Kosztolányi Dezső: MARCUS AURELIUS
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
aranyszakállú,
vak ragyogású szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár,
mindazt, mi hazugság.
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: "ez van", "ez nincsen",
"ez itt az igazság", "ez itt a hamisság"
s végül odadobja férgeknek a testét.
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me