Garay János: SZENT LÁSZLÓ-BÓL.
A dicső hőst, kit magasztal énekem, |
Nyolczszáz éve, hogy László a nagy király,
A magyar nép hírkönyvébe írva áll.
Származásra nem volt nála nemesebb, |
Hős apától, szép anyának gyermeke,
Nagynak, szépnek rá volt ütve bélyege.
Mint az erdő fái közt a czédrus áll, |
És ha ott állt seregének közötte,
Meghaladta vállal őket termete.
A csatában mint oroszlán oly erős, |
Béke napján, a tanácsban, trónuson
Bölcseséggel s észszel győzött a bajon.
Mi csodája, hogy ha híre nagy leve, |
Ifja, véne tisztelettel ment felé,
Asszony és lány szép szemét rajt feledé?
S hosszu nyolczszáz év után is a magyar, |
Nem kiván más fejedelmet trónusán,
Csak minő volt László király hajdanán.
Ily dicső hőst, ily királyt édes nekem,; |
S életének nagy könyvében nézve szét,
Énekemmel megdicsőjtnem szent nevét.
Elbeszélnem, lengyel földön ifjuvá |
Mint ohajtá látni e hont egykoron,
Mint s mikor jött, s hogy fogadta itt a hon;
Mint jelenté ki magát Isten neki, |
Elbeszélnem szép Etelkét, ama nőt,
Kit szerelme csodásan sorsába szőtt;
Mint vezette isten ujja mindenütt, |
Híres bárdját, Szög lovát hol mint nyeré,
Mikkel annyi ellenségét megveré;
Mint vivá ki első harczát a hitért, |
És megölvén Vatha Jánost, mint leve
A hazában híres és nagy hős neve;
Mint szolgálá nemzetét, s a drága hont, |
Cserhalomnál mily dicsően harczola,
S lett az üldött nőerény védangyala;
Hol szerelme csak azért tünt újra fel, |
Ujra s ismét megtagadja, - mert miként
Tűz a kőt, úgy edzi próba az erényt -
S haza térvén a hadaknak hős fia, |
Hol a szép nő s kedves, édes gyermekek
Babérihoz virágokat fűztenek;
Elbeszélnem Nándorvárnak ostromát, |
S mint bomolt fel a csatában Salamon
S bátyjai közt a testvéri bizalom;
Mint üldözte Vida gróf a hősöket, |
Mint veré meg Mogyorodnál Salamont,
Tőle s Vidtől szabadítván meg a hont;
Mint emelte trónra őt a hon szava |
Mint virágzott Magyarország általa,
Mely alatta boldog, fényes s nagy vala;
Mint tartá fenn önállásban a hazát, |
Salamonnal mennyi volt még a baja,
A kiért majd német, majd kún harczola;
Mint tisztelte szent Istvánnak hamvait, |
Emlékének szerze fényes ünnepet,
Melyet fénynyel máig űl a kegyelet.
Édes erről emlékeznem énnekem, |
Mint csatolt a honhoz két új társhazát,
A horvát- és gácsországi koronát;
Mint veré meg a kunok bősz táborát, |
Mint ölé meg a nagy Ákost; mint adott
Vert hadának Zagyva mentén új lakot;
Mint végezte nagy, malasztos életét, |
Mint gyászolta három évig nemzete,
S a leány, kit eddig ülde végzete,
A kit Isten és sors arra rendele, |
Mert a hősnek annyi fényes tetteér',
Szerelemnél magasabb leend a bér;
Hír, örök név itt a földön, s túl azon |
Nagy, dicső czél, mind a kettő érdemes,
Hogy pálmáúl küzdjön értte a nemes!
Egy parányi harmatcseppben sokszoron, |
A legelső, legragyogóbb fénygolyó
A dicső nap, mint tükörben látható.
Énekembe Lászlót ekkép foglalom - |
De azért az óriás hős nagy marad,
Ön sugára, mi neki zománczot ad.
Az oroszlánt a körméről ismered, |
Ez az ének sem egyéb mint csermelye,
Melyben az ég csillagboltját festi le.
