Arany János: Nyolcadik ének
,Klastromban Gárgyántól barátruhát véve.' |
Ilosvai |
Fia bújdosását nehéz szívvel hallja;
Hírül adják néki kolduló barátok,
Hogy fején vérdíj van, irtózatos átok.
Azóta sem éje, sem napja szegénynek: |
Tán szíve királynak megesik a jajra
S megkönyörűl, - hiszen neki is van anyja "
Megkérni, hogy lenne szószólló fiáért,
Vizsegrádra menni, elibe járulni,
Egy kis ajándékkal lábához borulni.
Rögtön is ahoz lát, késedelem nélkül, |
Mezei munkának úgy is szűnt a nagyja,
Ami hátra van még, a cselédre hagyja.
Melyet ifionta hozott menyasszonyúl;
Nehezen nyiták ki, nekiestek hárman:
Feledé a járást kulcsa is a zárban.
Gondosan felhajtá felső takaróját, |
S keze-fejét óvást ezek alá dugva,
Keresgél odalenn valamit egy zugba'.
Anyai jószága volt e párta néki,
Úgy szállt az örökbe leányról-leányra,
Bajos lenne hamar megmondani, hányra.
Gyémánttal, rubinttal a cifrája ékes, |
Anna odagörbűl, lélekzetet sem vesz,
Szeme-ragyogása a kövekén túltesz.
Kerűle ki onnan, összeillő, páros,
Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,
Melyeket azóta bánatosan őriz.
Anikó hirtelen Toldiné karjára |
S hamisan felrántá, feljül a könyökén -
Mosolyogva feddi öreganyja szegény.
Lefeszíté róla késheggyel a követ,
Drágakövet, gyöngyöt, mellyel az kirakva:
Ezt is a többihez, kosarába rakta;
Arany láncot is még, s több ily csecsebecsét, |
De, bár eladó nem volna egy világért,
Mit oda nem adna egyetlen fiáért!
Széna ülést töm az öreg Bence térde,
S od'adá a gyeplőt a Bence-legénynek,
Bölcs tanácsaival se' maradt fösvénynek:
Ezt így tegye, azt úgy; - mutatá, hogy lássa, |
Maga is mellé űlt fő felvigyázónak,
Nehogy baja essék kocsinak vagy lónak.
Néha az ostorral nagyokat suhintván
Meg-megcsapja lábát a lógós lovának
S megrántja a gyeplőst, hogy ne szaladnának.
Végre felűlt aztán a nemzetes asszony, |
Mellé unokája; míg egy asszonycseléd
Be-limlomolá a kocsi első helyét.
Bence is, az ifjú, vágtatna, rohanna:
De apja fiáról nem veszi le gondját:
"Ne zavard a lovam!" mondja neki mindjárt.
Jó úton ügetve, ha göröngyös, lépve, |
Minden kikopásra, kicsi földhajlásra:
"Ez a magyar lónak igazi hajtása."
Bence azon volt már, az öreg, hogy étet,
Meg is állt, le is szállt, s gondviselő kézzel
Lovai üstökét megrángatta kétszer.
Majd, míg fia dolgát végezi a lónál, |
Így van ez, ebédre, délre, uzsonnára...
Isten tudja, mikor verődnek Budára.-
De már a had elment, maga a Felség is,
Anyja mellé adván Telegdi Csanádot,
Akik igazgatnák itthon az országot.
Igy maga Erzsébet lejöve Budára, |
Most hát a királyné lábaihoz járul
S panaszát így kezdi üldözött fiárul:
Vagyok Toldi Lőrinc elmaradt özvegye.
Egy fiam van, Miklós, a vitézlő rendben -
Széles Magyarország ismeri különben.
Szerze magának hirt, földi dicsőséget, |
Haj! mert ki fiat szűlt országnak-világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának."
"Mit kérkedel itt a sírfosztogatóval?
Tudom a szép hírét, micsodás ember ő:
Asszony-elcsábító, gyilkos, szentségtörő.
De majd az igazság keze utóléri, |
Törvényt ha kikerül, fennakad egy ágon,
Meglakol e földön, meg a másvilágon!"
Nem szavára mondám ily szeme-szöktében)
Nem igaz, ha még oly kikiáltott vád is,
Még ha Csanád érsek maga vádolná is.
