Csokonai Vitéz Mihály: A dél | Verstár - ötven költő összes verse

A dél

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,

Egyenesen omlik lefelé súgára.

Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;

Felforrott az egész természet merevűl.

A barmok terepély cserfák alá mennek,

Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.

A madarkák csüngnek a híves lombokról;

Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.

Az útazó, ki már csak alig lehellett,

Óltja szomját a hűs forrás vize mellett.

A lankadt arató ledűl izzadt fővel,

Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.

Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,

Széjjel az illatos réteken zsibongnak.

Csupán csak az apró bokrocskák tövében

Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.

A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,

Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.

Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain

A hévtől elaszott fűveknek szárain.

Egyebek mind híves helyeken pihennek,

A dél forró heve elől félre mennek.

Alusznak még magok a híves szellők is

Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.

Csak némely enyelgő zefirek játszanak,

Melyek a levelek alól kiugranak,

Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,

Lassan elenyésznek a liliomokon.

Jertek ki, óh nyájas fúvallatok, jertek,

Kik az ambróziás rózsák közt hevertek

Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok,

Elbágyadt kebelem piheg utánatok;

Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,

E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!