József Attila: Zaharia Stancu Ha eljönnél...
Ha eljönnél...
libbennének a galambok s a nap
ösvények mellett a födlre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a féllábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vigan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel,
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy' zümmög, dong az élet ébredőben.
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyüjtenél szemedbe
s tested, mint érben, a fényben fürödne.
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.
s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult, fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me