quam alio quouisiusto titulo quondam ipsum contingentes» adományozza a fiúsítás szokásos formájában a leánygyermeknek. (Anj. Okt. VI. 615.)

1367-ben a pozsonyi káptalan előtt «de universis possessionibus patris sui… necnon alys Juribus possessionariis matris sue tam hereditariis quam emtitiis» csak negyedet kap a leánygyermek. (Orsz. Levéltár Dl. 5626.)

1387-ben a nyitrai káptalan előtt «de universis possessionibus genitoris sui ipsum hereditario, aquisiticio, empticio et impignoratitio et alys quibusuis titulis concernentibus iuxta ritum Regni Hungarie ac consuetudinem debenti» csak negyedet nyugtat a leánygyermek. (Orsz. Lt. Dl. 7329.)

1410-ben a vasvári káptalan előtt «de universis possessionibus patris sui, tam hereditariis, quam emptitiis et impignoraticys iuxta regni consuetudinem» kijáró negyedre nézve történik teljesítés. (Nemzeti Múzeum lt. Törzsanyag. 1409.)

1448-ban a sághi konvent előtt «de possessionibus tam hereditarys, quam impignoraticys Nicolai iuxta huius Regni consuetudinem» csak 93negyedet kap a nevezett Miklós leánya: (Orsz. Lt. Dl. 14,208.)

1486-ban a nyitrai káptalan előtt «de Castris… seu fortalicys… ac alys possessionibus empticys» csak negyedet hasítanak ki a leánygyermek számára. (Orsz. Lt. Dl. 19,157.) – Iuxta Hungarie Regni laudabilem et approbatain consuetudinem.

1494-ben a pozsonyi káptalan előtt «de universis Juribus possessionarys Genitoris, tam scilicet hereditarys, quam etiam Empticys et Impignoraticys… Iuxta Regni antiquam et approbatam consuetumnem» csak negyeddel elégítik ki a leánygyermeket. (Orsz. Lt. Dl. 20,207.)

Szándékosan csak azokat az okleveles adatokat közlöm itt, amelyeknek tartalma annyira világos, hogy errenézve minden vitát eleve kizárnak. Nem kételkedem benne, hogy a kiadatlan okleveles anyag azon részében, melyet szerző eddig átkutatni nem tudott, még sok ilyen félremagyarázhatatlanul világos okleveles adat rejtőzik. De ehelyt elég az idézett néhány oklevél is, hogy a leánynegyedről írt tanulmányom legfontosabb megállapítása ellen intézett valamennyi támadás erőtlenül visszahulljon.

Mert az idézett okleveles példák világosan feltárják először azt a tényt, hogy az Árpád-kor utolsó évtizedeitől egészen a XVI. századig igenis volt – úgy, mint tanulmányom állította – olyan jogszokás, hogy a pénzen szerzett és a zálogbirtokból is csak negyedet kapott a leánygyermek. Lehet vitatkozni a felett, hogy az ország minden részében volt-e ily jogszokás és hogy az általános, kialakult, avagy ingadozó, egyes helyeken talán ismeretlen volt-e, de azzal a fentiek szerint egykorú dokumentumokkal kimutatható jogtörténeti ténnyel szemben, hogy azok a birtoknemek, amelyek a Hármaskönyv szerint éppúgy illetik a leány-, mint a fiúágat, a Hármaskönyv előtti korszakban csak negyedöröklés alá estek, – mint Holub teszi – a teljes negáció álláspontjára helyezkedni nem lehet. Holubnak az az állítása, hogy e sorok írójának ily értelemben tett megállapításai teljesen tévesek, de még inkább azon álláspontja, hogy a tévedés oka a kellő módszertani ismeretek hiánya lenne, teljesen a levegőben lóg, mert a megtámadott tétel nem módszeres következtetéseken, hanem ténybeli ismereteken alapszik.

