Rimay János: [5 EMLÉKVERSEK A KÉT BALASSI HALÁLÁRA] | Verstár - ötven költő összes verse

[5 EMLÉKVERSEK A KÉT BALASSI
HALÁLÁRA]

Az nagyságos Gyarmati Balassa Bálintnak Esztergam alá való készületi, készületiben való imádsága, s mit példázott légyen az ő fejér vörfölyes kamokából csináltatott zászlója, kin hárfájával Dávid király vagyon térdén telepedve, öszvefogott s felemelt két kezeivel írva.

Ad notam: Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét

Bocsásd Szent Lelkedet
Égből, Úr Isten, mellém,
Ki vezéreljen, s gonoszt
Ne hagyjon jőni felém,
Félelmem ne legyen,
Oltalmába vegyen,
S hozzon szent szívet belém.

Az te jó voltodért
Távoztasd el vétekemet,
Ójjam magam tőle,
S gyűlöljem mint mérgemet,
Ne vess el előled,
S el se űzz mellőled,
Halld kegyessen kértemet.

Látván, szép hazámnak
Hogy ki-ki oltalmára
Fegyvert készít, s megyen
Megszabadulására,
Szívem repös, vidul,
S csaknem lábra indul,
Oly víg minden javára.

Az te szent Fiadért
Láss engem is olly jóval,
Szolgálhassak néki
Értékkel és haszonnal,
Lássam szabadságát,
S bár érje halálát
Vígan éltem azonnal.

Semmi vérhullásom
Drága ne legyen érte,
Mert nekem mind jovát
S mind sovát elvegy mérte,
Azaz hol vidított,
Hol meg szomorított,
Kedvemet búval érte.

Szokás de anyának
Rongálva édesgetni
Fiát, hogy erkölcsét
Tudhassa ékesgetni,
Hogy lehetnék szelígy,
Engem is ért bús igy,
S akart úgy kesergetni.

Illy szüksége napján
Tőle messze nem válom,
Ha egyébbel nem is,
Jó példámmal szolgálom,
Fogyatkozott érték
S értékletlen mérték
Nem bocsát sokra, s bánom.

Olvad mert értéke
Nemzetemnek, fogy, apad,
Böcsüllet, szerencse
Rá csak gyengén sem akad,
Amihez kapna is,
S közi nagy volna is,
Előle más elragad.

Sok bú éri, gyötri
Végtelen reménségét,
Titkos ohajtással
Kesergi szegénségét,
S az inkább kínozza,
Hogy ölben hordozza
Halálos ellenségét.

Fejet kell hajtanunk
Nyomorodott igyünkkel,
S tőled kell oltalmat,
Erőt kérnünk hitünkkel,
Erőnk mert hol fogyott,
Te segélsz, harcolsz ott,
Vagyon régen hírünkkel.

Rakva lévén hitem
Irgalmad erejével,
Épít egy zászlócskát
Kezem ő elméjével,
Kit kövessen bátran,
Lelkem fáradatlan,
Ha vív ellenségével.

Az zászló kamoka,
Fejér s éppen vörfölyés,
Rajta Dávid írva,
S hárfájával nagy zöngés:
Keze felemelve,
Szíve kiterjedve,
S abban buzgó könyörgés.

Tejfehér szín jegyez
Lágy szívet, engedelmet;
Az vörfölye jegyzi
Az én sok veszélyemet,
Kiben mennyi szöglet,
Bennem annyi döglet
Sebheti én szívemet.

Régi vitéz király,
Dávid méltán hadnagyom,
Mert ő életében
Részem sokképpen vagyon,
Számkivetettséggel,
Szántalan ínséggel
Illhetem hozzá nagyon.

Eövele emelvén
Ég felé fel kezemet,
Zsoltárát éneklem,
Hogy bocsásd meg vétkemet;
Áldj is jó voltodból,
Végy ki sok gondomból,
Rémíts ellenségemet.

Sok keserves búmot
Hajtsa el hárfa hangja;
Csendeszedjék azzal
Szívem sebhítő langja,
Mint Saul kórsága,
Szívem bosszúsága
Múljék pöngését hallva.

