Petőfi Sándor: A TÁBLABÍRÓ
Boldog mostan a vak, s jaj annak, aki lát,
Haj százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
Hogy küszöbön van már az itélet napja.
Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.
Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?
Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő kisértet,
Melytől e világra jön a vég-itélet.
Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
Franciaország az ő laka, nem kripta,
A neve pediglen: jakobinus-sipka.
Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
Amelyből minden rosz csakúgy dűl szerteszét,
Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.
S még a dögvésznél is harapósabb talán;
Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
"Előljáróbeszéd" mostan csak "előszó".
Ez csak haszontalan cifra az asztalon;
Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
Bebujt az ördög a politikába is.
A táblabírák is oda esküvének,
Od' ahhoz az isten nélkül való néphez,
Amely újítást, mely haladást visz véghez.
Akik parókájok porának rohannak,
Kik parókájokról a szent port lerázzák,
Mellyel a századok őket koronázák.
De hála istennek, maradt még legalább,
Maradt egy-kettő a táblabirák között,
Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.
Kalapomba vetem, s aztán amelyiket
A szerencse éri, amely'ket kikapom,
Halhatatlanítni fogja harsány dalom...
Fegyveres Tamás... hah, épen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
Bátran odaillik Árpád idejébe.
De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
Amidőn kezdeni kellene dalomat,
Tollnak rágásában gyakorlom magamat.
De hogy is nem jutott ez mindjárt eszembe?
Bevezetem hősöm... kérem az urakat,
Emeljék meg, amint illik, kalapjokat.
Hogyha nem az, ami legfontosabb benne?
Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
Erre nagyon kicsiny volna papirosom.
Az, mely arra van, hogy az ételt eméssze.
Ki látta a Gellérthegyet életébe'?
Ama hegy e hasnak miniatür-képe.
Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass,
Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?
Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
Első tempója, hogy hasát üggyel-bajjal
Föltálalja... csakúgy recseg a zöld asztal.
Mert hasához feje hozzáillik nagyon.
Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy a fej üresebb.
A teher mindenkor alá szokott szállni,
S innen van - amit sok hinni vonakodik -
Hogy táblabíró úr mélyen gondolkodik.
Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta;
Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.
Nem tudhatni: mihez hasonlít legjobban?
Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Én a természettant keresztülfürkésztem
Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal,
S ugy találtam, hogy ő valóságos cethal.
Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
Egy van benne, mit az ég magához húza,
Ez egy: kackiásan kipödrött bajúsza.
De van egy vigaszom ebb' a tekintetben:
Mit ecsetem roszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Ismernők, most már csak a belseje marad,
S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel
Ugy kutyafuttában nem végezhetni el.
Hogy dolgom valahogy el ne hevenyésszem,
S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
De igazat szóljak... segíts, uram Jézus!
De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
Rakoncátlan legény, nincsen semmi módja,
Merre kedve tartja, arra van az útja.
De ha eszébe jut, neki-nekilódul,
És a szegény falun olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.
Iskolába mért nem járattad folyódat?
De hogyan járatnál folyót iskolába,
Mikor ez alig van fiaid számára?
Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,
S ezt tőlök még csak rosz neven sem veheted. -
Mert Fegyveres Tamás rezidenciája.
Genialis egy kis falu... amennyiben
Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.
Valamint a mezőn a legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.
Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak...
Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.
Itt a faluvégen Latócziék laknak,
Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi, s a többi.
A tiszteletes-lak s templom közelében,
Homlokára írva: 1603...
Utána illenék: az ujítást várom.
Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
Semhogy újítólag kezeit tenné rá,
Inkább tüstön-tőbül azokat kivágná.
Ti az idők által szentesített falak!"
Szól táblabíró ur lelkesedésébe',
Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.
Hogy ingófélben van? semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül."
Van elől középütt holmi tornác-féle;
Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni álom borul rája.
Mely az időt három oldalra mutatja:
Éjszak-, kelet- s délre; csak nyugat felé nem...
Rövid kis történet, tehát elbeszélem.
Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,
Egymás ellen teljes szívből elkövetik.
S hogy ez az időnek járását ne lássa,
Tamás úr, követvén örökös boszúját,
Kivette nyugati óramutatóját. -
Középütt egy almafa a nagy udvarba'.
Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
Három következő esztendő megbánja. -
Meglátod az ókort, hogyha még nem látád,
Réki karosszékek, régi almárjomok,
Az egyik roskadoz, a másik tántorog.
Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
De van köztök új is, egy kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.
Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
Akik a Fegyveres-családból erednek,
Kiket a törökök annyiszor kergettek.