Másodszor: tarthatatlanná teszik azt az állítást, mintha a «de universis possessionibus» kifejezés csak óvatossági forma lenne és teljes egészében feltárják ennek merőben hipotetikus jellegét. Mikor egyszer jogtörténetünk minden korszakából van adatunk arranézve, hogy a pénzen szerzett birtokból is csak negyedet kapott a leánygyermek, és több oklevélben látjuk ennek a kifejezésnek ilyen használatát, «de universis possessionibus, tam hereditariis, quam emptittis et impignoratitiis», akkor kérdem, mi engedi meg, mi indokolja, mi teszi elfogadhatóvá azt a feltevést, hogy ahol a rövidség kedvéért vagy más okból csak a «de universis possessionibus» kifejezést használta az oklevél írója, ott a pénzen szerzett birtokokat nem értette alatta?

És ha itt valaki azt vetné ellen, hogy a középkori oklevélstílus éppen nem törekedett a rövidségre, az tehát nem indokolhatja a kérdéses kifejezésnek ily rövid alakban való használatát, annak is meg tudunk felelni.

Azt ugyanis, hogy a középkori diplomatika a rövidségre egyáltalában nem törekedett volna, ily kategórikusan az oklevelek tagadhatatlan terjengőssége mellett sem lehet állítani. Hiszen az a sok kihagyás és rövidítés, ami annyira megnehezíti főleg a kezdő diplomatikus munkáját, élénk bizonyítékot nyujt az ellenkezőről. Hogy ez az írásmódra és nem a kifejezésre vonatkozik, az most mellékes, fő az, hogy a középkori oklevél írója szívesen kihagyta azt, amit feleslegesnek tartott leírni vagy kiírni. A magyarázat tehát a felvetett ezt a kifejezést: «de universis possessionibust nem a tam hereditariis quam emptitiis toldattal részletezett kifejezés rövidítéseként, hanem önállóan használta azt, a jogszerzésszerinti részletezésre nyilván nem is gondolt, mert azt, ha véletlenül eszébe ötlött is, teljesen feleslegesnek tartotta. Ha nem így lett volna, úgy a részletezést épp a Holub által hivatkozott óvatossági okokból semmi körülmények között el nem hagyta volna. De ha ez a részletezés felesleges volt, úgy ez annak bizonyítéka, hogy a negyedöröklés a leányág törvényes öröklésének a birtokszerzés gyökerétől független, kizárólagos alakja gyanánt élt a jogtudatban. Csak akkor és ott kezdődik a részletezés, ahol és amikor az egyes birtoknemek egyenlő osztályrabocsátásának szokása fejlődni és erősbödni kezdett, amikor az egységes jogtudatnak az újabb jogfejlődés első étapjai folytán bekövetkezett 94megzavarása a részletesebb és speciálisabb körülírást, a negyedöröklés körének minden félreértést kizáró hangsúlyozását tette kívánatossá. Ez a magyarázat, kellő összhangban van a nők jogának az egyenlőség felé haladó fokozatos fejlődésének tényével is.

Holub feltevésére ezzel szemben csak azért van szükség, hogy annak segítségével összhangba lehessen hozni jogtörténetünk adatait a Hármaskönyvbe foglalt öröklési szabályokkal, és tanulmányom azon tételével szemben, hogy e szabályok évszázados fejlődés eredményei, ragaszkodni lehessen ahhoz, amivel sem indokolható állásponthoz, hogy a pénzen szerzett birtok egyenlő osztályrabocsátásának szokása visszanyúlik a magyar birtokjog bölcsőjéig. Kimutattuk, hogy ez a feltevés önkényes, nem hozható természetes összhangba a Holub által érintett óvatossági szempontokkal sem, teljesen megengedhetetlennek kell tehát tekintenünk, hogy egy a revízióra megérett állásponthoz még oly tiszteletreméltó konzervativizmusból fakadó ragaszkodás kedvéért is a «de universis possessionibus» kifejezés fogalmi köréből a pénzen szerzett és a zálogos birtokot kirekesszük, holott e kifejezés természetes, úgy jogtörténeti adatainkhoz, mint épp a Holub által hivatkozott szempontokhoz inkább simuló értelme az összes birtoknemeket magában foglalja. Ez a kérdés azért bír a szó szoros értelmében vett perdöntő jelentőséggel, mert a negyed kiadásáról szóló oklevelek zöme közelebbi részletezés nélkül «de universis possessionibus patris» nyugtatja a teljesítést.

