Kosztolányi Dezső: SZEPTEMBERBEN
hideg, fagyos volt az arcod, kezed,
az asztalon égett a kézi lámpa
halványan, reszketeg.
bús titkokat beszéltek mind a fák,
te mosolyogva mondtad: újra vért köpsz,
s már várod a halált.
Hullott a könnyem s bámultál reám,
majd megcsókoltál a halotti csendben,
mint egy szelíd leány.
mint az álmatlan, őszi tenger.
Csend van, vihar lesz s gőgös ajkad
még szólni sem mer.
sorvasztja a húsod s a csontod,
nehéz hajad sötét palástját
lassan kibontod.
márványvonalját zúgva mossa
s rám hullsz pihegve, mint egy érett,
nagy tearózsa...
Az alkonyi, szines szivárvány
égett az ablakok üvegjén
s köd szállt a szélnek röpke szárnyán.
s én andalogva készülődtem,
a lámpaláng táncolt a széltől
s felsercegett az esti ködben.
s rimánkodó gyermekszeszéllyel
panaszkodtál, hogy a fejed fáj
és félsz, ha jő a rémes éjjel.
felém nyujtottad csendbe, halkan,
az ajkad, vérvörös virágom...
leszállt az éj s én ott maradtam.
az égen álmosan hunyorg a csillag,
fénnyel hímezve borzongó ködét.
hogy újra majd találkozom veled
s te lángot adsz én koldus álmaimnak.
bűvös közelléted már most is érzem:
te jössz s egymásba villan réveteg
és álma édes, álma mély,
a dolgos ember párnájára dőlt,
sötét az éj.
s fönn látok két tüzes szemet,
mely tágra nyílva a sötét ködön
reám mered.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me