Ányos Pál: A megaggott világ-fiának emlékezete | Verstár - ötven költő összes verse

A megaggott világ-fiának emlékezete

"Reménség, reménség! be hamar megcsalál;
Vasmaeskával festve be heába valál!
Szomoru szivemet béborittá halál,
S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál."

Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat,

Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,
Megrontott sok ifjat, nem kettőt, sem százat;
Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.

[Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek?

Szökő pillantások miként hevitthetnek?
Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,
Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem győzhetnek?]

Életem tavasszán én is rabjok lettem,

Midőn szép Klórisom karjain nyöghettem;
S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,
Paradicsom öröméről majd elfelejtkeztem!

Mulattam hivemmel kertek árnyékában,

Csendes magányosság édes homályába;
S áldozatot tevén Venus templomában,
Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.

Táncoló paloták, ti kedves heleim!

Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,
Hány szivre repdeztek érzékenységeim,
S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!

Elmultak mind ezek, elmult vidámságom;

Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;
Jelenti képemen csüggedt pirosságom,
Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!

1782-1784

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me