Arany János: II.
És ballagott Jóka mardosó bújával.
Ballagott a kertbe, onnan a mezőre,
Onnan a pusztára, ott a kenderföldre.
Tetszős munka volt a kendernyövés néki,
Ugy képzelte, hogy a Juci haját tépi,
Bár a haja volna! bár a nyelve volna!
Bár az a pokolra való lelke volna!
Hogy kigyomlálhatná, valamint a kendert,
Hogy ne vekszálná a jó keresztyén embert.
De vékony reménység! azt ő már hajason
Nem éri, - kopaszon is, tudom, bajoson;
Sohase' pillant rá boldog özvegysége,
Amíg Júdit asszonyt táplálja a mérge;
És az a kis méreg sosem fogy ki pedig,
Mint olajoskorsó, ha fogy, ismét telik.
Eszébe se' jut, hogy nem is evett aznap.
Hej, pedig immáron megdelelt a csorda,
Még se' jő étellel a hű oldalborda.
Végre a gyomrából kiszorult a bánat,
Egy láncos komondor mivel reá támadt,
Egy láncos komondor, a kegyetlen éhség,
Mely sosem hagyja el állandó fekvését;
Néha ugyan alszik, meg se moccan fékén,
Láncainak súlyát elszenvedi békén:
De jaj ha felébred! rázza szeges örvét!
A vesékbe mártja éles-hegyes körmét,
Habzó szája morog, mardos, harap, ugat...
Az ember horpasza majd hogy ki nem lyukad. -
És már a tüzes nap az utolját futja,
Lekonyult az égen szekerének rudja,
Tüze, fénye csökken; maga, lova fárad;
Délibáb elfekszik, és a szunyog támad;
Hosszú árnyékot hány a sötétlő káka,
Réce reppen közte, ümmög közte béka,
A halász gólya is meglódítja szárnyát,
Viszi haza, lomhán, ma fogott prédáját;
Apró muslica-légy, táncoló csoportban,
Követi a vándort sűrü oszlopokban.
Vándorok az úton noha járnak kelnek, |
Minden gyalogembert annak gondol Jóka,
Mig utóbb kisűl, hogy a remény csalóka.
És már alig állja - és már haza menne,
Ha az asszony előtt megállani merne:
Hanem ahhoz kéne vakmerő bátorság...
A pogány megszánná szegény Jóka sorsát!
Megkönyörült rajta... megszáná az ég is: |
Nem t'om, öröme volt-e nagyobb, vagy búja:
Lesz mit nyelni mindjárt, lesz leves, csak fúja.
Legalább ugy látszik a menyecske képén,
Amint közelebb ér, nagy sebesen lépvén,
Hogy megin' feljött - vagy tán nem is ment még le
Vagy sosem is megy a veszekedhetnék-je.
Egyik szeme hajszra, másik szeme csára,
Mutatja, hogy sajnál nézni is urára; -
Jobb is volna, bizony, ha láb alá nézne:
Úgy e históriát folytatnom se kéne.
A dolog így történt. - Valahol dugaszban |
Júdit asszony pedig, amint jő begyesen,
Az ó kut szájának tarta egyenesen.
Látta ezt a férje - hogyne látta volna!
Azért ő magában ilyeténkép szóla:
"Vajjon, uram Isten, ki lenne az oka,
Hamár most a kútba belémenne maga?
Hiszen nem ölöm meg, egy ujjal se bántom,
Még tán megharagszik, hahogy visszarántom."
Alig gondolá ezt: zupp belé a másik,
A füle sem látszik, kis körme se látszik,
És az egész Júdit, ameddig eleven,
Elsülyedt és eltünt, odalön hirtelen;
Lepottyant, tehetlen, mint valami gömböc,
Mint az, akit elnyel titkos kaszatömlöc,
Mint az egér, amely, semmin sem aggódva,
Egyszer csak lebillen az egérfogóba!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me