Reménségem lévén
Szálljon lelkem sérelme;
Lám, meglágyult szívem,
Mint kamokának selyme:
Valamint akarod,
Úgy hajtogathatod,
Te légy is segedelme.

Igazgasd, vezéreld
Én igyekezetemet,
Meg ne utáld szómot
S felemelt két kezemet,
Kikkel lelkem magát
Adja néked s néz rád,
Vigyáztatván szememet.

Megnyugodott szívem
Hadnagyomnak példáján,
Sok keserve után
Ki vigadott bév jován,
Gyakorta volt utált,
Szenvedett sok bút, kárt,
Élt könyves étke sován.

Az én életem is
Szenved soktól utálást,
Ki-ki őmagától
Eltaszít s ád megválást,
Sok szememben jót szól,
S másutt csapkod arcól,
Fáraszt búval nyavalyást.

Irégységnek helye
Hogy rajtam már nem lehet,
Kit az jó szerencse
És kincs magán viselhet,
Gyűlölség terhell, űz,
Kit szegénység rám fűz,
Alatta alig mehet.

De legyen kedvednek
Rajtam jó szánt tanácsa,
Csak lelkemet átok
És kárhozat ne bántsa:
Lelkemet hitemmel
És idvösségemmel
Haragod le ne rántsa.

Ennek pedig miérthogy
Christus fondamentoma,
És te igaz hited,
Ki nem lehet megbontva,
Az Christust tisztelvén
És hitednek hivén
Nem lehet rám nem ontva.

Csókkal s áldásokkal
Szent kezedhez békélvén
Már útra indulok
Duna mellett lemenvén
Vég Esztergam alá,
Kinek most kőfala
Reng álgyúkkal töretvén.

Ott vár nemzetemnek
Szép sátoros tábora
S egyéb sok rendeknek
Sűrő nagy zászlós hada.
Ki sáncot ás, épít,
S ki kart, szívet készít
Igyekezvén ostromra.

Régtől várta szívem
Ezeknek törtínetit,
Hogy érhesse ezzel
Hazámnak épületit.
Nézvén szabadságát
S rabságból váltságát
S újjuló szépületit.

Azért bízván megyek
És buzgó örömemmel,
Nem gondolván semmit
Kedves veszedelmemmel,
Ám váltsa bár magát,
S nyerje szabadságát
Holtom hozó sebemmel.

Tartsa jelül magán
Érte kifolt véremet,
S azzal egybe vegye
Híremet és nevemet,
Hogy mivel tartoztam,
Vígan rá osztottam,
Hivén szent Istenemet.

II.

Minerva conspiciens Balassium oppugnationi iam iam imminentem, Palladem enixissime orat, ut in ipso oppugnationis ardore Balassio vulnus lethale infligat quo supremam et horam imprimendo, eum ex negotiorum et laborum terrenorum molestia (qua se nimis aggravasset, irrita virtutum suarum aestimatione) tandem vendicatum: in Deorum numerum transferat, immortalemque famae perpetuitate reddat.

Balassa Bálint uram az ostromra menvén, Minerva Palláshoz futamodik sietségvel, s törekedvén nála esedezik azon, hogy az úrfiat az ostromkort halálossan sebesítse, kivel jó hírt és nevez hozván reája, ez földnek színéről (mentvén sok bújától életét) az Égbe emelje, és rendekbe helyheztetvén halhtatlanná is tegye, s így szól:

Ad notam: Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak,
Christus másod személlye etc.

Hadvezérlő Pallás,
Tekints, s tisztedhez láss,
Jelents itt meg magadot,
Erre rended is int,
S kér is híved, Bálint,
Hogy ne hadd mint szolgádot,
Ki zászlód alatt élt,
Böcsüllett, tisztelt, félt
Sokak felett magadot.

Élte bújának,
Nagy háborújának
Legyen evvel már vége,
Hogy itt hazájának,
Mint édes anyjának
Szolgálhasson ő vére,
Mellyel az ég alatt,
Míg tart békeség s had,
Folyjon jó híre, neve.