S míg virágzó partján tested megpihen,
Kegyelettel a dal árján révedezz -
Im az ének Szent Lászlóról zengedez.
IV.
László jósálma, ihletése és sejtelmei magas rendeltetése felől.
Nyári éj volt, gyönyörű, szép és hives, |
Köztök a hold, mint egy bujdosó király,
Felleg és fény közt rejtőzve járdogál.
Lenn a földön ünnepcsendben a határ; |
Csak a hegyről görgedező csermelyek
S lomb között a játszi szellő, zengtenek.
Sem közel faluból, mert nincs az közel, |
Sem gulyákat nem táplálnak a hegyek,
Honnan néha tán kolomp csendülne meg.
Csak ha rá-rákezdi a kis csattogány, |
Máskülönben csend vagyon, mély, nesztelen;
Az idő jár, még az is csak lábhegyen...
Ily idő a szív és ábránd ideje, |
A mi szépet és nagyot sejt a kebel,
Ily időben, ily éjen álmodja el.
De még az is csendesebben szendereg, |
Jótevő ír a munkásnak, adomány
A vándornak fáradalmas út után.
Béla népe is legott lecsendesűl, |
Sátorokba a gyöngébbek, asszonyok,
Sátoron kül az erősbek s bajnokok.
Egy van, a kit lelke éber álmai |
László herczeg legelőször áll vala
A hon földén, melyért lelke lángola.
Mint folyóviz, melybe súlyos kőt vetél, |
Száz gyürűre szétoszolnak a habok,
S mindegyikben egy kis tenger háborog;
És előbb a zajlás le sem csendesűl, |
Ugy zajlott az ifju herczeg kebele,
Nagy soká nem birván csendesűlni le.
S már az éjnek elcsendelgett * jobb fele, |
Sápadozni kezd a teljes holdvilág,
Nem soká egy más világ ormára hág.
S még az ifju a tündéres éjen át |
Álmodozza szíve éber álmait,
Hit-, reménye és szerelme vágyait.
Végre mint a csendes nyári permeteg, |
Mint a méhi döngicsélés réteken,
Édes álom száll szemére csendesen.
S alszik, alszik László herczeg, álma szép, |
Álmodása tett s dicsőség pályája,
A jövőnek jós szemekkel látása.
Nagy dolgokra szánta Lászlót istene, |
Jó előre az ágyat elkészité,
Melybe magvát - kebelébe - ülteté.
És az alvó ifjuhoz leszáll vala, |
Az alvónak megérinté kebelét,
Szent kenettel megilleté két szemét.
Az angyalnak érintése, kenete |
Hüvelyétől égi része, lelke vál,
S Gábor angyal karjain az égbe száll.
Ott az úr, ki volt, ki van, ki lenni fog, |
Melyet fénylő csillagokból épitett,
Hogy ragyogjon tengerek s földek felett.
Ki merészli vakmerően látni őt, |
Trónusából tüzek villángzottanak,
S szemvakító hét lángárba oszlanak.
Lába alatt a világok forganak, |
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent» harsányan zeng vala!...
Megvakítná ennyi fény László szemét, |
Teste, mint a pára széjjelfoszlanék,
S hogy le nem rogy, a kenet s szent ír tevék.
Még a mellett is reszket mint nyárlevel, |
De támot lel Gábor angyal szent karán,
S leborulnak a királyszék zsámolyán.
S szól az úr, s a szó megrázza mennyegét: |
Halld és értsd meg, és elmédben megjeleld
A nagy végzést, melyre újjam kijelelt.
Sorskönyvedbe nagy dolgokat írt karom, |
Küzdni fogsz, de égi pajzsom védve fed,
Kisértetni, de fáklyám mindütt vezet.
Hű, igaz légy, és erős mint sziklavár, |
És eendel a gyümölcsből díjadúl,
Mely az élet fáján a jóknak virúl.
És ivandol a forrásból, mely örök, |
Im e könyvben Iásd a pályát, mely tied...
Boldog, a ki hallgat és ért engemet!
Szólt az úr, szavára a tenger kihág, |
S leborulván a cherubok kardala:
«Szent az úr, szent, szent!» harsányan zeng vala.
