Reményik Sándor: Vájd ki
Vájd ki
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kőkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserű elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szememből kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni őket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.
És mind a kettő balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elől megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szűzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és ősz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörű világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kőkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserű elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szememből kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni őket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.
És mind a kettő balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elől megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szűzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és ősz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörű világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.
1938
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