Én, valamit tudtam,
Soha meg nem untam
Az elméjében rakni.
Ért is penig igen
Én ékes nyelvemen
Szólni, mint rajta látni;
Kivel Egeket is,
Földi népeket is
Tud enyhíteni hatni.

Hasson elődben is,
Mutatván ezben is
Hozzám s hozzá kedvedet;
Könyörgése haszna
S én elmémnek sava
Hajtsa meg személyedet,
Hogy közöttünk lévén
S örömönkkel élvén
Szemlélhesse színyedet.

Háládatlan rossz föld,
Ítíld, kapja-e őt
S böcsülli-e elméjét,
Kit én ékesgettem
S adtam veled ketten
Vitéz karja erejét,
Neki sokban ártván
S gyalázatban tartván
Benne mindkettőnek nevét.

Ragadjuk közzénk fel,
Most jött ideje el,
S helyheztessük rendünkbe,
Imhol jő nagy sebbel!
Lőtt halálos sebbel
Akadjon mi kezünkbe.
Ha ostrom sebheti,
Jó hír is követi
S részt is nyér nemzetünkbe.

Hallván ez szót Pallás,
Monda: Ez kiáltás
Énelőttem kedvet lölt,
Nagy szánakozásom,
Ki volt ez szolgámon,
Búval már csak meg nem ölt,
Hogy az rossz hitván föld,
Ki rá csak mérget tölt,
Vele semmi jót nem tött.

Tovább már sok jómot
S kegyes szándékomot
Nem méltó halasztanom,
Sem ő szegény fejét,
Kit ennyi sok kíny sért,
Több búval aggasztalnom,
Sokat tűrt érettem,
Láttam s megértettem,
Kell már felmagasztalnom.

Lachesist hívatom,
S neki majd meghagyom,
Hogy élete fonalát
Tovább ne eressze,
De gyengén elmesse,
Látván eljött óráját,
Mert Atropos is már,
Azmely nagy búval jár,
Elunta ő sodrását.

Sőt tetszik még ez is,
Hogy vitéz öccsét is
Ne hadjuk ki közzülönk,
Kit más vénségében,
Ő ez életiben
Vegyen el kedven tűlönk,
Ülje meg székünket,
Bévítse rendünket,
S lakjék ott, hol mi ülönk.

III.

Vulnere saucius et iam mortem oppertiturus, Patriam, Amicos, et Germanum alloquitur, orat Superos, exauditur, animam Deo commendat, recipitur, exspirat, coelum gaudio personat.

Megsebessedvén s halálához közel lévén, hazájának, barátinak és az öccsnek szól, Istennek könyörög, s meghallgattatik, lelkét Istennek ajánlja, s elfogadtatik. Meghal, s mennyország megörvendeztetik.

*Azon nótára*

Ihon, édes hazám! Hazájának szól
Ez a jele, hogy szán
Életem igen téged;
Hogy vérem hullását,
Azkit két szemed lát,
Nem kéméllettem tőled,
S jobb immár meghalnom,
Hogynem búdot látnom
Vagy elszöknem mellőled.

Keserves kínaid
Oly nehezek, bár hidd,
Hogy nagy méregnek tetsznek,
S ez mostani sebnél,
Kiben még lelkem él,
Sokkal élesben metsznek,
Azok ölnek is meg,
Mondván: jer, fojtsuk meg,
S halálomra kérdeznek.

Ó, vezértől fosztott,
Rossz tanácsra osztott,
Árva, puszta hajlékom,
Reménségével csalt
S bolondságtól áltfalt
Testnyugotó árnyékom,
Ha tér meg nyavalyád,
Hol gondodhoz az lát,
Ki nőtt fel csak játékon?

Ím, én már meghalok,
S nehéz, hogy nem látok
Szabadságodban módot,
Mert azkit vitézül
Anya világra szül,
Hogy igazgassa jódot,
Nem szólhat dolgodhoz,
Ha szól, haragot hoz,
S félben vész, azmit mondott.

