Reményik Sándor: A karám előtt
A húnyó máglya esik széjjel,
S tán szikra szállna pattogva a széllel,
Ha járna szél.
Csupán a megkövült erdő-varázs.
A mozdulatlan fenyőtűket
Nem rezzenti meg semmi nesz.
Fáradt tagom lágy fenyőalom várja,
De jobb itt künn a messze bolt alatt
Bevárni mígnem jő a virradat.
A holdvilág az őserdőre ül
És dermedt álmát körüllengi lágyan.
És selyemágyban nem pihentem így.
A rézbőrűek s a medve-ölő...
Gyermekkor... álom... minden visszajő.
Csak, hogy mily jó a fákkal együtt lenni.
A csendes fákkal együtt, egyedül,
Mikor a hold az őserdőre ül
S a hamvadó tűz önmagába süllyed.
Hogy hőse lettem egy régi mesének,
Hogy felszítt nyomtalan az ősmagány,
És önmagamtól, életemtől messze,
Pihenve tűznél, vagy nyomot keresve,
Én vagyok az utolsó mohikán.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me