Eötvös József: A ZÁSZLÓTARTÓ. | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

A ZÁSZLÓTARTÓ.

Gyásztérein Mohácsnak

Megszűnt a nagy csata,

Tört vértek s fegyverek közt

Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,

Oly sok szű vérezett,

Az esti szellő sóhajt

A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még

Az ezerek közül;

Romján a dúlt hazának

Csak ő tekint körül.

Vér foly le homlokáról,

Széttörve fegyvere,

Egész csak még a zászló, -

Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körűlnéz,

Számitva társait:

És lám egy sem hiányzik,

Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,

Mind megmaradt helyén -

Keblében mély sebekkel,

Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:

»Légy áldva Istenem!

Sok bajnokunk veszett el,

De Árpád népe nem.

A nép, mely ily csatát veszt,

Mely halni így tudott,

Feltámad még a sírból

S még egyszer élni fog«.

Így szól, és most tovább megy

A pusztult téreken;

Már csak lépése hangzik

S a táj csendes leszen.

II.

Mély völgynek rejtekében

Áll egy magányos lak,

Fölötte zúg a fenyves,

Alatta a patak.

A völgy körül a Mátra

Magaslik ég felé,

Miként ha nagy falával

Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek

Borúl el kárpita,

Áldásként öntve fényét

A völgy virágira.

S mig lenn a messze síkon

Naponként harcz zajog,

E tájnak nyugodalmát

Csak ha a lomb susog -

Zavarja, - s zúgó csermely

S madárkák éneke.

Itt élt régmúlt napokban

Egy tisztelt remete.

Nyugodtan, mint e bérczek,

Tisztán, miként ege,

S magányban, mint a csermely,

Így folyt el élete.

Hajdan, ifjabb korában,

A dalia nevét

Jól ismeré az ellen,

S hatalmas fegyverét.

S a hon, mely nem felejti

Győzelmes bajnokát,

Sokszor babérral fűzé

Körűl hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál

E honnak csillaga

S nem volt miért csatázzon

A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében

Rejté el bánatát;

Szivét a bú emészti,

A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban

Sok évek folytak el;

Haja galamb-fehér lett, -

Nyugodtabb a kebel.

S miként ha hó takarja

A hervadt téreket,

Csak itt-ott áll egy kóró

A jég-lepel felett:

Úgy hosszu életének

Nehéz keservibül

Csak itt-ott még egy emlék,

Mely néha felmerül.

De ha távol falukból

A nép hozzája jött

S az agg letérdepelve

A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel

Könyörgé istenét,

Hogy el ne hagyja veszni

Letiprott nemzetét;

Hogy el ne hagyja veszni

A szép magyar hazát,

Hogy el ne hagyja veszni

Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejdíti néha

Az ájtatos tömeg,

Hogy bár e fej megőszült,

Hogy bár e kéz remeg, -

De egyiránt még ifjan

Hevül ez agg kebel,

Szemén a könnyek érte

Még nem apadtak el.

III.

Igy múlt a hosszu élet;

Kifáradt a kebel,

Mit rég sejdít, most érzi:

Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával

Vigasztalt bú között

Még egyszer összegyüjti

A kis kunyhó körött.

»Oh légyetek üdvözölve

Még egyszer, jámborok,

Kik terhes életemnek

Baráti voltatok.

E hosszu földi pályán

Végig kisértetek,

Oh légyetek üdvözölve

Utolszor, hív sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.

Mig ifjabb volt karom,

Megvédtem; éltem eltelt;

Most már rátok bízom«.

Igy szól, s megy kunyhajába

S egy zászlóval kilép;

Terhétől karja reszket;

Bámulva áll a nép.

»Im kincsem! szebb napokban

Királyom bízta rám, -

Közötte száz veszélynek

Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban

Őriztem kincsemet.

Im itt van, szenny nem érte

E szentelt színeket.

Büszkén lobog, mint egykor

Győzelmeink alatt;

Sok elveszett Mohácsnál

De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában

A félhold űl Budán,

S új zsarnokok jöhetnek

A zsarnokok nyomán:

De míg e zászló meglesz

S élnek emlékeink,

Nem fognak eltiporni

Győzelmes ellenink.

A hosszu éj után a

Napnak kell jőnie,

És a korány fuvalma

Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót

Fel birja tartani,

E szellő a redőket

Ki fogja bontani.

És újra kardot fognak

Az elszokott kezek,

Melyek lánczot viselve

Megerősbültenek.

S megtisztul a töröktől

Budának szent fala

És újra ön-hazánk lesz,

Mi börtönünk vala.

De hol van, a ki tartsa

Vészek között, a kéz?

Hol van, ki védni birja

Zászlónkat, a vitéz?«

Szólt - s ím, a mint körűlnéz,

Száz kar emelkedik

És száz ajakról egy szó - - -

Mind, mind ajánlkozik:

»Kevés egy élet, egy kar,

E terhet hordani,

De mindnyájunkra bízzad

S meg fogjuk tartani«.

S a melyet elbocsáta,

Száz kéz ragadja meg

A zászlót, s most közöttük

A nép felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva

Csukódik bé szeme;

Hisz zálogát jövőnknek

Jó kézbe tette le!

1863.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me