Csokonai Vitéz Mihály: LILLÁHOZ | Verstár - ötven költő összes verse

LILLÁHOZ

A Kleist Rapszódiái közűl

Itt a tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tűkörében
Magát meglátja már az ég.

A megszelídűlt levegőben
Lanyházó essők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt csillámlanak.

Minden pásztort örömre hoznak
A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A halmokon bárányai.

A fű a rög alól kicsúszik,
Zőld koronát tol a fején;
Zefir, mint a habon, úgy úszik
A lágy vetések tetején.

Virágokból szövött ruháját
A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
A gyenge nád béprémezi.

Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.

Ama siónál lyánykájával
Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;

Lágy álom űlt szemek héjjára,
Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
Szunnyadt el ez a boldog pár.

Ah, ha ebben a köz örömben,
Mely már elterjedt szerteszét,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm legkisebb neszét!

Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszélessze
Holtig tartó keservemet.

Én csak a boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha a halál síromba zár.

Mert Lilla egy tavasz nyíltában
Éntőlem messze vettetett,
Akiért tudtam hajdanában
Becsűlni ezt az életet. -

Midőn akkorba mély sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széjjelfutott patakjait,

Óh fátum? hogy életem végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
A véremnek kiömleni,

Hogy a hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
És holtra sírjam magamat? -

Hitetlen sors! ki jobbadára
Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:

A szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.

Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
Hogy Lillámat bírhassam én.

Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.

A te bájoló kedvességed,
Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
A királyok szerelmire;

És sok száz úr, ki pántlikával
És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
Párnak választna tégedet.

De ezek, akiken a módi,
A rang és bíbor fénylenek,
Alacsony szívűek, s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.

Nékem nincs semmim, mely a szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.

Van egy szívem, mely szerelmével
Még sohasem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
Fel nem cserélne tégedet.

Ám igérd azt, óh fátum! nékem,
Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
Mind a két világ nyakán űl:

Az alávaló büszke lélek
Örűlhet, hogy íly sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
A szalmás kalyibák között.

A szerelem fényes várakká
Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
Édenné a kopárokat. -

Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,
Óh szép Lilla, szerencsém volt!

A szépek ingerlő formája,
Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
Az erántad gyúlt meleget:

Mihelyt elmémben megvizsgállak,
Az ő tüzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
A főld minden szépe közűl.

Óh, arany kor! melynek folytában
Az aranynak vak fényéről
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a főld színiről?

Most már bizonnyal nyugtatnának
Lillám ölelő karjai. -
Óh, bárcsak visszahívhatnának
A rimánkodók szavai!

Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. -

De nem hallgatsz szavamra éppen,
Óh fátum, már-már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
Játszik mindenha énvelem.

Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?

Itt a mellyem, jer fegyvereddel
Nyisd meg elroncsolt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd el;
A kín nem rémít engemet.

Amott, hol téged a döglesztő
Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
Temetők sötét gödribe,

Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jószerrel,
Ha végórám halasztgatod. -

S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
"Ah! én keserítettem meg!
Ő érettem szívből lángolván,
Szerelme kínja ölte meg!"

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!