Somlyó Zoltán: AZ UTÓKORNAK
a szélben, amely elereszt,
mint fáknak levelét.
fordítsák majd le héberül
e bús magyar zenét!
gubbaszkodón - ez voltam én -
Kanóc a mécs felett.
amíg a sötét háztetőn
az eső megeredt.
így sóhajtozott: jaj, jaj, jaj!...
S e sóhaj messziszállt.
küldtem a múltba könnyezőn
a sok, sok, sok niszánt.
ott karomat kitártam én
a rózsák közt bizony...
azóta minden elfogyott;
s most könnyemet iszom.
elszürkülve a szók között,
időmet így nyögöm.
lógok, mint fáradt trombita
a pókhálós szögön.
Csak fajtám véres tudata:
mi bennem eleven...
tapogatódznak ujjaim:
és érzem a nevem!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me