Reményik Sándor: Intérieur
Intérieur
Kiugró erkély, pici fülke,
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.
A keskeny erkély-ablakok
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.
A színes ablakok üvegjén
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.
De egyszerre csak elakad,
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.
Mi ez? S a művésznő felel:
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.
E hely, áhítat s ihlet helye:
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
