Reményik Sándor: A gyermek
A gyermek
I. Mikor sírt
Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.
Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.
2. Mikor bámult
Két pici csillag,
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket,
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket,
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.
3. Mikor mosolygott
Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.
Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: "Ismerem!"
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.
Mikor anyjára csillan: "Ismerem!"
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.
De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.
4. Mikor aludt
Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.
Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb.
Mely minden értelemnél magasabb.
Kolozsvár, 1928 január
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
