Gyulai Pál: A SZÉL. | Verstár - ötven költő összes verse

A SZÉL.

Szellő vagyok, majd szél vagyok,
Nincs nyugtom, másnak sem hagyok,
A végtelen
Hív szüntelen
S mert vágyaim megcsalnak,
Most erdőben siránkozom,
Majd születésem' átkozom
Sikján a sivatagnak.

A bérceken, a völgyeken
Vidám veszély is száll velem.
Mit is tegyek?
Hát feledek.
Szétűzöm a felhőket,
Füttyentgetek, dúdolgatok,
A lombokkal táncolgatok,
Meg-megcsókolva őket.

Nyitó virág is földerít,
Az illatár elszenderít.
Rövidke kéj,
Egy nap vagy éj!
Új vágyak rabja lettem
És bősz haraggal zúdulok,
Mint pusztító vész nyargalok,
Széttépem, mit szerettem.

Vonz a magas és vonz a mély,
Tengerre hajt a szenvedély.
Uralkodom
A habokon,
Megszédít büszke álom.
Ki mer dacolni? Mily öröm!
Ember hajója - széttöröm,
És aztán megsajnálom.

Mély bánat lep meg olykoron,
Bolyongok a várromokon
S a temetőn
Oly részvevőn
Szállok sirok fölébe.
Megjárok várost és falut:
Sirok, romok sorsára jut -
Azt suttogom fülébe.

Minden hivság a nap alatt,
A változás, mi megmarad --
Kiáltozom
És változom
Bánattá vagy örömmé.
Szivem lángol, de el nem ég,
Be nem fogad se föld, se ég.
Csak bújdosom örökké.

1883

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me