Az én fiam, Miklós, cselekedett ollyast?... |
Csepegtettem abba isteni félelmet:
Bátran merem a' részt kérni a kegyelmet."
Könyhullatva könyörg és rebegő szókkal:
Lenne közbejáró fiáért fiánál,
Toldi vitézért a felséges királynál.
Egyszersmind, szavai nyomatéka végett, |
Reszketve motozó kézzel a zsámolyra;
Hanem a királyné szigorúan szóla:
Arany is, gyémánt is van nekem itt bőven;
Mondass rajta misét a fiad lelkéért;
Nem tehetem, hogy szót szóljak a vétkéért.
Ártatlan is elvész: bűnös ne lakoljon? |
(Így végezi, s tompább lesz hangja, sivárabb)
Másénál bizony a te fiad se' kárabb."
Mozdula, de hangot nem adott a szája,
Csak felállt és indult lábadozó-formán,
Görnyedve, ölében kezeit kulcsolván.
Anikó, (mert várta,) mihelyest kilépe, |
Mi baja? mi lelte? minő véletlenség?. . .
S tartja átölelve, hogy földre ne essék.
Úton is, otthon is mind kérdezi a lyány.
"Nincs szíve" - csak ennyit felel utoljára -
"De nem mondok rosszat királyom anyjára.
Maga, tudom, jámbor, kegyes és kegyelmes, |
Hogy föl ne keressem messzi táborában,
Ha mindjárt térdig is elkopik a lábam."
Kezdenek a dolgon igen szörnyűlködni:
Mit akar? mit gondol? ilyen idős korban?
Oly messze? világra? - gondolja meg jobban,
De az öreg asszony makacsul azt mondja, |
Hogy őneki nyugta, maradása nem lesz,
Míg oda el nem jut, - a fejedelemhez.
Rómába sokan már nagy-búcsura mennek,
Kelemen amelyet hirdete, a pápa;
Mind a világ készül, megyen is, Rómába.
Ezekkel az özvegy majd az olasz földig |
S mind azt tudakolja, azt járja ezentul:
Ki, mikor, minémű alkalommal indul?
Készül a nagy útra, nincs ki lebeszélje:
Egy kalandos tervet kohol a bátor lyány,
De nem mondom itt el; majd kijön a sorján.
Titkon összebeszélt fiatal Bencével, |
Gyenge öreg testét ne törje oly messze,
Hanem őt az ifju Bencével eressze.
"Éppen, - oly fiatal, dőre leány, mint te!
Vakot világtalan Bencére bíználak!
Mi okost tudnál te szólni a királynak!... "
Monda sok ilyet, - csak egy nem jut eszébe, |
Hogy abban különös lenne, avagy szégyen,
Ha férfival egy lyány közös útra mégyen.
Gyönge nemére is mind hiába útal,
Teste töredelmét hiába nagyítja:
Mert Anikó a szót rá visszafordítja.
Ha neki veszélyes: hát a nagyanyjának! |
Többet bir-e az agg, mint a fiatal test? -
Rém-képet elébe így hasztalanúl fest.
Toldiné sem tudott mit felelni végre:
Mind kevesebbet szól, közbe nagyot hallgat:
Csak baj is a vénség, az erőtlen alkat.
Maga nem mehet, - de Anikót oly messze |
A maga tanácsán? egy fejetlen lábén?...
Mire Bence vitéz sértve felel: "hát én?"
Útra tanács bőven, de jutott költség is;
Anikó és Bence, a zarándok-bottal,
Készen vala, egész úti állapottal.
Magá elkisérte a gyűlő-tanyára,
Búcsút veve tőle, áldást ada rája;
Most érzé Anikót, milyen elveszett kincs:
Zokogva tér haza: "kettő közül; egy sincs!"
Anikó és Bence nosza félre csapnak!
Buda szűk utcáján sietve, vigyázva
Beosontak egy kis félreeső házba.
Ott Bence a titkon előre beszerzett |
Ötven aranyából maga Bence vette,
Most Anikó vígan megfizet érette.
Öltözni odabenn vala kemény próba:
Segítne, ha tudna, a házbeli asszony.
Vita tárgya, hogy mit, hova alkalmazzon.