És előhozák szolgáló angyalok |
Mely öröktől volt, van és mindig leszen,
Melyről mult, jelen, jövő tanút teszen.
Mely megirva volt, mielőtt íraték, |
Nincs időben, térbe nem fér; tér s idő
Benne vannak, mint szikrákat rejt a kő.
Foglalatja a teremtő gondolat, |
Foglalatja a fagyasztó lehelet,
Melyre újra minden semmivé lehet.
Foglalatja a világok élete, |
A legelső emberé, ki halva rég,
S az utósóé, ki lenni fogna még.
A király és koldus sorsa, a poré, |
Ez a sorsok könyve; rajta hét pecsét
Őrzi szent, felbonthatatlan levelét.
Melyből senki, mint az Isten olvasa; -
Mert hogy ő az, a ki lát szivet s vesét,
Ő, ki tudja a könyv minden betüjét.
Mert azon nagy nap lesz végitéletünk;
Mert betelve lészen a mi irva volt -
Megitélve az eleven és a holt.
És az úr a szent könyvet csak illeti - |
Hegyen völgyön világosság terjed el:
László herczeg kebelébe fény lövell.
És a könyvnek sok ezredik levelén |
Húll elöle a jövőnek fátyola,
Hol az ifjú ilyen képet lát vala:
Látja Bélát, édes apját, mint megyen |
Látja Géjza bátyját, a kit ugy szeret,
Nagygyá lenni ezrek s milliók felett;
De fejéről levevén a koronát, |
Ámde ki azt sárba veti botorúl,
Honnan az László lábáig elgurúl.
Hajlik László, hogy a földről felvegye, |
Im de rögtön trónon látja önmagát,
És fején a bűvös, ékes koronát.
A korona, mint a csillag tündökölt, |
Lábaihoz nemzetek rajonganak,
S hős nevéről dicsekedve szólanak.
Fegyverével ismeretlen népeken |
De mi legkivált dagasztá kebelét,
Nagynak és boldognak látta nemzetét.
Mind ezek közt egy bűbájos légalak, |
Melylyel, mint a szőnyeg hímnek általa,
Álmodása mindenütt átszőtt vala:
Egy bűbájos lányka képe üldözé, |
Oda vitt, hol mint győző hős ő vala,
Hogy legyen harczok között őrangyala;
De kihez bár mennyiszer nyujtá kezét, |
Mit jelent ez? ébren sem fejthette meg,
De örömmel látott képén kéjeleg.
Ti azonban meg fogjátok fejteni, |
A leányka szép alakja s végzete
Beszövődék László herczeg éltibe.
Énekembe én is íme beszövöm, |
Kapok érte - nem kapok más pályabért,
Egy pár könyet fogtok ejtni gyászaért.
V.
És az íge teljesült a kikelet |
Hogy királyi székét veszté Salamon,
És királynak Gejzát tette meg a hon.
Épen húsvét ünnepére gyültenek |
Ünnepelni, a nagy, dicső szent napot,
Melyen egykor megváltónk feltámadott;
Ünnepelni Jézust, a hőst és királyt, |
Alleluja énekektől zeng a Jég,
Nyájasb arczczal néz alá a tavasz-ég.
László herczeg Nagyváradra rándula, |
Már a zárda s templom, melyet épite,
Készen állott, benne volt a nagy mise.
A zárdának fejedelemasszonya |
A kit Isten sok kegygyel ruháza fel,
És megáldott a lét szenvedésivel.
Charitas - ez volt a nő szerzetneve, |
Szép Etelke volt a neve ezelőtt,
Mig a földnek éle; rég ismerjük őt.
S im alig lép László a templomba be, |
Koronát hoz kiterjesztett karjain,
Ünnepély ül tisztes, halvány arczain.
«Üdvözölve légy tőlünk ez ünnepen, |
Melyen a halál örökre meghala
A feltámadt Megváltónak általa.
