Csokonai Vitéz Mihály: A SZABADÚLÁS | Verstár - ötven költő összes verse

A SZABADÚLÁS

(Metastasio)

Hálá, hogy csábításidnak,
Nícé! már véget vetek:
Egy szegényen szánakoztak
Végtére az istenek.

Érzem, érzem feloldatva
Tőreiből lelkemet,
Nem álmodom valahára
Szabaddá-lételemet.

Elaludt már régi tüzem,
Lelkem oly csendes velem,
Hogy haragot nem lél bennem
Lárvának a szerelem.

Nem változik többé színem,
Mikor hallom nevedet;
Nem dobog már többé szívem,
Mikor látlak tégedet.

Álmodok, de mind szűntelen
Álmomba nem szemléllek:
Felserkenek, de elsőben
Nem terólad eszmélek.

Messze vagyok s vissza megint
Nem óhajtlak ölembe;
Véled vagyok, s kedvet vagy kínt
Nem csinálhatsz szívembe.

Szépségidet emlegetem,
Mégsem gyengűlök jobban:
Kínaimra emlékezem,
Haragom mégse lobban.

Meg nem háborodom mégis,
Ha előttem szemléllek:
Sőt szerető-társammal is
Rólad gyakran beszélek.

Ám szívesen hányd énnekem,
Ám kevélyen szemedet:
Megvetésed fel sem veszem,
Fel sem veszem kedvedet.

Elmúlt szokott birodalma
Rajtam szép ajakidnak;
Nem nyílik meg szívem útja
Többé pillantásidnak.

Az, ami most örvendővé
Vagy szomorúvá tészen,
Nem a te jóságod többé,
Nem a te vétked lészen:

Mert tetszik nálad nélkűl is
Az erdő, mező, halom,
Minden megúnt hely véled is
Szintúgy csupa únalom.

Hallgass igaz mondásomra:
Most is szépnek tartalak;
De nem úgy ám, hogy ne volna
Hozzád hasonló alak.

És - a való meg ne sértsen -
Most már oly hibát láttam
Szép képedbe, melyet régen
Szépség gyanánt imádtam.

Mikor nyilad törtem széjjel,
Megvallom, bár szemérem,
Azt véltem, hogy szívem tört el,
S tán halálomat érem:

De szívről a sok jajt, bajt
Ki el kívánja vetni,
S a magáé lenni óhajt,
Mindent elszenvedhetni.

A lépbe, melybe a madár
Véletlen esett bele,
A tollát is ott hagyja bár:
De szabaddá lesz vele;

Elhúllt tollát kevés nappal
Megnyeri mindenestől;
Okossá lesz a kár által,
Messze kerűl a lestől.

Tudom, nem hiszed, hogy régi
Lángomat mególtottam;
Mert nem tudom elhallgatni,
S már annyiszor mondottam:

Bennem az a természeti
Erő ontja szavait,
Mely szerint minden beszéli
Elmúlt baját s kínjait;

Így beszéli a katona
A kegyetlen harcokat,
A had után így mutatja
A sok forradásokat;

Így mutatja, eloldatván,
A rab, örömmel tele,
A kegyetlen láncot osztán,
Melyet hajdan visele.

Beszélek, de megnyugtatni
Csak magamat kívánom;
Beszélek, de fogsz-e hinni,
Már azt nem sokat bánom;

Beszélek, de nem kérdezem,
Azt milyennek itéled?
S vajjon csendes vagy-e, vagy nem,
Midőn beszélek véled?

Én egy csalfa szívtől, és te
Egy hívtől fogsz megválni:
Nem tudom, előbb örömre
Melyikünk fog találni?

Tudom, hogy oly hív szerelmest
Níce többé nem lelhet;
De más csalfa leányt a rest
Kereső is ölelhet.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!