Rimay János: [XXII] MÁS
Kinek irgalmának száma nincsen heán,
Segélj meg igyemben, kit te tudhatsz nyilván.
Hogy enyhült lelkemmel tudjalak meglelni,
Tartóztat szómban is, úgy mér öldökleni.
Mint kinek mi ügye tudhat érdemleni,
Üressé nem hagyod senki kértét lenni.
Hogy senki személyét szemed meg ne vesse,
Az bűnöst is nálad érdeme kellesse.
Ha fogyatkozással hitem lehet, mégis
Felhat szikrája is, ha lánggal nem ég is.
Kit nem igazgathat sem kormány, kalaúz,
Csak szél hajtogatja, s egy hal is félre húz.
Keserűségében lelkem fogy, bágyadoz,
Habjaival borul, s veszéllyel akadoz.
Kicsinyben sem lehet kedvem, vigasságom,
Ezer bosszúsággal fúl egy nyájasságom.
Kin nem érezhetném dupla bánatomot,
Nincs is jelentenem kinek panaszomot.
Mert ez titkon fogyat lelkemmel, testemmel,
S nem enged szóllanom veled, Istenemmel.
Hogy száll rám még mennyből olly boldog kegyesség,
Kivel mindezekben lesz örömömmel vég.
Amit egy ideig egy kézzel tartoztat,
Tél amit foszt s aszal, nyár meg virágoztat.
Homályból az nap is szép tisztára derül,
Tüzétűl hevült ég harmatja által hűl.
Nagyobb te hatalmad, aki megtekinti,
Természet ellen is erejét jelenti.
Kiben az természet igen ellenkezik,
Messze halladta is hirtelen érkezik.
Minekelőtte még én hitem el nem vész,
Ébredjen fel lelkem, s légyen szolgálni kész.
Az te szent kezednél, kinek csinálmánya,
Mind lelkem s mind testem, noha sok hab hányja.
Kik segedelmedet vehetik kedvessen,
Hervadt örömömet add láthatnom nyersen.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me