Madách Imre: A vén dalnok
Ismerék a jó vén dalnokot,
Nem volt ott lány, nem volt ott ifjú, aki
Tőle egy-két szép dalt nem tudott.
S eltűnt, merre, senki sem tudá.
Ámde dalját a figyelmes visszhang
Még soká, soká visszhangozá. -
Vidám gyermekek vevék körűl,
Hátrább ifjak s lánykák elmerülve
IIallgaták őt ernyedetlenűl.
S büszke volt az, melyben megpihent,
Szívből jött szó és egy serleg jó bor
Vidítván fel a dalnok kebelt.
Jól tudá, hogy néki fájna az,
A dal szivének volt szent virága,
S pénzért nem virúl fel a tavasz.
Fürtje ősz volt, arca bánatos,
Ámde dalja, bűvösen merengő,
Ifju, megható volt és zajos.
Félve, mint sas, mely szárnyat próbál,
S mindég jobban terjedt, mint a tűzvész,
Feljebb tört, mint sas, mely naphoz száll.
Szétárjadt a hallgatók között,
Minden arc kigyúlt, mély hallgatás lőn,
Mintha Isten zeng felhők felett.
Fényesekről, mint tündér rege,
Aki hallá, vért látott omolni,
S fentebb járt az ifjú kebele.
Búsabbról mint koldús útfelén,
Aki hallá láncot vélt csörögni,
S könnyek ültek a leány szemén.
Arca bús lőn, mint a sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet volt s most ismét nyúgalom.
Ifjú arc és ifjú lángkebel,
Csak midőn körülnéz s lány szemében
Tiszta gyöngyűl részvétkönnyre lel,
Mint vihardús barna fellegen
Szent villám, mely felragyog percekre,
És legott még barnábbá leszen.
Férfiakká lőnek gyermekek,
És a szolgaság gyalázatának
Napjai végre beteltenek.
Üsszeérez, együtt tesz a nép,
S a pokollal és a zsarnoksággal
Harcot vívni elszántan kilép.
Bőg az ágyú, zeng a trombita,
S mindezen túl a lelkes csapatnak
Égig harsog büszke harcdala.
Mostan érti csak meg igazán,
És mely akkor álmait hímezte,
Tettet költ most a harc piacán.
Égő arccal harci lantot ver?
A vén dalnok, s elhaló dalára
Győzelem rivalgása felel.
Arca oly hideg, mint sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet kelt s most ismét nyúgalom.
Hallja dalját, érez könnyeket,
Mint kigyúló meteor mosolyg még,
Hálát suttog és keres eget.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me