Adja az Isten bár,
Hogy megszabadulj már,
De nehéz azt elhinnem;
Noha koporsómban,
Kévánt lelki jómban
Kell már testemet vinnem,
Mert maga hasznával,
Préda kapásával
Szívét hízlalja minden.

Jó vitéz barátim, Barátinak
Megszűkült magyarim,
Isten légyen hozzátok!
Lelketek javáért
S jótok áldásáért
Vétkim megbocsássátok,
Hazátok oltalmát,
Mint Isten erőt ád,
Ne hagyjátok, lássátok!

Minden atyámfia, Atyafiainak s az öccsének
Kiknek már sok híja,
S te is, jó vitéz öcsém,
Nemzetem szépsége,
Holtom ékessége,
Minden kedvem, szerencsém,
Kitől való váltom
Mind nehezebb átkom,
Úgy tetszik, s terhem sincsen.

Az Úr Isten áldjon,
Veletek maradjon,
Szívetekben biztasson!
Jó hírt halálomban,
Tőletek váltomban
Ti fületek hallhasson,
Értem szátok áldást,
Örök magasztalást
Istenteknek adhasson.

Mondván: Idvözítsed
S jóban részesítsed,
Úr Isten, az ő lelkét,
Mert Tebenned bízott,
S Te igéddel hízott,
Téged magasztalt, félt, kért.
S noha vétkes fiad,
Mégis hozzád híjjad:
Lám, már bűnéből kitért.

Mit mondhatok? Éltem,
Hol bátran, hol féltem
Kedvvel, búval, panasszal,
Hol méltó vádlásban,
Több rágalmazásban,
Mert egész föld foly azzal.
Vétkemben rettegtem,
Jómban örvendettem
S vigadtam az igazzal.

S mindez főbb éltemben,
Hogy itt is fektemben
Istent megkövethettem,
Minden utált gonoszt,
Ki Istentől megfoszt,
Szívemből kivethettem,
Dávidnak könyvéből,
Merítvén szívemből,
Ím, ezt énekelhettem:

Ezt a psalmust
az Béza verseiből
ő maga fordította
ki csak halála előtt
való betegségébe

Végtelen irgalmú,
Ó, te nagy hotalmú
Isten, légy már irgalmas!
Onts ki mindenestől
Jódot rám kebledből,
Mert la, mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem,
Ki titkon rág engem,
Mert nagy sebbel sérelmes.

Most el rólam immár,
Kit lelkem alig vár,
Mosd el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel,
Mint rút bűzt enyíszd el
Förtelmem büdös szagát,
Esmérem vétkemet,
Kiért nap engemet
Rettent, mutatván magát.

Csak néked vétkeztem,
Bűnt ellened töttem,
Ó, kegyelmes Istenem,
Kit semmi ravaszság
Nem csalhat, s álnokság
Rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből,
Mint királyi székből
Látod, mit mível minden.

Ha érdemem szerint
Reám eresztesz kínt,
Vesszek s jaj, hová legyek?
Ha teljes éltemben
Bűnt tettem mindenben,
Bizony, pokolra megyek.
Mert még létem előtt
Testem megfertözött,
Ó, Istenem, már meggyek?

Engem mert vétkével
Anyám éltetett el,
Méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz,
Igazt szeretsz, kívánsz,
Ki tiszta szívvel hozott;
Hogy életre adál,
Azonnal oktatál,
Mint értenem titkodot.

Én rút, háládatlan
Azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal,
Irgalmasságoddal,
Mert la, ki nagy ként vallok,
Hogy undok vétkemből
Megtisztulván belől
Legyek szépb, hogysem vagyok.

Legyek fejérb hónál,
S örömmondásoddal
Tölts be az én fülemet,
Élemíts elmémet
Küldvén örömedet,
Ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal,
Ne nézz rám haraggal,
Mosd el inkább vétkemet.

Teremts ismég bennem,
Teremtő Istenem,
Tiszta szívet kegyessen,
Fúdd belém ismegént,
Hogy nagy szívem szerént
Lelkem igazt szeressen,
Engem, romlott szegént
Rossz érdemem szerént
Haragod el ne vessen.