Bajjal, de elég jól megleve, elsőre; |
S domboru mellének mérsékeli halmát,
Fénylő sisak rejti haja bonyodalmát.
Anikó ott állt, mint szép ifju levente,
Csak még körülnézi hűséges apródja,
Igazítván, hogy hol peckelje, hol oldja.
Azután mindketten paripára kaptak, |
Elül, forgó tollal, sisak-ellenzővel
A lovag, - utána Bence sutább fővel.
Hogy Anikó s Bence nincs sehol utánok,
Lett rajta beszéd sok, de sükere semmi:
Könnyebb találgatni, hogysem visszamenni;
Mint madarak lombrul, seregenkint lombra: |
Míg az olasz földnek határiba értek,
Hova búcsujáró összefoly, temérdek. -
Hogy lyánya halálból új életre válik,
Csak, mint ki nagy útról haza ér, s a házba
Lép nevetős arccal, de leli mély gyászba';
Ideje sincs búcsút venni a mosolynak, |
Úgy döbbene meg s vált mindig komorabbra
Rozgonyi, ha lyányát nézte naprul-napra.
Ott ég a haláljegy bús képire irva:
Halovány arcára hirtelen pirossal;
Nincs már köze földdel, sem földi lakossal.
Egy az ohajtása szomorú szivének: |
Vonúlni világtól egy félre-zugolyba,
Koporsója helyett néma kolostorba.
Fogadák testvérként fogadást tett szűzek;
Maga a királyné javallta, dicsérte,
Látogatásával tisztelte meg érte.
Sőt - tészi kegyelme azt is lehetővé - |
S hogy elébb a szerzet rögtön fátyolozza,
Érdeme a tört szív, nem az idők hossza.
Múlatja panasszal a bosznai bán-lány,
Kedve ugyan - mint tört tükör apró fénye -
Csillog: de a szívnek nincs semmi reménye.
Lajos elment: tudja, hazahozza nőjét, |
Csak azon van mindig: fátyolt veszen ő is,
Helyesli bizonnyal majd a királynő is.
Piroska, de nem hajt semmi tanács-szóra;
"Jut eszedbe a tű?" felel olykor: "Válassz!"
S lesujtja Piroskát e mosolygós válasz.
Nem is ellenzik már, - Erzsébet, az épen |
Nincs akadály, - csak még Piroska ürüggyel
Áltatja, halasztja, noha bajjal-üggyel.
Piroska, de nem szólt - s hogy' szólana róla?
Más sem merte nevét említni a háznál,
Látva, hogy nem egyéb holtan-élő váznál.
Nem tudja, hogy amit szerelemből vétett, |
Átkát hogy az egyház mennyire megtoldta. -
Szegény Toldi Miklós, hol lehet azolta?
Nem nyomorú éltét tengeté azonban:
Nem akart halálba gyáván menekülni,
Se' gonosztévőként bitóra kerűlni.
Kínnal az életét kinyújtani vágyik, |
Vezekelni önként, szabad indúlattal:
Nem a törvény előtt, lelki gyalázattal.
Talála monostort, Bakony egyik ormán,
Magas hegyen űlő régi barátfészket:
Oda az atyákhoz, gondolá, benézhet.
Ott az üldözéstől ótalom alatt van, |
Gondolta, tevé is: bezörgete mindjárt,
S kapu megnyiltával kérdezi a gárgyánt.
Toldi magát mondja nagy gonosztevőnek:
Szánni-bánni előbb vétkeit ohajtja
S beállni, ha Isten megkönyörűl rajta.
"Jól van, fiam, jól van! Isten előtt érdem |
S mivel egy hű szolgánk közelébb meghala,
Ám légy te, helyette, a fráter Mikola.
Alábbvaló léssz most te az emberek közt:
Fetrengeni sárban, fogsz te gyalázatban,
Míg megtörik szived igaz alázatban."
Toldi fejet hajtván ezt mondja csak: "Értem." |
Azután lehányta vitézi ruháját
S fölvette a szerzet durva szőrcsuháját.
Konyhára vizet, fát kell hordani mindég,
Söpreni az udvart, kapálni a kertet,
Segitni szakácsnak, ha parancsol: jer, tedd!
