Kosztolányi Dezső: Ha volna egy kevés remény
a lelketek megmenteném,
ti drága-drága szentek,
az elhagyott szobák során
s este sétálni mentek.
az élet az kemény, kemény,
én száz mértföldre estem.
varázsszer ott fönn sem terem
a bűvös Budapesten.
gipsz-szobrok... sírva bódorog
itt az a régi gyermek.
énnekem fáj és bárha szent,
hiszem most őrületnek.
Sopánkodtok: "Megint esett...",
de a nap is süt, untig.
hogy egy kismacska néhanap
az öletekbe ugrik.
aranyhalat, kutyát, csibét,
mi gyönge és szegényke.
multkor meggyszósz volt, édesen,
mint valaha, hat éve."
Az, hogy kisült a sütemény
s megáll egy úri, ringó
és hogy jó a barackbefőtt
és hogy megért a ringló.
a kis tó tündérfényben áll,
ladik hasítja rengve.
odaviszem az átkom én
és fáj a zaja-csendje.
piros-fehér-zöld lobogó,
és ha feketét láttok:
a szívetek nem érti meg
és elfagy tőle szátok.
a park felett sétál a hold
s a Kossuth-utcán porzó,
hallgatja a cigányzenét
és áll az esti korzó.
s a régi még, a régi még,
a régi-régi hold még.
kishúgom, bár - mint hajdanán -
én is a régi volnék.
mit hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.
már nem lehetek véletek
s nem látom soha többé,
a búsító, a békitő
arcotok csúnya tömbbé.
kimentek majd a gyors elé,
nem vágytok semmi másra
hogy vágtat el, mint messzi sors,
új és új állomásra.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me