Ne fossz meg Lelkedtől,
Sőt idvösségemről
Mondj örömet már nekem,
Szentelő Lelkeddel
Hadd épüljön meg fel,
Mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek
Tehozzád térjenek
Követvén bízvást engem.

Az kövér áldozat
Jó kedvet nem hozhat,
Jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene,
Örömest tisztelne
Bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel,
Buzgó könyörgéssel
Beszéllem azért néked:

Ímé, kioldoztam
S teelődben hoztam
Fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz,
Életre fordíthatsz,
Szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával,
Testem fájdalmával
Ne gyötörd életemet.

Ha előbb nem hadtad,
Sőt hozzád fogadtad,
Tehát mostan se hadd el
Jó voltodból szegént,
Jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot,
Adjak úgy hálákot,
Ki néked leginkább kell. Eddig az Psalmus

Mint álgyúgolyóbis
Temérdek kőfalt is
Szokott meghasítani;
Ez könyörgésnek is
Eleji s vége is
Kezde mennyekben hatni;
Csendeszség lőn mennyben,
S az Isten ekképpen
Kezde szájával szólni:

Micsoda nagy erő,
Hittel rakva s merő,
Hatá meg füleimet?
Miképpen tűrhessem,
Hogy földre ne vessem
Most az én szemeimet?
És meg ne tekintsem,
Vagy illykor ne mentsem
Meg az én híveimet?

Nincs kedvesb áldozat,
S többet semmi sem hat,
Mint az keseredett szív,
Ki hivén hitemnek,
Sok esküvésemnek,
Szükségében hittel hív;
Minden kétségével,
Pokollal, vétkével
Igém fegyverével vív.

Megesküdt az én szám,
Mely órában hozzám
Felkiáltand az bűnös:
Nem lehet olly vétkes,
Oly undok, fertelmes
És megsenvedett büdös,
Hogy kedvvel ne lássam,
S róla azt mondhassam,
Hogy jómra nem érdemös.

Menje el te, Raphaél,
S lelkét, még aki él,
Vedd csendeszen el tőle,
Immár hozzá készült,
Énnékem megfeszült,
Előttem kiterüle,
Vígy neki kegyelmet,
És ne hagyj félelmet
Sohol lenni körüle.

Az Ég megvidula,
Rajta sok tűz gyúla,
Raphael elérkezék,
Mint testi ruhából,
Minden tagaiból
Az lélek levetkezék,
Méne fel mennyekbe,
Ábrahám keblébe,
Kin menny megörvendezék.

Sok szép sereg angyal
Nagy háláadással
Isten székit meggyűlé,
Az Úrnak jótétét,
Bűnösnek megtértét
Vigadással örülé,
Föld megszomorodék,
S holtát ez vitéznek
Siratá, keserülé.

Getica irruptio et Francisci Balássae virtuosissimi et Heroici spiritus Juvenis gloriosissimus atque tripumhalis interitus describitur.

Az tatárok bejövése és az nagyságos Balassa Ferenc dicsőséges halála íratik meg.

Ad notam: Hallám egy ifjúnak minap etc.

Pallás nem nyughaték, ő követét inté,
Irist szél lábain Tauricába küldé,
Pontus tenger szélit mind békerülteté.

Nagy hadat támaszta Neper, Neszter között,
Tatár nemzet készül, török is azközött,
Sok nyíllal, puzdrával, karddal fegyverközött.

Jő szertelenséggel ollyan reménséggel,
Hogy Magyarországot dúlja szörnyűséggel,
Fűzvén prédájából magát nyereséggel.

Megzendüle az föld, s ki-ki oltalmáért
Fegyvert készít, s vívni akar hazájáért:
Ferenc is meghalni, mint Hector Trójáért.

Az óra eljöve, igye harcra kele,
Harca közt sok pogány érkezék ellene,
Csak egyedül szakadt, nincsen segedelme.

Sok pogánt sért keze, nem szánja halálát,
Végre egy nyíl hatá keresztcsontja táját,
Bélivel foglalván öszve ő ágyékát.