Toldi aláveté magát türelemmel, |
Ragad "öreg kondért" * kezeibe kettőt,
S hegyre, fel a völgyből, hozza mikor megtölt.
"Derekabb legény ez, mint fráter Mikola!"
Dícsérik, azonban egymásra nevetnek;
Nem örült Miklós az ilyen dícséretnek;
Hanem azért tűrte; hisz' alázatosság |
De mikor megsejté, ki volt e "Mikola"?
(Hegyre a barátok vízhordó szamara):
Egy ösztön: hogy eléb leüti a gárgyánt,
Azután a többit veri csúfúl agyon,
Kő kövön az egész házból se maradjon...
Megbírálta magát nagy-nehezen mégis: |
Kojtorga magában: de ha hallá, vére
Azután is felforrt a "Mikola" névre.
Tölte szegény Toldi, nagy alacsonyságban;
Nem is volt neki már, csak a csontja-bőre,
Mégsem akart enni, hogy kapjon erőre.
Már terhet alig bír, de mindazonáltal |
Csorog arca csontján babszemnyi veríték:
Igazán csuda, hogy már ki nem teríték.
Lovat az erdőn, hogy útvesztve csatangol;
Tele bojtorjánnal nagy gubancos szőre,
Hátul csupa csípő, csupa fej előre;
S Toldira oly szánó, szomorú szemekkel |
Álmélkodva ütött maga két combjára,
Hogy az ő lova ez, a hűséges pára.
Gebekint gazdáddal vezekelni jöttél?
Ki reád sem gondolt immár hetek olta;
Mikor elcsapott, hogy hazamenj az ólba.
Jer hát, velem a kínt, gyalázatot osszad, |
Lesz a barátok közt odafenn nevetség:
De csak átkom szűnjön, azok hadd nevessék!"
Mulattak a fráter furcsa szerencséjén;
"Majd érte jön, aki hagyta bitangjába,
Addig hordjon nekünk vizet a konyhába."
Hordta is a jámbor; noha nem dús réten, |
(Nem kellett neki más); míg egyszer a háztul
Eltünt, nyoma veszett, odalőn - gazdástul.
Papi személy állt meg, kint a kapu-aljban,
Hivatta a gárgyánt s a többi barátot,
S kapura szegezvén, olvasa ily átkot:
Mi Csanád, a prímás, esztergomi érsek, |
(Ránk ruházván Krisztus földi helytartója)
Toldi Miklós, gyilkos-, sír-fosztogatóra.
Átkozott, ki szolgál neki szentségekkel,
Átkozott, ki rejti, vagy odább bújtatja;
Élve is, halva is legyen átok rajta!"
Elsápad a gárgyán és mind a barátok: |
Amér' helyet adtak ama vezeklőnek
Ki mondotta magát "nagy gonosztevőnek?"
De sehol már nem volt, se maga, se lova.
Még ekkor ijedtek nagyot a barátok,
Nem azért, hogy bennök kárt tenne az átok,
Hanem amért csúful bántanak a hőssel:
"Ha visszajön - úgymond - agyonüt, felperzsel!"
S mint aki aludva nagy veszélyben forgott,
Szörnyítik az elmult s a lehető dolgot. -
Mentek, - közel is volt már vízi Velence,
Merre búcsujáró özönle temérdek,
Sok csapatot immár elhagytak, elértek.
Amint haladának szép ligetes rónán, |
Nagyon éget a nap; szálljunk le, deleljünk;
Van patak itt, árnyék s jó legelő helyünk."
S vallatni a nyergén az iszákot kezdé;
Amiök volt, abból, mint útasok, ettek;
Mond Anikó ismét, hogy megelégedtek:
"Oly álmos vagyok én, Bence fiam, hogy még... |
El is szenderedett a szép puha fűben,
S Bence a láncsával őrt áll vala hűven.
Hallja egy bokron túl említeni Toldit;
Oda figyel jobban, közelébb is megyen,
Hogy észre ne vegyék, lassan, lábujjhegyen.
Két potom emberke, zarándokruhában, |
Bence is leshelyből fülel minden szóra;
Társának az egyik már azelőtt szóla:
Biztos olasz földön, nem Magyarországban:
Osztozzunk; akarom tudni, mi a részem."