Kivül is belül is annak állapotját,
Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi történik benne?
Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
Tővel-heggyel állna minden ő nélküle.
Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
Midőn piros orrát a hajnal föltolta.
A pálinkás-üveg a kamarába' van,
S ez az, ami őt oly jókor odavonja,
Koránsem a háznak, gazdaságnak gondja.
Rágalom malmára, pletyka darálóra;
Üssön le a mennykő a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. -
Borbála kisasszony a kamrában virít,
A konyha számára ád ki főzeléket,
S ex tempore pofonvágja a cselédet.
Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
Bele is markoltál, de Borbála lesett,
Rajta is kapott... most dugd el a poflevest.
Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;
Gyermekek hallják a hortyogást az utcán,
S azt hiszik: trombita... katonák jőnek tán.
Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
Egymásnak rohannak, s megállnak meredve;
Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,
Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
S képe tetemesűl, orcáit fölfújván.
Harag és iszonyat lángol szemeibül:
"Borzadalmas álom!" szuszogja, lihegi,
"Arcomat a hideg veríték verte ki.
Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger.
Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más."
Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hej, írnod kell még ma, írnod kell valóban.
Nyilalt az oldala, borsózott a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.
Akinek levelet kell még ma írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.
Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
Meg is reggelizett, két font húst bevága...
Éhgyomorra csak nem kaphat ily munkába.
A toll s kalamáris előkeríttetik,
Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
Annakokáért is borral föleresztik.
Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
Irja meg levelét... de mi hagyjuk őt itt!
Kereszténytelenség nézni, mint vesződik.
Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel karcsu derekával,
Mosolygó szemével, pajkos mosolyával?
A kertnek legalsó sötét lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,
Reggelenként a nap ottan üdvezli őt.
Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.
Mért rejtezik így el a világtól mindig,
S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?
Mert iszonyúságos az, amit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
S máris és mégis az ördöggel cimborál.
Gátolná is, hanem hiába gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget rászedje...
Áldoz a gonosznak... könyvet olvas egyre.
Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
Keze, zsebe most is könyvekkel van teli...
A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!
Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak rálövelő lángja.
Sajnálatra méltó szegény kis leányka.
(Tiszai rév felől jön el az út onnan,)
Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.
Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
De a kiváncsiság szinte fölkelt benne,
Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?
Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
"Dezső, Dezső lelkem!" s kinyitá a kertet,
S a kisajtón által az hugánál termett.
"Egyre vig? szívedet a bú most se' bántja?
Arcod most is piros, szemed most is élénk,
Mint midőn bucsúszót és csókot cserélénk."
Mindennapos vendég ugyan az unalom,
De ez az öregúr épen ugy utálja
A könyvet, mint apánk... fut, mihelyt meglátja.
De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.
S feledem falunknak bús egyformaságát,
S ahová magamnak elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm oda vágyaimat.
Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté megérkezésedet."
Válaszola Dezső s kínosan sohajtott.
"Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
Ahogy neki tetszik, megyen és jön velem.
Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.
Vigyen... s először is vezetni fog karja
Az elhatározás erős sziklájához...
Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz."
Óriási dolgát ép akkor végzé el,
Amidőn az ajtón kopogtattak vala,
S kopogás után belépett Dezső fia.
Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!"
Ilyen barátságos szavak hangozának
Nyájas üdvözletűl ajkán az apának.
Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
Bátor volt kérdeni, folyvást hűledezve:
E szép fogadtatást hogyan érdemelte?
S kezéből a tollat dühösen eldobja,
"Nem tudott az ördög elébb hazahozni
Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?
És az ember ezt mind, mind hiába írja!
Kínos fáradságom nagy potyára történt;
Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.
Ebb' a nyomba' visszakergetnélek téged,
Olvasnád levelem ott Pest városába',
Nem írtam legyen azt ily szörnyen hiába.
Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
Itt a tisztújítás, egy becses virágot
Terem neked e kert; szolgabíróságot."
Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
Amint eddig elvolt nélküle, el is lesz.
El nem fogadni, ha az ember rátermett,
Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
Ha viselésére gyöngék a vállai.
Foglalják el a tért markosabb legények,
Én majd benn maradok csendes hajlékomban
A nekem való, a rejtett nyugalomban."
Az apa oly igen méltó haragjába',
"Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak minden hangja parancs neked?
Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
Azt teszed, mit mondok én, a ház királya,
S tizenkét vármegye főtáblabirája!"
De szelidségéből e beszéd kikapja,
S a fiúi érzés tusakodik benne:
Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?
S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
"Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,
Ki fogok lépni a nyilvány piacára."
Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
Hej pedig ha tudná fiának szándokát,
Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me