A fentebb mondottakkal talán a kelleténél részletesebben is kimutattuk, hogy e sorok írójának az értelmezése az, mely a természetes magyarázat reális bázisán áll s amely jogtörténetünk minden ismert adatához kellőképpen simul. Ellenben Holub magyarázata önkényes, ténybeli adatokkal kellőképpen alá nem támasztható és számos ismert történeti ténnyel kirívó ellentétben van. A választás tehát a kettő között nem nehéz. Abban az újból beható vizsgálódás és meggondolás tárgyává tett, de meg nem ingott meggyőződésben, hogy ez az álláspont helyes, részünkről teljes egészében fenntartjuk azt a korábbi álláspontunkat, hogy a negyed kiadásáról tanuskodó oklevelek zömében használt «de universis possessionibus» kifejezés minden birtoknemre, tehát a pénzen szerzett fekvőségekre is vonatkozik, belőlük tehát a negyedöröklést a leányág törvényes öröklésének kizárólagos, minden atyai birtokra egyaránt kiterjedő intézményének kell felismernünk.

Ez a jogtörténetünkben még új, s mint Holub bírálata is mutatja, a tudomány részéről idegenkedve fogadott tétel képezte a leánynegyedről írt tanulmányom legfontosabb eredményét. A dolgozat többi állítása sokkal kisebb jelentőségű s ezért a reájuk vonatkozó kritikai megjegyzésekkel kettő kivételével nem is kívánok foglalkozni.

Bírálóm megtámadja tanulmányomnak azt az állítását is, hogy a quarta visszaválthatása történelmi fejlődés eredménye, mely kezdetben a leánynegyednek nem volt fogalmi eleme.

A támadás alapját három okleveles adat képezi.

Az első a Szathmár fia Miklós hagyatéka tárgyában holott, fentebb részletesen ismertetett, 1259-ből eredő ítéletlevélnek egy kiszakított mondata, amely szerint a felek vitatták (allegantes) Holub szerint a quarta visszaválthatóságát. (Fejér: IV/1. 146.) A második egy 1312-ből származó oklevél, mely arról tudósít bennünket, hogy a leányok nagybátyja békés egyességgel visszavásárolta (redemisset) azok negyedét. (Anj. Okt. I. 251.) Végül a harmadik egy meglehetősen különös tartalmú diploma, a Temesvárt tartózkodó országnagyok, nem tudni, mi okból, egy kiskorú leánynak külön határozattal engedik meg negyedjogának érvényesítését és egyben kimondják a quarta visszaválthatóságát is. (Mon. Strg. III. 712.)

Hogy egyedül azon az alapon, mert valamelyik fél a maga érdekeinek megfelelően vitat valamit, azt kialakult és általános szokásnak még nem lehet tekinteni, az annyira kézenfekvő, hogy erre kár lenne több szót vesztegetni. De bármennyire kényes erre a dologra nekem mutatni rá, ki kell emelnem, hogy Holub az idézetnél tárgyi tévedésben van: a felperesek a visszaválthatóságot nem a quartával, hanem az adományos egyházzal szemben az egész hagyatékra nézve allegálták, a quarta akkor, amikor ezt vitatták, még a per tárgyát sem képezte, mert az idézett előterjesztés az adományos egyház és a rokonok között folyó birtokperben az örökhagyó vejének a negyed érvényesítését célzó perbeavatkozása előtt történt. 95Ha Holub csak egy sorral tovább olvasta volna az oklevelet, bizonyára maga is rájött volna erre, az allegátára az adományos egyházat képviselő magiszter válaszol: «Respondente magistro, quod nequaquam redimi deberent, cum ipsa fuerint illius emtitia et iuste collata.» Íme, ilyen értéktelen a legelső támadás!