Felel az: "Mondtam már: osztozunk a pénzen;
Ne bomolj! egy ugrás elérni Velencét |
De nekem mindjárt kell, ami az enyém, Kuncz:
Fele!... szegődött bér - tudod-e? - osztott konc!"
Te csak őrt álltál, míg én a sírban voltam!"
"Hát nem te futál meg, hogy ahol jő Toldi?
(Bár segítne, mondok, a követ eltolni;)
De te most is futnál, ha én nem biztatlak. |
Hogy te raboltad ki Rozgonyi sírboltját,
Fel én, ne legyek Hincz!... a keserves voltját!"
Fejére, hogy elnyúlt, ködös állapottal,
S ott akará hagyni, de láncsa-szegezve
Odaugrik tüstént, elibe áll Bence:
"Meghalsz!" riadott rá, "ha csak egyet mozdulsz! |
Tagadta először, de ocsúdás közben
Hincz morog: "ott van, ott! derekán egy övben!"
Azután hajtotta lovaikhoz pőrén,
Kezeit szorosan hátraköté fékkel
S a pányva-cövekhez csavarintá véggel.
Társával is úgy bánt. Anikó a zajra |
Bence előadta az eset mivoltát,
Hogy ezek ám, akik a sírt kirabolták.
"Mennyi rubint, gyémánt! soha ennyit!... " mondá,
"De nem a kincs!... bátyám jó híre megépül;
Mitevők legyünk most!" kérdezi Bencétül.
Bence felel: "már hogy mitevők legyünk most?
Két szép fára legitt vonom a két cinkost,
A kincs az enyém lesz... no, vagy a kettőnké;
Hisz' varju se károg ezek után többé."
Azt te gyalázatban, átok alatt hagynád?
Szükséges, hogy elébb bíró előtt valljon
Ez a két gazember, meg azután haljon.
S minthogy legközelebb útunkba' Velence |
Hátrakötött kézzel lovak előtt hajtva."
"Ist' az atyám! úgy van." szólt Bence, sohajtva.
"Ki itt az igazság fő embere?" kérdék,
Megmutaták tüstént, hol lakik a dózse,
Nem szájtáti legény volt ám Anikó se:
Elmondta: Lajoshoz megyen a táborba, |
Kik Magyarországon a sírt kirabolták,
S a király legelső vitézére tolták.
Vallatta keményen a gonosztevőket,
Nem mernek tagadást tenni a dologban,
Mihaszna tagadnák? az öv úgyis ott van.
Megíratta mindjárt súlyos rablevelök', |
Nehogy visszajövet neki haddal ártson,
Tart tőle bizony, mert sok van a rováson.
El is indítá, egy udvari követtel;
Anikó és Bence velök ered útnak,
Így Nápolyba egész bátorsággal jutnak.
Ezalatt Lajos már Kontot utólérte, |
Nagy félelem és hír fut előtte Kontnak:
Már útban, előre, sokan meghódoltak.
Volt az elő-dandár, hol Akvila-vár van,
Kiterűlt a zászló nagy fekete szárnya,
Endre halott képe vagyon írva rája.
S benyomult a dandár hadi gyors léptekkel, |
(Hozzá dobog a láb, csörög a fegyverzet),
Melyet egy hegedős ilyeténkép szerzett:
Én szép feleségem, Johanna királyné?"
"Neked, uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra."
Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. - |
Gyanús szeretet az, sohase' visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba."
"Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna;
Szeret is Johanna mint a maga lelkét:
Hímezte palástom selyem-arany szállal, |
Hímes szeretet az, sohase' visz jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!
"Ime, az ujjodra köves arany gyűrű;
Felvonom azt mindjár': s méreg, acél nem jár
Ősz remete adta, pápa megáldotta." -
- "Lakol is hát nékem, asszony-feleségem,
Mind, ki az udvarnál gonosz ellenségem!"
Bolond bátorság az, sohase' visz jóra:
Nápolyba, vitézek, boszúra; boszúra!
Az egész udvarral, megy Endre vadászni.
Fogadá ott sokszor éjjeli szállásra,
Lakoma-, hálásra, egy régi kolostor.
"Édes uram, most is ott legyen a háló. " |
Rettenetes éj ez, sose' virrad jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!
