Csokonai Vitéz Mihály: A had | Verstár - ötven költő összes verse

A had

Kiütvén zászlóját a had véres atyja,

A halál s írtózás szelén lobogtatja.

Pattantja Bellóna rettentő ostorát,

Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.

Rettegés, félelem futnak szekerébe,

Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.

Ezek elől nyargal az egyenetlenség,

Emiatt támadott még minden ellenség.

A forgószelekkel csatáznak hajai,

Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajakai.

Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,

Éh torkát egy gazdag vacsorához méri;

Ijjesztő orcával tekint a másikra,

Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a trombiták bús harsogására

A fegyveres rendek űlnek paripára;

Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,

Hol a vér mezei már kiszabva vannak.

Amerre csak dühös ármadájok szaladt,

Reng a megréműlt főld dübögések alatt.

Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,

Belőle a halál egy bombin kigördűl:

Utána az apró halálok repűlnek,

Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek.

A halálos füst a levegőt nyargalja;

Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,

Az írtózás elhal képzelődésemmel.

Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,

Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.

Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,

Hol zúgnak az édes örömnek forrási;

Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,

Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.

Mert ha egy dalomat Rózsi helybe hagyja,

Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!