Kosztolányi Dezső: Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
vörös tűznél, szigorú téli éjjel.
Az asztalon körző, tuss-csésze állott
s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
a szél alighogy néha fölsohajtott
s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
az édes és bíbor birsalma-sajtot,
melyben dió volt...
vörös tűznél, szigorú téli éjjel.
Az asztalon körző, tuss-csésze állott
s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
a szél alighogy néha fölsohajtott
s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
az édes és bíbor birsalma-sajtot,
melyben dió volt...
Még alig tíz éve
s szemem kutat az elborult határon,
megoldódott a kedves-régi kéve,
a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
a második az Isten tudja hol van,
s a harmadiknak púpos már a sírja,
fejfája elvész a sötét falombban.
s szemem kutat az elborult határon,
megoldódott a kedves-régi kéve,
a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
a második az Isten tudja hol van,
s a harmadiknak púpos már a sírja,
fejfája elvész a sötét falombban.
Jaj, mit tudtuk, három diák, az este,
hogy térden állva nézni kell a szépet,
csak én látom a múlt falára festve,
mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig menni, menni,
mit is sejtettük, hogy ez itt a minden
és ami aztán jött, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
unottan vártuk az időt, mely eljő,
hiába lángolt kelletőn az égbolt,
csak ő kellett, a koldusi jövendő,
mert azt hittük, az élet, mint a tenger,
bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
előre néztünk nyugtalan szemekkel,
míg lábunknál hevert a csönd, a béke.
hogy térden állva nézni kell a szépet,
csak én látom a múlt falára festve,
mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig menni, menni,
mit is sejtettük, hogy ez itt a minden
és ami aztán jött, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
unottan vártuk az időt, mely eljő,
hiába lángolt kelletőn az égbolt,
csak ő kellett, a koldusi jövendő,
mert azt hittük, az élet, mint a tenger,
bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
előre néztünk nyugtalan szemekkel,
míg lábunknál hevert a csönd, a béke.
De én a tengerek végére értem,
vitorlámat fordítom újra vissza
s most megpihen e régi, téli éjben
szegény lelkem, a fáradt nihilista.
vitorlámat fordítom újra vissza
s most megpihen e régi, téli éjben
szegény lelkem, a fáradt nihilista.
1920
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