Éjjeli órában, felesége mellől;
Nosza csak rátámad kivűl a zsivány had,
Megfojtani kézzel, máskép sose' vész el.
Lehányja magáról gyilkosait karja, |
Árúló szeretet sohase' visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!
Vígan haza fordul palotás Nápolyba;
Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben aki elébb rányit:
Szorítva nyakára egy drága zsinór van |
Gyilkos szeretet volt, búra vive, búra:
Nápolyba, magyarok ! vérbeli boszúra! -
Látva, mi had készül seregét felfalni,
Fehér lobogóját kitüzé a bástyán,
Lajos hűségére maga átbocsátván.
De közelget Károly, az olasz Durazzó, |
Hogy Johanna s férje Lajos ellen jönne,
Endre halálának boszúlója lenne.
Nem mint igaz barát, de ravasz ellenség,
Ki a zavarosban szeretne halászni:
Valahogy Nápolynak trónusára mászni.
Köpönyegét most is ez a szél forgatja: |
Kiktől - majd kiderül, milyen feleséget,
S nyerte Kalábria főfő hercegséget.
Csata előtt Miklós atya misét mondott
A nyitrai püspök, s felugorván lóra,
Vezeti társával népét riadóra.
De harc is alig volt - nagy-hirtelenébe' |
Mint ha cseresznyefán seregély-had csődül,
De megint szétrebben puszta kereplőtül.
Miklós atya Konttal, s a vitézlő rendek.
Károly pedig népét nem gyűjti magához,
Futni hagyá széllyel, kit-kit az anyjához;
Maga is a megvert, fogyaték sereggel |
S minthogy Lajos ellen, látja, kicsit bíra:
Mást gondol, s nekie ily levelet íra:
Jönni elébed nem ilyeténkép vágyám;
Híved vagyok - Isten az igazlátója!
De Johannának is még alattvalója:
Nem tehetém, színből hogy harcra ne keljek, |
De mihelyt az első összecsapást tettem,
Hadaim' mind széllyel, haza eresztettem.
Sőt bennem ezentúl szorosabban bízzál:
Mert, bármit mutatok, színlelve, Királyom!
Elleneid közt is javadat munkálom.
Eddig is, önként már, tudod, amit tettem: |
Iszonyú kínok közt leve mindnek vége, -
Johannát fölmenté pápa őszentsége."
Kinn várja követ, de nem adott rá választ,
Csak űlt nagy-komoran puha zsöllye-székén,
S öklivel a semmit fenyegette, végén.
Azután még egyszer-kétszer elolvasta, |
Azután felugrott s a senkivel szembe
Dühösen fordult: "Várj! kerűlj a kezembe!..."
Mert az olasz főbbek, részire pártolván,
Mind a Forli urak és a Malateszták,
Károly dolgainak furcsa hirét hozták.
Mihelyest Johanna (cinkos a cinkoshoz), |
Akiért előbbi férjét megölette:
Károly is a másik testvért elszöktette.
Jövendőbelije a magyar királynak,
Mária, mint Róbert ősz király meghagyta
Végrendeletében, kettejök nagyatyja.
Károly elcsábítá, hogy ezen a jusson |
Meg is esküdt véle, balgatagul hivén,
Hogy kicsi seb már ez nagy Lajosunk szívén.
Hogy Lajos, alkudván országos ügyekben,
Károly cseh királynak leányát, a gyermek
Margitot, eljegyzé, s vége lőn a pernek.
De Lajos nem ért rá jegyváltani menni, |
Mária ellenben nagy szívbeli gondja,
Lelke az ő képét, csak az övét hordja.
Hogy nagyon is bízik a maga eszébe
S ravaszul sokat mer: Károly is úgy jára,
Hívta Lajost, hogy majd felteszi trónjára;
De Johanna s férje, hallva, mi veszély jön, |
Neki adák hát a rablott feleséget
S mellé hozományul a nagy hercegséget.
Kezdé nyomozását ama gyilkos bűnnek,
S leleményes kínnal öleti sorjába'
Mind', ki a gaztettnek keze volt, vagy lába:
Lajos iránt így hű: mert "ki bűnös haljon!" |
Rá és társaira"; kik közt maga fő-fő
Károly vala épen, mint Endre-gyülőlő.
