Kosztolányi Dezső: LÁZ
aztán örökre elenyész,
kihal szivemből eszme, érzés,
s kietlen éj lesz az egész.
Nem, nem - rohadni ismeretlen:
bősszé teszi nagy lelkemet
vágyam, dicsőség s élet, élet...
Engedjetek, engedjetek!
Nincs késni percem, érezem,
oly messze még a hír babérja
és oly rövid az életem.
Ma barna fürtöm, ámde holnap
meglátom rajta a deret,
az elmulás havát, mi elhív...
Engedjetek, engedjetek!
Sivár napom dologba töltöm,
s a hosszu éjet átirom.
Tollam rohan bús sejtelemtől,
látom az éjszakán sirom.
Miért kacagtok vidor ifjak,
ott a vidám pohár megett?
Nem áll kezembe jól a kancsó...
Engedjetek, engedjetek!
mert érezem, jön a halál.
S ott a nehéz tivornyagőzben
borzongva homlokomra száll.
Hogyan, múlás, üres feledtség
győz itt az emberész felett?
E gondolat majdnem megőrjít...
Engedjetek, engedjetek!
árnyak beszélgetnek velem.
Nekem bukás, sötét kudarc az,
mi nektek édes győzelem.
Hiába csábít langyos éjen
rózsás lugas, dalos berek,
én elfutok sötét szobámba...
Engedjetek, engedjetek!
álomvilágom istene.
Adj csókot e szomjú ajakra
s az égbe röppenek vele.
Már int a lángoló dicsőség,
vezess: követlek reszketeg
s így zúgjuk együtt a tömegnek:
Engedjetek, engedjetek!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me