Üdvözölve légy tőlünk, László király! |
Az igéret szent igéje teljesül
A királyi székbe - László herczeg ül,
Hogy magasra, nagyra vigye nemzetét, |
A ki által meg fog halni a halál,
Üdvözölve légy tőlünk, László király!»
Szólt, a herczeg kétkedőleg néz reá, |
S szól a herczeg: «A ki sérti a királyt,
Áruló fejére én mondok halált.
Gejza bátyám joggal ül a trónuson, |
«A királyt nem sérti szóm - viszonz a nő -
Magasabban, fenn az egekben van ő!
Égi pálmát nyert a földi trón helyett, |
Mind a kettő Isten által száll reád,
Üdvözölve légy, király, tőlünk tehát!»
Igy a jósnő, s harmadnapra gyors követ |
Hírül hozván, hogy nincs többé a király,
Húsvét napján érte őt el a halál...
S szájról-szájra szerte száll a hír, a hit, |
Hogy szemének és fülének nyilt az ég,
S Isten választottaként hőn tisztelék.
Ifja, véne mint egy szenthez járula, |
Megtalálta nála szíve vigaszát,
A szegény, a dús, vezérlő angyalát.
Igy emelte föl Isten a szenvedőt, |
S melyet ifjan annyi vesztés kínja dúlt,
Életének tövisbokra fölvirúlt.
És megérte, hogy igéje teljesűlt, |
Hol minden szív egyet óhajt és akar,
S kikiáltja László királyt a magyar.
De mielőtt erről zengjen énekem, |
Uj pályára lépik hősöm, új mező
Nyíl előttem, nagy, hatalmas és dicső.
Megpihenve új erővel szólhatok, |
Mert oly fának árnyába hozott utunk,
Melyből egy-vágtatva ki nem nyargalunk.
V.
De ne menjünk el Lászlótól messzire - |
Salamonnak sorsa addig érdekel,
Meddig az, László sorsával vegyül el.
László királyt a magyarok Istene |
Zvojnimír végsőt lehelt, nincsen fia
S zavarokba bonyolúl Croatia!
László király húga, a szép Ilona, |
De asszonynak a kevély horvát urak
Engedelmeskedni nem akartanak.
Sőt magok közt megszakadva, mindenik |
Nem tekintik tulajdon szent jogát,
Nem a közjót s a hazának közszavát.
Rendetlenség és ököljog áll elő, |
A királyné festett bábbá aljasúl -
Előbb-utóbb a királyi szék lehúll.
Híveivel gyors tanácsot tart tehát, |
Jőne haddal, hatalommal mihamar,
Míg a népet el nem söpri a vihar.
László király, mint jó gazda, sohasem |
A sereget két külön erő tevé:
A királyi hadsereg s a nemzeté.
Azzal a vitéz király rendelkezett, |
Azt seregnek, ezt honvédnek nevezék,
S nem egyéb volt, mint a nemzetösszeség.
De harczos volt a magyar, s kivált vitéz |
S mostan is, mint mindig, a honvédhadak
A királyi hadhoz csatlakoztanak.
A tábornak gyűlhelyéül szép Zala, |
Mura köze volt kitűzve: innen ők,
Túl a Dráván a horvátok, feltünők.
László király Fejérvárról, hol lakék, |
Már elhagyta a Balaton nagy tavát,
Szép Zalában közel éri Kanizsát.
S ím elalvék - igy beszéli a rege - |
Lejtőn állott a szekér, a ló repűl,
S a szekér feldőlve van menthetlenűl:
De villámként, gyors lábakkal, hirtelen |
Izmos ujját szaporán a szegveszett
Tengelyvégbe bele dugja szeg helyett.
Igy fut a lejtőn le egy hold földön át, |
Ott végtére a riadt szekér megáll,
És fölébredt szunnyadtából a király.
Deák Balázs volt a hű jobbágy neve; |
«Kérj kegyelmet - mond a hűnek - tettedért,
S megadandom bármit kérsz, hűségedért.»
De szerényen az egyebet nem kiván, |
Ámde László egyet int s parancsot ad,
Nyergeljék fel néki a legjobb lovat.
