Petőfi Sándor: A RAB | Verstár - ötven költő összes verse

A RAB

"Te éretted harcolék, szabadság,
S láncraverve lábam és karom...
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakondok, föld alatt lakom...

Mikor üt a megváltás órája,
Mikor üt a boldog óra már,
Melyben ujra szabad léget szívok
S újra rám sütsz, fényes napsugár?"

Lenn az élők nagy koporsajában,
A börtönben így sohajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi rab!

Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyujt.

Nem napok, nem! évek folytak el már,
Amióta idevettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.

És fejét már régen a szegény rab
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét...

A reménység, hogy ő még szabad lesz!
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.

És ezért várt, és ezért nem zúzta
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.

S jött a végén e hollóseregnek,
Végre jött egy szép fehér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.

Nyílik, nyílik ím a börtönajtó...
Leveszik kezéről a vasat...
Fölsikolt és összerogy... örökre...
Örömében szíve meghasadt.

Koltó, 1847. október

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!