Dsida Jenő: Boncourt kastélya | Verstár - ötven költő összes verse

Boncourt kastélya

Újra gyermeknek álmodom magam,
és ősz fejemet szomorún csóválom:
Hej, sok-sok régi elmosódott kép,
mit kerestek még itt, ezen a tájon?

Az árnyas-lombú, sötét ősi parkból
fehér-vonalú kastély ívelődik;
ismerősök a lépcsők, meg a tornyok,
az őrablak, a kapu és a kőhid.

A címerképről barátságosan
pislognak felém a kőoroszlánok. -
Köszöntöm a sok régi ismerőst,
s a várudvaron lassan átsétálok.

Ott van a Szfinx, a kutak faragása,
ott zöldell még a fügefának lombja -
nini, emitt az ablakok mögött
merültem első, igazi álmomba.

Meglátogatom fent a várkápolnát,
sírját sok bátor, büszke hóditónak.
Látom: a merev oszlopok során
acél-veretű fegyverzetek lógnak.

Könnyfátylas szemem hiába betűzget:
a felírásból nem látszik már semmi,
pedig a színes üvegeken át
a nap sugara ide tér pihenni.

Hű váram, mindig feléd repülök,
ha szárnyaim a nap terhét lerázták,
bár elpusztított zord, kemény idő,
és fölötted az eke vont barázdát.

Könnyesen mondom: drága, szent talaj,
őseim vára, légy ezerszer áldva,
és legyen áldott ezerszer az is,
aki földjét ma romod fölött szántja.

Azután komor, nagy határozással
útnak indulok, lanttal a kezemben,
bebolyongom a föld-kerek szinét,
és halk, szomorú dalaimat zengem.

Szatmár, 1925. szeptember hó 8-án

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!