A második oklevélnek hasonlókép nincs meg az a bizonyítóereje, amit Holub neki tulajdonít, Ez ugyanis egy egyességről tudósít bennünket, azt pedig igazán nem állította senki, hogy a birtokban kiadott leánynegyedet egyességileg sem lehetett volna visszaváltani. Holub itt alapvető jogi hibába esik, nem veszi észre a különbséget a tárgyi jog létén alapuló, a felek ügyleti akaratától függetlenül létező és a magánjog területén rendszerint szabadon érvényesülő rendelkezési jog szabad gyakorlásából eredő szerződéses jogszabály között. Amikor dolgozatom azt állította, hogy az Árpád- és Anjou-kori quartának a visszaválthatóság nem volt fogalmi eleme, ezzel nem azt mondta, hogy a felek ily értelmű akarat megegyezése esetében sem lehetett visszaváltani, hanem éppen azt, hogyha ily megegyezés létre nem jött, a visszaváltást jog gyanánt az ország szokása alapján akkor még nem lehetett gyakorolni. Vajjon ezt az állítást hogyan lehet megcáfolni azzal, hogy volt eset rá, amikor a visszaváltásra nézve a felek között egyesség jött létre?

Holub két első idézete tehát komoly érv és bizonyíték gyanánt figyelembe nem jöhet. Maradna még a harmadik oklevél, azonban ennek is több sebezhető oldala van. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az oklevél tartalma szokatlan, létrejöttének körülményei ismeretlenek, azt az okot pedig, amely e szokatlan tartalmú határozatot létrehozta, sűrű homály fedi. Ezek mindenesetre oly körülmények, amelyek az oklevél felhasználásánál és tartalmának értékelésénél óvatosságra intenek. Egy – főleg szokatlan körülmények között létrejött – határozat még nem jelenti az országos szokást, erre feltétlenül figyelemmel kell lennie a történetírónak.

Ismétlem: mindezek azonban kétségkívül figyelembe jöhetnének akkor, ha az Árpád- és Anjou-kori oklevelek zöme tanuskodnék arról, hogy a quartát rendszerint irrevocabiliter iure perpetuo, per quempiam nullatenus repetendem kapták a leányok (l. Tanulmányom 201. és 202. oldalán a 121–124. sz. jegyzetet), ha nem látnánk a negyed kihasításáról szóló oklevelekben kivétel nélkül a szavatossági záradékot; és nem tudnánk, hogy a leánygyermek a negyedet számtalanszor elidegenítette harmadik személyeknek a rokonság hozzájárulása nélkül is, ami a visszaválthatás törvényes szokásával fogalmilag össze nem férhet. Holub ezeket a tanulmányom által felhozott tényeket nem méltatja; ellenben három – bizonyítóerejüket illetőleg felette kétes értékű – oklevéllel véli megdöntetni azt a tételt, amely mellett az oklevelek százai tanúskodnak. Nem az a lényeges, hogy az 1290. évi királyi dekretum «introire» kifejezése mennyire jellegzetes, hanem az, hogy az országos szokás még soká nem igazodik ehhez a jellegzetes kifejezéshez.

Hogy ezzel a ténnyel szemben miként lehet azt állítani, hogy a quarta kezdettől fogva visszaváltható volt, az egyenesen érthetetlen előttem. Talán az irrevocabiliter iure perpetuo, per quempi am nullatenus repetendem és ehhez hasonló kifejezéseket is csupán óvatossági formának tekintsük? Bírálóm, a kiváló történettudós, akire ismétlem, magam mindig a legnagyobb tisztelettel tekintek, nem venné észre, hogy az ilyen feltevések teljesen elhagyják a reális alapot, a tényekkel szemben az önkényes kombinációk ingoványos talajára vezetnek, ahol az igazi tudományos törekvés – legyen az még oly nemes is – menthetetlenül megfeneklik.

