Kosztolányi Dezső: A JELENÉS | Verstár - ötven költő összes verse

A JELENÉS

Egy fátyolos, halvány nő jött elébem,
karon ragadt s az arcához szorított.
S én bízva-bízva némán nézdelém
lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját
és arca hófehéres csillogását,
megreszkető, gyémántszinű könnyűit,
gyászfátyolának méla rebbenését.
Nem ismerém, nem láttam sose őt
s karon ragadt s az arcához szorított,
fúló nyögéssel, félő rettegéssel -
s én szótalan és lázasan követtem...

Az ujjaink hamar eggyé fonódtak
s agyamba forró ájulat nyilalt.
Egy percre eltűnt a világ szememből
s a csillagok közé rohanva föl
kalandorútra szállott méla lelkem.
Aztán lejöttem s ajka bíborára
csókoltam a mennyég aranyporát,
mi útjaimba testemhez tapadt.
S az ismeretlen, halvány nőt remegve,
titkos gyönyörrel búsan nézdelém...

Olyan fehér volt, mint szerelmesem,
kivel a kékes nyári éjszakában
gyakorta jártam, hogy még élt a földön;
olyan szelíd volt, mint az én anyám,
akkor, midőn fejem ölébe hajtva
a reszkető égbolt tüzére néztem,
mint álmodó, elfáradott diák.
S én ezt az ismeretlent úgy szerettem...

Szétdúlt sikátor ósdi útjain,
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony
s én néztem egyre halvány ajkait...

Egyszerre felkiálték: "Ismerős vagy!
Te a Halál vagy."
"Az vagyok" - felelt

és vérvirágot csókolt ajkaimra,
befogva csendesen húnyó szemem.

1905

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me