Garay János: AZ OBSITOS.
Az obsitos és Napoleon.
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.
Az obsitosnak párját nem látta hat falú,
A szem, a száj elállott merész beszédein,
Ország-világ csodálta vitézi tettein.
Kalandos életéből regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.
Túl jára hadnagyával az Operenczián,
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,
És a világ végénél lábát lelógatá.
S közelb csoportosulnak a többit hallani.
«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,
Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap.
A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták -
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,
Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.»
Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von,
De engem ugy segéljen, nem a magyar között,
S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!»
Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga:
De annyit emlegette és annyiszor lovát,
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,
Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk,
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.»
De Háry ő beszédét tovább is folytatá:
«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?»
Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?»
«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora;
Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka.
Hullott a francziája mint húll a fű, a jég!
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,
Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!»
De Háry ő beszédét tovább is folytatá;
«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng,
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért,
De én is paripámat utána rugtatom,
S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom.
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?»
«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.
A francziák császára kincsekben nem szegény!»
«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a!
De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.»
De Háry ő beszédét tovább is folytatá:
«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon,
Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon.
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült,
A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária!
Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza.
Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon?
S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?»
«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!»
- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz -
Te oly vitézi tettet követtél itten el,
Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel.
Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» -
«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom,
Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom.
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,
Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem,
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!»
De Háry ő beszédét ekképen végezé:
«Mondottam és a császár legott elvágtatott,
De két kezembe két szép arany órát nyomott.
A másikat későbben elkérte hadnagyom;
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg.
Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.»
A vígadó legények, még a gonosz iró,
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt.
Az obsitos látogatása Ferencz császárnál.
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.
A mit ember nem hall hetvenhét országról,
A tengernek partján hogy járt Padovában,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.
A stájer hegyekben oly magasra hágott:
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.
Hétfejű sárkánynyal vítt mint egy oroszlán.
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend.
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna,
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén:
Király ő felsége látogatásában.
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,
A ki elprüsszentse jó magát fölötte.
Mind igaz hivő vett részt az éji torban.
Elveté a sulykot ő bátorságában.
Kedvem szottyan menni kis látogatóba.
Sőt valót beszélve, maga a király is.
Én mentettem meg, nem messze Padovától.
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát.
A király házára mindjárt ráismértem
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl.
A sövény fájához, mint illik, kötöttem:
Egytől egyig ismert, régi jó barátot.
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam.
Maga ő felsége szólt s magához inte.
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen a mint látom.»
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.
Egykor megmentettem; járja, de a végét.»
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:
Istállóba vele, parádés lovammal:
Még pedig aranyból» - s küldte a cselédet.
«Nem bizony még, felség! kérem átossággal.»
Van még vacsoráról egy darabka sültem.»
S egy fehér czipóval én elém letette.
«Van-e még, hej anyjuk, a slivoviczába?»
Most kapá utolsó kortyát a lokájom!»
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!»
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke.
Régi harczainkról jóizün beszéltünk:
Mint mikor két tábor van hadakozásban.
Czifra tarsolyomért összeverekedtek.
Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok?
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit.»
Vas markomba pompás parolát ütöttek,
S egy-egy karajczárkát vettem a markomba.
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.
Mire markomat már tömve, dugva érzem.
Jóllakott fakómat aklából kihoztam.
Mert alig került be huszonnégy órába,
Mert a pénz ezüst volt, s mind meg-annyi tallér.
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me