És eképen szól Balázshoz: «E lovon |
És a mennyi tért befuthatsz szerteszét,
Megeresztett kantárszárral, - a tiéd.»
S a parancsot teljesítni lóra ül |
Két tanú megy a lovagló nyomdokán,
Az időre és határra vigyázván.
S mire visszatérnek izzadt paripán, |
Rajta függvén a királyi nagy pecsét,
Mely nemesnek hirdeti Balázs nevét.
A szegény pór bámul és csodálkozik, |
A királynak köszönetet mondana,
De csak könye szól, elállott a szava.
Végre szóhoz jutva így szól a nemes: |
Sok is e föld, én uram király, nekem,
Tizedrészszel könnyedén beérhetem!
Kis falunkban oly sokan mi nem vagyunk, |
Különb ember nem vagyok a többinél,
Mindegyik megtette volna a mit én.»
Egyszerűen és együgyűn így szól vala, |
Adományát kétszerezé egy helyett,
A községre iratá a levelet.
Mai napig fentartotta szép Zala |
De maiglan a vidéken nyoma van,
Szent-Király és Szent-László faluiban.
És azonkép hosszu nyolczszáz év után |
Van-e magyar, a ki azt nem tiszteli,
Ha Deák Antalt s Ferenczet nevezi? -,
Igy cselekvék szép Zalában a király, |
Hidat vertek át a Dráván azután,
S ott valának Horvátország határán.
De oszolva voltak a horvát urak, |
Már pedig csak ott van erő, hatalom,
Hol közérzés és közakarat vagyon.
Közmondás, hogy a vesszőt könnyű dolog |
De csomóba hogyha összeköttetik,
Rajt az óriás erő is megtörik.
A külön vált pártokon hát csakhamar |
És a Dráva- s Száva-köz hódolva volt,
Mielőtt másodszor újult meg a hold.
A Kulpáig úrrá lesz László hada, |
A havason túl övé a föld szine,
Alig van már ki szegülne ellene!
Imde László táborába hír repűl, |
A védetlen haza földén kúnhadak,
Iszonyú öldökléssel pusztítanak.
S László király, mint okos, jó gazda tesz, |
Nem mellőzi el miatta örökét, -
S összevonja győzedelmes seregét.
És a kunnak csakhamar elébe tart, |
És erélyes őrhadat hagy őrszemül,
Al-királyi székbe öcscse Álmos ül.
Igy cselekvék László király, a mikor |
Győzedelme kiebb tolta a követ,
Melyet Árpád Magyarországnak vetett.
Koronáját egy szép kővel nevelé, |
Az országnak czímerében négy folyó,
Duna, Tisza, Dráva, Száva látható.
És megyékre felosztotta részeit, |
A magyarral testvérjoggal látta el,
S el nem nyomta, de magához vette fel.
Nyolczszáz éves már-már e szent kapcsolat, |
Tőlünk nyertek bánokat, vezéreket,
Mi ő tőlük Draskovich- és Zrínyiket.
A mi annyi éven át megszentesűlt, |
A jelenkor fogná-e szakítni szét?
Két egyűvé lett nemzetnek életét?
Ál próféták lappanganak köztetek, |
A költőnek higyetek, beteljesűl:
A magyar s a horvát újra egyesűl!
1.
Míg ezek történtek, már a kún hadak |
Elgázolák a vetést, a megürült
Ház utánok láng árjában felrepült.
Ember, állat pórázon tereltetik, |
Iszonyú az, a mit szenved a vidék,
Hol a hadak boszujokat töltheték.
Mert boszúvágy hozta e szörnyű hadat |
Szenvedének; megfogadták esküvel,
Hogy a szégyent vérfürdővel törlik el...
Igy haladtak a Tiszán át Békesig, |
És elérik a Temest, hol nagy utát
Kipihenni a vezér parancsot ád.
Rémítő volt látni e hadjáratot, |
Két egész nap kelle, míg ez ár-apály,
E hullámzó embertenger, csendre száll.
Négy-órányi távolság volt, melyet itt |
Fele része hadfoglyokbul rabfüzér,
Marhanyájak, s prédaterhelt társzekér.