Több sebivel öszve lőn ez is halálos,
Örök életire dicsőséggel hasznos,
Mert lőn földön, poklon, testen diadalmos.

Ír cronicám másutt ez hadnak módjáról,
Abban emlékezem bévebb haláláról
És sokakkal együtt érdemlett dolgáról.

Dicsért erkölcsével él emlékezeti,
Terjed is hírében böcsült nevezeti,
Holt meg Istenének, s mennyben felvezeti.

V
Diana miserabili Balássiorum ac praecipue junioris (quo venatore saepissime utebatur) interitu exacerbata, relicto phano in Hungariam sumptis sagittis et arcu accelerat. Quo cum pervenisset, omnes oras finitimas sanguine Juvenis cruentatas et interitu notatas, atrocissimis diris implendo, fruges earum se tempestate eversuram solique omnem pinguedinem depopulaturam severissime edicit. Cuius luctuosis quaestubus ac lachrymis pene intolerabilibus Mars permotus, correpta lancea, ad consolandam eam se coelo demittit. Qui quidem cum variis argumentis eo loci gloriosum iuvenis obitum jussisset habendum, ut in ipsius meriti aestimationem gratulatio potius quam lachrymae essent adhibendae, eam tandem a luctu levavit. Cui Apollo etiam amborum defunctorum Praeses ac tuto superveniens, coelesti detinatione utrosque fratres sursum raptos, Deorumque immortalium numero indigatitatos esse affirmat. Qui nimirum mortalium consortium luculentissimis suarum virtutum meritis luce hac perosa, longe superrassent ac antecessissent.

Diana, az vadászmesterségnek istenasszonya Balassa Ferencnek keserves halálát hallván Delos szigetéből kijő az Nyírségre, s rettenetes átkokkal illetvén az földet, kesergi az úrfiúrnak halálát nagy sírásával, kihe Mars, az hadakozásnak istene is aláérkezvén az égből, keserűségét Diannának enyhíti szavával, sok okokból mutatván meg, hogy dicsőséges halálának böcsületi érdemével az úrfiú fellyülmúlta az emberek kesergését, kik Pheobus is vagy Apollo, az bölcseségnek istene, bizonyítván, az úrfiak felől való Isten végezését hozza közbe, hogy jószágos cselekedeteknek érdemiért, régi mennyei végezésből rendeltettenek az halálra, kiáltal az Isteneknek gyüleközeti társaságába foglaltatnának bé, mivelhogy az emberi rendet és e földi lakást érdemekkel föllyülmúlták volna.

Delos szigetéből ez minap Dianna
Jöve Nyír földére rongyossan, fáradva,
S leülvén panasszát így kezdé el sírva:

Keserűségemre termett vad földhatár,
Kin hadát folytatta széllel dühödt tatár,
Ne szálljon rád soha ékes szavó madár.

Égbeli Holdom is vonja meg világát,
Ne ontsa egy fű is rád semmi virágát,
Hogy így vőd el éltem ragyagó villámát.

Hazámban felnevelt fő vadászmesterem,
Ki vadászim között volt főbb hívem s képem,
Elvesztéd előlem rontván csudaképpen.

Tudom, károdot úgy soha nem kereste,
Hogy ezt érdemlette volna tőled teste,
Mint ím, történt szörnyű sebekben eleste.

Véghetetlen átok száll rád sok nemzettől,
Kik laknak Napnyugtig kezdvén Napkelettől,
Gyümölcsed rontatik kőessős fellegtől.

Márs ezeket hallván fegyverben öltözék,
Dárdája kezében, égből leérkezék,
Az Nap is azonban fölyhőben röjtözék.

Mondván: bánatodot, Dianna, enyhíts meg,
Látod, ezen az Nap mint háborodék meg,
Én szívem is mint jég, úgy hűle búmban meg.

Azkit siratsz, nemcsak téged szolgált, tisztelt,
De én hívem is volt, zászlóm alatt is élt,
Szablyája szélinek én köszörültem élt.

Ennek vitéz karja valamelyfelé ért,
Ellene sok ember vagy megholt, vagy kitért,
Megölte haragja, ha kihez közöl fért.