Ami pedig tanulmányomnak az 1435. évi II. dekrétum magyarázatára vonatkozó részét illeti, itt bizonyos félreértés forog fenn. Tanulmányom nem azt vélte a korábbi jogszokással szemben újításnak a dekrétumban, hogy a negyedet, ha természetben adták ki, a leányok háboríthatatlanul csak férjhezmenetelükig birtokolhatták, hiszen erre vonatkozólag korábbi adatokat idéz tanulmányom is, habár azt a fentiekből következő álláspontot vallja, hogy a kérdéses tétel végleges és teljesen kialakult jogszabálynak csak a dekrétumtól kezdődőleg ismerhető fel. Tanulmányom a természetbeni kielégítéshez való, bár a hajadoni állapothoz, mint bontó feltételhez kötött jog elismerését találta újításnak, mert a korábbi jogszokásban arra van ugyan bőséges adat, hogy a leányok természetben kapták a negyedet, evégett még egy kicsit jobban körülnézni sem kell a kiadott okleveles anyagban, arra azonban nincs, 96hogy ez a felek ügyleti rendelkezésétől független, a tárgyi jog abszolút létén alapuló jogot képezett volna. Holub két idézete aligha alkalmas ennek megcáfolására, az egyikről, az 1344. éviről (Anj. Okt. IV. 449) maga is elismeri, hogy értelme homályos, a másik, az 1355. évi (Anj. Okt. V. helyesen VI. 401–406.) pedig csak akkor bírna kellő bizonyító erővel, ha a felek valamelyikének kérelme ellenére ítélte volna meg a negyedet természetben. Ilyenről azonban szó sincs. Egyébként az első barátságos egyességet tartalmaz s a tárgyi jog bizonyítására ez okból sem alkalmas, a második pedig magszakadás esetére vonatkozik, a leányág és az adományos közti jogviszonyt szabályozza az élő fiág jogaira nézve tehát, melyre tanulmányom megtámadott tétele vonatkozik, miről sem tudósít bennünket. A kellő körültekintés hiányát mindezek nálam aligha fogják bizonyítani. Mert egyedül abból, ha a történetíró bizonyos adatot nem idéz, még nem következik, hogy azt nem is ismeri. A mellőzés oka lehet az is, hogy a kérdéses adatot nem tartja elég jelentősnek. Ebben természetesen tévedhet, de tévedhet az is, aki vele szemben annak nagyobb jelentőséget tulajdonít. A forrásanyag hiányos ismeretének vádja tehát pusztán ezen az alapon mintha nem látszanék teljesen indokoltnak.

Egyébként az itt megtámadott tétel éppen nem integráns része tanulmányomnak, alig több futólagos megjegyzésnél, amelynek részletesebb védelmét épp ez okból szükségesnek nem tartom.

Végül még egyet. E sorok írója, bár összes eddigi írásai megtöltenének néhány kötetet, teljesen tisztában van azzal, hogy a jogtörténet terén másnak, mint kezdőnek nem tekinthető.

És tudatában van annak is, hogy a siker és az elismerés sokkal könnyebben jutna osztályrészéül, ha mindenütt hűségesen nagy elődeinek nyomdokain járna. De – nem annyira hosszú, mint inkább küzdelmes – írói és közpályáján bár sok mindent megtanult, egyet nem tanult meg soha: hogy árulója legyen a meggyőződéseinek. Ha tévedett és ezt reábizonyítják, örülni fog, hogy alkalmat adott oly tételek megerősítésére, amelyek vitathatóknak látszottak. Addig azonban, amíg ez meg nem történik, becsülettel kitart meggyőződései mellett, mert súlyt egyedül az igazság kiderítésére és érvényesítésére helyez.

DR. KELEMEN LÁSZLÓ.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me