Másik része fölfegyverzett vad hadak, |
Közepettök a vezérnek áll vala
Négynyüstös vászonból készült sátora.
Tetejéről nagy távolra látható |
Körülötte alabárddal hadfiak,
Pánczélozva komolyan őrt állanak.
Benn pediglen vad Kapolcs, Kurul fia, |
Érmelléknek legjobb borából iszik,
És kaczagva vadan arra esküszik:
Hogy honába vissza nem tér sergivel, |
Míg Lászlónak koponyájából kupát
Nem készíttet, s abból iszsza meg borát.-
Ámde László, a hadértő hős király, |
Hátrahagyva Horvát- s Tótországokat,
Egyenesen a kunok felé halad.
Gyorsan átkel a Dunán Tittel körűl, |
Onnan a Temes mentében fölfelé
Seregeit föl keletnek terelé.
Gyorsaságtól vár eredményt egyedűl, |
Föl nem tartja sem mocsár, sem ingovány,
Hegyeket mász, áttör a völgy szorosán.
De járatlan és kietlen a vidék, |
Ugy vannak mint a hajós a tengeren,
A ki nem lát víz- és égnél egyebet.
Ők nem érnek mást, mint végtelen mocsárt, |
Vég türelme fogyva van mindenkinek,
S zúgolódni kezd a máskor hű sereg.
Az embernek leghatalmasb ellene, |
Óriási a szükség, az éhhalál
S valamennyi szörnye van, előttök áll...
Egy vagyon, ki el nem veszti még hitét, |
A kegyes László király áll egy magán
Csüggedetlen az inségnek ajtaján.
«Isten! a ki - esdő szót ekkép emelt - |
A ki Mózes népéhez kegygyel valál,
S inségében neki mannát adatál:
Irgalomnak, hatalomnak Istene, |
Vedd le róla büntető karod sulyát;
Megismerte haragodnak ostorát!
Szánakozzál rajta; mert hisz atyja vagy, |
De nagyobb vagy irgalomban, Istenem!
Mert te vagy az irgalom és kegyelem.»
Igy imádta Istenét László király, |
Közelebb volt a segély, mint hitte tán -;
Halljátok, mint mondja el a hagyomány.
«Még imába volt merűlve a vezér, |
Dobog a föld, sűrü por keletkezik;
Hah, minő had ez, mely itten érkezik?
Sok ezer vad szarvas és nehéz bölény, |
László hada örömében megriad,
Mintegy önkényt adja meg magát a vad.
És azonnal dárda és nyil pergenek, |
Rég nem ettek jobb izűt, rég ily vigan,
Mint e nem várt lakomán mindannyian.
A kegyes király szeméből köny fakad |
Hogy kegyelme, melyet tőle esdekelt,
Mind magán, mind népén ily dusan betelt.
Mind hiába! bármi jótét s nyereség |
Ujra zúgni és morogni kezdenek
Az ételre szomjtól égő seregek.
S közepettök a kegyes László király |
Nem veszíti Istenében e1 hitét,
De nem meri esedezni új kegyét.
S szól a néphez: «Ez tehát, oh seregek, |
Háladástok? illik ily kisszívüség
Ahhoz, a kit ily csodásan véd az ég?
Im e kő is, e szivetlen szirtdarab, |
Hogyha tudna mint az ember érzeni,
Háladatosb fogna lenni, mint ti s mi!»
Szólt s csodáknak új csodája! a rideg |
És belőle kristálytisztán, vidoran
Szomjatoltó, gazdag forrásvíz rohan...
Térdre húll a meglepett nép s felüvölt, |
A kunoknak táboráig zúg szelök,
Ott úgy vélik, hogy az Isten mennydörög.
De futárok érkeznek mindenfelül, |
«Talpra, kúnok!» felrivalg parancsszava -,
S pillanatban harczra készen áll hada.
Mintha sűrü, szálas, ősí rengeteg |
Csakhogy a fák izmos, bátor férfiak,
Lomb helyett légben vasélek inganak.
