Kosztolányi Dezső: A CSILLAGOKHOZ
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ó, csillagok, sugárzó csillagok.
Kitártam a szivem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan
ó, csillagok, szépséges csillagok.
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús uton velem.
ti drága szóval vígasztaltatok
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.
vegyétek, íme, végső búcsumat!
Elválok a világtól félve, halkan.
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltünök, mint gyenge szélfuvat.
meging a föld, ledől a szikla-fok
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Ó, csillagok, hatalmas csillagok!
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifju, bősz mén.
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
együtt forognánk vészesen, balog
s lehullanék én is, a fény hozója.
Testvéreim, száguldó csillagok!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me