Ennek ő bátyja is udvaromban lakott,
Vitézséghez mi kell, mindent tudott, látott,
Jelt arról éltében gyakran is mutatott.

Nem érdemlett ez föld illyen két fő személt,
Mert mindenikében magunk személye élt,
Meghaladták volt már ők az emberi célt.

Közinkbe valók ők, menny legyen ő házok,
Térjen munkájoknak így immár meg hasznok,
S ne bánjuk, hogy eljött földi szép halálok.

Hogy penig ennyi nagy sok seb esék rajtok,
Kit az ifjabbikon szemeimmel látok,
Azt se véld, hogy volna ártalom vagy átok.

Tudod, földi vérből kell annak könyűlni,
Azki mennyországot kezdi hágni, ülni,
S kellett nékiek is így ahhoz készülni.

Könnyebben hághatják már mennyország útját,
Így nyitván testeken nehéz vérek kútját,
Bocsátván véreknek ki testekből rútját.

Pheobus is érkezék, kezdé el beszédét,
Sírástoknak, úgymond, hagyjatok ti békét,
Mert én elmémnek is ezek bírták fékét.

Minden köztünk való tudományon kaptak,
Azzal garádicsot ide felénk raktak,
Az emberek között mert már untig laktak.

Vitézség, bölcseség kiben öröködik,
Mennyországhoz vonszon, s arra töreködik,
Mi nyájasságunkban lelkek dicseködik.

Hogy éltek változott Jupiter kedvéből,
Lött az mindnyájunknak egy végezéséből,
Közzénk jőnek majdan föld kerekségéből.

Megyek húgaimmal én koporsójokhoz,
Elkészítem nekik, mi kell az útokhoz,
Ti is menjetek már vígan hazátokhoz.

Apollinis et Musarum ad Bustum Balassiorum Valentini et Francisci fratrum germanorum excubias agentium, ad viatorem allocutio, omnium vero nomine Clio inquit.

Azmely Múzsák, azaz tudományoknak kilenc istenasszonyi, Clio, Calliope, Urania, Polymnia, Terpsichore, Talia, Euterpe, Melpomene, Erato Apollóval öszve az Balassiak koporsóját őrzik, és vigyázza azoknak az koporsólátogató emberekhöz való szavok. Clio felel penig mindennek, azki oda megyen, az többi képébe meg, s így szól:

Kérdhetd ez koporsót, miért illyen szoros bolt,
S ez két benne fekvő sebes test hogy ki volt?
Sebessen s véressen mindkettő így mért holt?

Az elsőre, halld meg, ím, ez az felelet:
Egy testvérszeretet gyűlöl bév s tág helyet,
Öszvefoly, s imitt is foglalt egy kis vermet.

Kik legyenek penig, nehéz megmondanom,
Mert én nemcsak földi neműknek vallhatom,
Fellyülhaladták azt, bízván ajánlhatom.

Pallásnak elméje, Ulyssesnek nyelve
Mit gondolt vagy szóllott, volt azokban része,
S mindkettőben tetszett Antenornak esze.

Aeneas példája, Achillesnek karja,
Cupidónak íja, Herculesnek bajja
Volt bennek, örömmel, búnak is nagy jajja.

Sebbel, vérhullással ők ugyan tartoztak,
Mert bűnökből sebbel s vérrel kiváltoztak,
Christusnak sebvérért seb- s vérrel áldoztak.

Menj el azért immár, s ezt az kis koporsót
Szitkodtól, átkodtól igen megőrizd, ódd,
Sőt szép áldásiddal böcsületit toldd, foldd.

Mi mérthogy kertünknek voltak tisztelői,
S bölcseségvirágink szaga viselői,
Apollóval vagyunk testeknek őrzői.

Egy út készíttetik, mely vezérel mennyre,
Ki véghezvitetvén, vesszük fel kezünkre,
Helyheztetvén őket éltető örömre.

Terjed böcsületi ez nemes két testnek,
Ő piros vérekkel eget, földet festnek,
Kiben rész nem juthat tudatlannak s restnek.