S ha a tábort erdőnek nevezhetéd, |
Volt oroszlán köztük, bátor és nemes,
Fene tigris, tarka párducz, rémletes;
Nagy, nehézkes medve, csalfa hyena, |
Kik mindnyájan magyar vérre szomjasok, -
Igy várák be László királyt a kunok...
Dombra ér sergével a magyar király, |
Sokasága pillanatra a magyart
Magakasztja, de sokáig ez nem tart:
Mert a magyar nem azt nézi, mennyi az |
A magyar csak azt tekinti: merre van?...
Ugy tanúlta hős apák példáiban.
Igy cselekvék a vitéz László király, |
De miként villám az égről lezuhan,
A kunoknak táborába lerohan.
És sikoltás és rikoltás kél vala, |
A zenének rivadalma bele vág;
László király a sorok elébe hág.
És kezébe kapván a vérlobogót, |
És «utánam!» e rövid szót mondja csak,
S mint az árviz nyomaiba zúg a had.
Ütközet van; mint a zápor kétfelűl |
Szúr a dárda, recseg a kürt, sújt a kard;
Majd László kunt, majd ez nyomja a magyart.
Mint a kőfal oly tömött, erős a kún, |
Mind hiába! minden erő hasztalan
Ott a hol László királynak karja van!
És ha kétszer annyi volna mint vala |
Mint a villám László rajtok áthasit,
Gyéritvén, fogyasztván a kun sorait.
Nemsokára törve van Kapolcs dacza, |
Itt is, ott is áttör a magyar sereg,
A hátráló kúnt réműlet kapja meg!
És ijedve meglódulnak a sorok, |
Ki lovag fut, és alig pár percz alatt
Idomtalan zűrzavarrá lesz a had.
Nagy sokat győz és mindenkor tényező |
De azért okos küzdő cselt sem vet el,
Mert a legnagyobb erőn is győz a csel.
Igy Kapolcs is látván sergét, érezi, |
A futók közt ily parancsot osztogat
(Tán megmenti még vele a vert hadat).
«Már ha futni - ekkép szól - indultatok, |
De legalább mentsétek meg éltetek,
Az pediglen csak ez egy úton lehet:
Hányjátok el a mi aranyt szedtetek, |
S mig a prédán kapva kapand ellenünk,
Meglássátok, táborostul megmenünk!»
S tőnek úgy, a mint Kapolcs elrendelé; |
Tarsolyokból és tüszőkből hulla szét,
(Könnyen szórták, mert rablák, nem szerezék!)
Régidőben csak oly bűvös erejű |
Az aranynak csillogása az a lép,
Melyre ráakad az ember legelébb.
Megpillantván a hulló aranyesőt |
Méneiről ugrosást kezd szaporán,
Hagyja a kúnt, s kapkod az arany után.
Látja László a hálót, melyet neki |
Kebelén a szív mélyen elkeserűl.
(Diadalma csillaga igy lemerűl.)
A futárok nyargalása hasztalan! |
Feledik az üldözést a hadfiak,
Csillogó arany után száguldanak.
S Istenhez László buzgón fölesdekel, |
S im csodák csodája! a mi most beáll...
Alig hisz szemének maga a király!
Tarsolyokból és tüszőkből egyre húll |
Úgy akarta Isten, és a kidobott
Kerek arany mind kövekké változott...
Mért akasztná meg futtában a lovat |
Elszáguld és elvágtat biz azokon;
Annál gyorsabb, ott leend a kúnokon.
Mért beszéljem hosszan a történteket? |
Maga Kapolcs elveszíti életét,
A riadt kunság lerakja fegyverét...
És az így kivívott fényes diadal |
Nem szomjaz vért a kegyes király vezér, -
Győzni csak, nem öldökölni, volt a czél.
A legyőzött sergeknek ad életet, |
Sőt lakásul földet oszt számukra ki,
Hova őket le is telepítteti.
S nem sokára a dús alföld síkjait, |
A 'Tiszának és a Zagyva nyilt közét
Uj teleplők foglalják el szerteszét.
Barna képü, szálas, izmos kúnfiak, |
Az utókor jász-kunoknak nevezett,
S kik maiglan lakják e sík téreket.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me