Johanna pedig, és férje, a Taránti,
Hallva, mikép vált a Károly hada köddé:
Megijedtek, hogy már nincs menedék többé.
Mindjárt is az asszony szép levelet íra, |
Endréhe' szerelmét hazudozva, bókkal;
Mire Lajos aztán válaszol e szókkal:
Elmulasztott boszúd, férjhez szaladásod,
S ahogy első férjed megölése vádját
Tisztázni akartad: mindez tanuság rád,
Mind ellened vall, mint férj-gyilkosa ellen. |
Tudd meg!... s hogy ezúttal én leszek a karja.
Megbüntetni téged, ahogy Ő akarja."
Látja, hiában kezd újra hazug sírást:
Férjével azon lett, hogy ahol csak vár van,
Mind sereget gyűjtsön, bent és a határban. -
Hanem egy kevéssé fogjunk ki, pihenjünk, |
Ott folytassuk, ahol, elhagyva Velencét,
Útjára eresztők Anikót meg Bencét.
Biztosan Akvila városába értek,
Hol az, - emberit a lovag-hajadonnal
Künn hagyva, - Lajoshoz kéredzik azonnal.
Mondja, hogy a dózse tiszteletét küldte, |
Hazamenet várja, szívesen is látja
Tisztelni magánál régi erős vágya.
Hincz, Kuncz dolgairól foly a szó a perben;
Lajosnak ugyan nőtt a szeme-nyílása!. . .
Beparancsolá a rabokat, hogy lássa.
Reszketve kivallák, hogy a sirt meglopták, |
Mire ítéletét a király kimondta,
Őket meg a hóhér ösztörűre vonta.
Tesz rövid említést árva nagyanyjárul,
Ki az ő atyját és Toldi Miklóst szűlte,
És most kegyelemért esedezni küldte.
"Ki vagy te, öcsém, hát? lovag-e, vagy gyermek?" |
Az én nevem is György, és Toldi a vérem:
Hagyjon itt Felséged hadakozni, kérem!"
De, ha kedved tartja, nincsen ellenemre;
Hanem, ami bátyád ügyebaját nézi,
Ne is áhitozzék soha kegyelemre;
Kiderült ugyan már, s áll, hogy nem ő volt a' |
De orozva ölt, s még nagyobbat is vétett:
Nincs, ami lemossa e lovagi vétket."
Szomorún hagyá el nagy királya színét,
De nem akart hazamenni a táborbul,
Remélve, hogy bátyja ügye jobbra fordul.
Miklósra magára sem keveset számol: |
S ne fogja le börtön vagy testi betegség:
Ily nagy háboru hogy nélküle megessék.
Nem is arra véggel a szekere rúdja;
Hallott ő az olasz háborúról, hallott,
S gyalázata jobban szívébe nyilallott:
"Nem vagyok én méltó kardra, hogy viseljem, |
Hordozva szivemben Piroska nagy átkát,
Kinek eltemettem fényes ifjuságát."
Maradott kámzsában, éjszak felé tarta,
Hegyen és völgyön, - fel Trencsénnek, a Vágnak,
Utban (ahol már járt) Morva-, Csehországnak.
Gondolá, a törvény ott nem lesi nyomban, |
Se a magyar törvény, se az érsek átka
Nem hat el odáig, messze Csehországba.
Talált, kik üvöltve és magokat verve,
Viszik - mint madarak költözve ha szállnak, -
Fekete hírét a fekete halálnak.
Hirdetik a gyónást, töredelmet, böjtöt, |
Verik önmagokat rengeteg ostorral:
Toldi közéjök állt, s megyen a táborral.
(Fürtös barna haját, fekete szakállát
Még a barátok közt lenyiratta bőrig)
S ostorozá testét a húsig, a vérig;
De nem a világnak várt végire gondolt |
A maga bűnéért, a maga dolgáért,
Vezekel szerelme átkozott voltáért.
S mint hógulya, meggyült iminnen-amonnan,
Ki paraszt, ki műves, kinek odva szerzet,
Mindenféle kor, nem, állapot és nemzet.
Faluról-falura, városrul-városra, |
S kinozzák magukat, hogy borzad a lélek; -
Vitéz Toldi Miklós ott vezekel, vélek!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me