Arany János: Tizenegyedik ének
Buda király bontja hites ag szolgával;
Sátora furkózott fenekét megássa:
Derül onnét arany-ezüst ragyogása.
Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
Ki oda temette, mind-egyre levágták,
Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.
Szövétneket ottben megsejti az utról,
Kései fönlétét csudálja királynak,
Gyanus neki amit odabenn csinálnak.
Nyeregbül az agcsont óva lemász szépen,
Hátracsapott fékkel paripáját hagyja -
Mindig Buda hősnél szabad a járatja.
"Jó estét" neki mond "munkára szerencsét".
Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
Kincsei nagy halmát tenyerével födve.
Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
Már ugyse' lehetne; nem is igen bánja:
Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.
Nem koldustanya még Buda vén királyé!
Barátjai mégis kerülik a sorsát:
Idegen asztalról lesnek alá morzsát.
Te is immár lettél Buda árulója?
Ellenségivel egy barlangban üvöltesz;
Etele borából: »vesszen Buda!« - költesz.
Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
Kell arany- és kő-kincs? Végy! ami szemednek
Drága vagyon tetsző; ints: nyomba' követnek.
Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
Mert ihon elvesztem gőgje miá, látod,
Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot."
"Mit gondolsz? magam' én hogy eladjam áron?
Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.
Megmondtam előre, igaz intő szóval,
De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
Most hüvelyét a kard, íme, alig állja.
Testvérek ügyébe magam' minek ártom?
Hún atyafi-harcnak mi köze a góthol? *
Aki erősebb lesz, annak, igen, hódol.
Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.
Hozzá ha szegődném, te is el, viszontag:
Mert senki se' tudja hadi kocka döltét,
Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.
De, ha egyszer a harc fáklyája kilobban...
Mert sok irígy bosszu elfojtva hever rég...
Ezért Eteléhez pártolni se' mernék.
De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
Ott a győzedelem, hol az Istenkard van. . .
Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?
Melletted se' fogok, se' a másik résszel;
Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
Ott várom el e bajt, mire fordul, békén." -
"Ó Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
De te, látom, félted csak a magad bőrét.
Ha régi barátság így marad, így áll meg!
Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
Ha régi barátim futnak előbb onnan!"
Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
Aranyon árulót te keressz hiába,
Mondván:»nesze! hű légy.« Senki nem oly kába.
»Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?«
Aranyod utálat, - még le sem ül nálad,
Még vissza se' fordul, csakhogy odébb állhat.
Kárba, veszendőbe soh' se félj hogy menjen
Aranyod megbérli: ő maga sem véli
Hogy az indulatját adomány vezérli.
Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
Vagy az ő sérelmét latolni ha kezded:
Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.
Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
De ügyesen kell ám használni az örvét." -
"Ó Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval."
Magyarázott Detre, figyelé a másik;
Virradatkor elment, vagy alig korábban:
Sohse' látták többé Buda sátorában.
Valakik udvarnál kisérői voltak;
Haza, népe közzé, indula hadastul,
Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.
Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
Él maga törvényén, nem szolga, különben;
Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.
Megfuttat a vén szász titkos követével:
Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.
Dolgai gyanútlan az idegen fajnak;
De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
Benne ragyog népök várt szabadulása.
Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
Magához egyenkint rendeli a főket,
Kincses ajándékkal így lopja meg őket:
Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
Mióta királlyá Etelét megtettem,
Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.
Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
Ne nyelje be ő mind: ím, neked, ezt szántam:
Jó emlékezéssel légy róla irántam."
Elmultunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
Új az idő s ember; az egész világ új:
A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.
Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
Véred elomlását Etele mit bánja!...
De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa."
Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.
Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!"
Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
Bár engem az útból félre akar tenni,
Ami nem igazság: de ha meg kell lenni!
Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
Amim van, az itt van: rejtsd el neki, kérlek,
Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek."
Hajolni tapasztalt vala zendületre;
(Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
S béadta nevenkint, hunokat ismervén.
Irígye húnok közt Etele királynak:
Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.
Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol.-
Más, aminek elsőbb maga is örvendett,
Találja nehéznek a sanyarú rendet.
Harcolni örökké kell, látja, Etelnek,
Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
Mint hogy ne henyéljen már ennekutána.
Etele megbántott, mit nem feledett el;
Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.
Titkon töri szívét sérelme jogának;
Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
Etele az által hova nő felettek!
Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
Ezt hajtja irígység, vad epébe mártott;
Hő vére amannak üt örökké pártot.
Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán.-
Buda végez minddel szép színnek alatta;
Szájába miképpen Detre vitéz adta.
Pici pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Táncot ezüst hassal, nesztelenül járnak;
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted' arcom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba';
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat:
Szennyes az ég boltja szapora fellegtűl,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy' támada? hogy' nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik, ha szólani készül.
Hogy azt is arannyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
"Aranyát elvettem - kiki titkon szóla -
Hanem ez gondol, lám, csak a közös jóra."
Buda királyságát ily szóval ahitják)
Oh bizony! akkor volt a mi szavunk kellő,
Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.
Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.
Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is." *
"Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
Társul az öccsét hogy székébe fogadja,
S a nem-adhatóját valakinek adja.
Se kérdve, se hallva: »ime, Ország! kell-é?«
Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!"
Gyula kádár ellen szitok átok olcsó,
Nevöket említik beszorult ököllel:
Hogy Buda osztályát okozzák Etellel.
Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
Dísztelenül amint megalázva festi,
Hogy' nincs nyugodalma, se lelki se testi.
Mellyet szíve vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
Nemzetül a húnnak ne legyen romlása!
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-gulya, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelésszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;
Dagadó cimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja;
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy-idő lessz-e!
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejét szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.
Az fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! -
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög ami sűrű, sajog * ami fényes.
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bolynak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.
Buda személyéhez állítanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog, és jár: fiatal lett újra.
Könnyű lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan - hiu pára-cseppé.
Mintha erejéből kiki adna vámot,
Neki adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.
Nem vagyok én még vén; hanem a bú, a gond;
Acélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban."
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse."
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
"Meglássa no bárki: megvívok Etellel!"
Hogy harcolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harcos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.
Buda királlyal, vagy külön, a leventék.
Benn a palotában s kívül az erkélyen
Jövet is az úton, menet is utfélen.
Szóval Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.
Dobál vele büszkén sok előharangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.
Nagy meredek szótól az okossa döbben
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: "nem ugrom utánok!"
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal, * Buda ügye omlik.
Eggyel az ottlévők feje több, mint ott van:
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arcát, a boszuálló szörnyet!
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér' kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.
Jól tudja bizonnyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint aki magától könnyü legyet elhajt.
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyésszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén."
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség,
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott aljnép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.
Képzeletök mindjárt építi a romból.
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzél, oda át mind Budaszállása!
Útra, hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.
Emeli köpcös váll súlyát szelemennek;.
Oszlopa dől rendre; cölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.
Irdatlan * kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, amely tud bánni a kővel,
Vagy arravaló, hogy emelje erővel.
Munkában az éjet nappal teszik eggyé;
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völggyel körítik az alját.
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta födözetlen romnak.
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; -
Hirtelen így épült Buda új várossa.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me