VII DEPLORATIO FRATRUM BALASSIORUM

[A BALASSI FIVÉREK ELSIRATÁSA]

Peculiaris Melodiae
[Saját nótára]

Csudálható nagy dolog,
Szerencsénk mint forog,
Bűnünk ebben csak az ok,
Hogy bűn ily sok,
S Isten hozzánk nem fog.

Sok ostor szokta érni,
Ki nem tud megtérni,
Istenét szívből félni,
Kedvén élni,
Után menni s kélni.

Láthatjuk már szemünkkel,
Mit nyertünk vétkünkkel,
Földünk mint pusztula el,
Sok rendeknek
Nagy veszedelmekkel.

Csak két úrfi halála,
Gondold, mely kárára
Esék s nyavalyájára
Országunknak,
Kik éltek javára.

Nemzettel Balássiak,
Idejekkel ifjak,
Rendekkel voltak urak,
Sok jót tudtak
S naponkint tanultak.

Okos, vitéz mindkettő,
Katonanevelő,
Minden rendet böcsüllő,
Közte élő
S miben nem dicsérő?

Csakhogy az rossz szerencse
Nem fizet érdemre,
Oszt jót embertelenre,
Mint herére
Több részt mér, mint méhre.

Időnk is háláadatlan,
Mérge hallhatatlan,
Nem örül senki javán,
De sőt kárán,
Vesztén s nyavalyáján.

Emberben csak vétket mér,
Jót ingyen sem esmér,
Nagy érdemet földhöz vér,
S egy pénz sem ér,
Akit miért feddni mér.

Megtetszhetett önkéntén
Ez úrfiak éltén,
Kiknek sok szép jótétén
Nem örvendett,
Nekik böcsöt tévén.

Javát szűkön osztotta,
Értéktől fosztotta,
Búval őket kínozta,
S reménségben
Csalárdul hordozta.

Maga ők nem magoknak,
Hanem országoknak
Éltek, sem tárházoknak
Vagy hasoknak,
Ki szokás másoknak.

Ők abban örvendettek,
Ha kivel jól tettek,
Szegény legént felvettek,
Segítettek,
Mint arra termettek.

Siralmas azért lehet,
Hogy éltek nem élhet.
Földünk soká kik helyett
Mást nem lölhet,
És nem is nevelhet.

Bár ostor több ne volna
Ránk Istentől hozva,
Csak ez is súlyos pózna,
Hogy így lettek
Tőlünk eltávozva.

Jóllehet országoknak
Mint édes anyjoknak,
Ők amivel tartoztak,
Megáldoztak,
Vért vérért rá hoztak.

Dicsőséges halálok,
Jó hír örök árok,
Idvösség jutalmok,
Isten atyjok,
Így tért meg munkájok.

Mint fogantak egy méhben,
Nyugosznak egy sérben,
Hasomló törtínetben,
Véres sebben,
Örök reménségben.

Isten, ki ádsz sok jókot,
Áldd meg halálokot,
Szenteld koporsójokot,
Ő hunjokot,
Hol várják bátyjokot.

Bátyjok, Christus, fő bajnok,
Ki volt bizodalmok,
Mindenben oktatójok,
Kalaúzzok,
Kiből áldás buzog.

Ne hagyj, segélj minket is,
Őrizd földünket is,
Bocsásd meg vétkünket is.
Érezhessük,
Hogy hatalmad nem kis.

Vége.

AUTHOR IN LIVIDUM

[A SZERZŐ IRIGYÉHEZ]

Nota: Vesd el a cytherát

Röttenetes rút gyászt,
Mint egy ijesztő vázt,
Én szívemen viselvén:
Ez két vitéz urat,
Kiket lelkem óhajt,
Verseimmel kesergém,
Minerva anyámmal
Őket lavreával,
Mint tudám, ékesgetém.

Momus, Aristarchus,
Mint ép tagon vad hús,
Ki akarsz itt lenni,
Zoilussal káromlást
S nem Platóval áldást
Szeretsz inkább hinteni,
Cous táblájával,
Ne feljebb kaptánál!
Tud téged meginteni.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me